Szajhák Szerelme
Szajhák
Szerelme
Vannak mesék, amik úgy kezdődnek, hogy valaki fontos talál valami fontosat. Olyan jelentős és felbecsülhetetlen értékű kincset, ami egy életre megváltoztatja a sorsát, ami kalandra és veszélyekkel tarkított utakra sodorja, végül pedig hőssé emeli.
Nos Werner Gross nem volt fontos, sőt egészen jelentéktelen fickó volt. Nem állt sohasem az erkölcs magaslatán, valójában egy akasztani való kurafi volt, bár abból a becsületesebb fajta. Nem hajtott végre óriás tetteket, amivel hőssé válhatott volna, viszont egészen ügyesen kártyázott és írt. Rengeteg verset írt az életről, leányokról, asszonyokról. De még ezt sem csinálta úgy, ahogy az elvárható lett volna. Félreértés ne essék, Gross nagyon jól írt, de nem dalolt az uraknak, nem dicsért dámákat, hogy némi alamizsna neki is jusson a lakomákon. Egyszerűen csak leírta, amit az élet elé sodort és mikor ezt megtette, szorosabbra húzta magán kopottas köpenyét, hogy a szél kevésbé vágja.
De egy napon, mikor Gross a Birodalom fővárosának utcáit rótta talált valamit. Más észre sem vette volna talán, vagy pusztán nem merte volna megérinteni. Nem, ez az apróság egyenesen egy olyan emberért kiáltott, mint ő. Egy ablak párkányáról, vagy valakinek a lyukas zsebéből pottyanhatott ki a finom tapintású velúr erszényecske.
Felcsillant a szeme amikor kifűzte és megszámolta a csillogó érméket. Egészen pontosan kettőszázötven arany fiorin. Nem hatalmas vagyon, de ha az ember okosan osztja be több napig is jól élhet belőle. Gross okos volt, már a maga módján.
A piachoz vezető utca nyüzsgött a délelőtti forgatagban. Árusok vonszolták a kézikocsikat, gyerekek játszadoztak, vagy éppen zsebelték ki a gyanútlan áldozataikat. A levegőben édes fánk, egzotikus fűszerek és a kikötő bűzének különleges, gyomorforgató elegye kavargott.
A költő mélyet szippantott a levegőből, azon kevesek közé tartozott, akik szerették a nagyvárosok jellegzetes bukéját. Szerette, ahogy a szagok és az illatok meséltek a városról és a benne élő emberekről. Szerette a városokat is, de sosem tartozott igazán egyikhez sem, csak szemlélő volt és amikor igazán magába szippantotta volna a tömeg, ő mindig odébb állt újabb kalandokat keresni.
Megállt egy fánk sütő
standjánál és hanyagul intett a köpcös árusnak.
– Négyet kérek barátom és szilva lekvárt hozzá, sőt egy kis áfonyát is.
– Négyet kérek barátom és szilva lekvárt hozzá, sőt egy kis áfonyát is.
– Tíz fiorin. – Foghíjas vigyort villantott az árus.
Gross halkan morgott, az erszényből néhány aranypénzt
varázsolt elő.
– Kilenc – felelte kurtán és átnyújtotta a pénzeket.
– Kilenc – felelte kurtán és átnyújtotta a pénzeket.
– Tíznél alább nem adom. Mit képzelsz? Hogy te szabod itt az
árat? – A korábbi mohó vigyornak nyoma sem maradt az arcán.
Ezúttal a költő mosolygott, torka szakadtából üvölteni
kezdett.
– Mit mondasz? Hogy én lopni, ebből a másnapos fánkból? – A tömeget is túl harsogta, egyre többen szegezték a tekintetüket a köpcös standjára. – A békés, jó szándékú kuncsaftot megvádolni, hát ez a te módszered? Az avas fánkodat másképp nem tudod eladni, mi? Te alávaló utolsó gazember, te senkiházi kurafi.
– Mit mondasz? Hogy én lopni, ebből a másnapos fánkból? – A tömeget is túl harsogta, egyre többen szegezték a tekintetüket a köpcös standjára. – A békés, jó szándékú kuncsaftot megvádolni, hát ez a te módszered? Az avas fánkodat másképp nem tudod eladni, mi? Te alávaló utolsó gazember, te senkiházi kurafi.
Az árus arca olyan fehér lett akár a friss hó, keze ökölbe
szorult, majd elernyedt.
– Jól van, jól van. Cseszd meg azt az egy fiorint, odaadom kilencért, csak hagyd abba a rikácsolást! Még tönkre teszed az üzletem.
– Jól van, jól van. Cseszd meg azt az egy fiorint, odaadom kilencért, csak hagyd abba a rikácsolást! Még tönkre teszed az üzletem.
– Nyolcért. – Gross kivett a férfi kezéből egy érmét és gunyoros
mosollyal az arcán búcsút intett. Elégedetten falatozott a friss, legkevésbé
sem avas fánkból miközben alámerült a piac mindent elsöprő forgatagában.
– – –
Aranyló fénnyel borította a lenyugvó nap Gratherm utcáinak
macskaköves burkolatát. A királyi palotában kigyúltak az első fények, a mágusok
tornyát halványzöld fénygömbök ölelték körül. A kikötő felől érkező halszagú, hűvös
szél lassan félre söpörte a nappali egzotikus illatok kavalkádját. Az utcák
forgataga csendesedni kezdett, a tisztességes polgárok és árusok helyét pedig
átvették azok, akiknek most kezdődött csak igazán a nap. Kétes árukkal üzletelő
orvkereskedők, testüket néhány fityingért kínáló kiöregedett szajhák. A fogadók
és bordélyok ajtaja előtt megjelentek azok a nem túl bizalomgerjesztő alakok,
akik nem voltak eszesek, ellenben kellően nagyot tudtak ütni.
Werner Gross bár szerette a városok éjszakai hangulatát, de mindezt biztonságos helyről kívánta szemlélni. Zsebében még mindig ott pihent száz arany fiorin. A többit elköltötte a piacon, vett magának pennát, papírt és egy palack kiváló, száraz vörösbort. Dobott néhány fiorint egy kolduló asszonynak és elköltött egy gazdag ebédet a kikötő mellett működő, teraszos fogadóban.
Huszonöt fiorinból megszállhatott volna egy kellemes helyen, ahol reggelit és vacsorát is kapott volna. Ötvenért a szállás mellett átmulathatta volna az éjszakát is. Hetven fiorinért egy egész lakosztályt kapott volna a tengerpart mellett. De ő másképp gondolta, miközben a zsebében pihenő velúr erszényt szorongatta.
Az utcákat koptatva, egyre inkább tisztulni kezdett elméjében a gondolat. Az a fajta alattomos és bájos gondolat, ami minden fiatalember szívében felsejlik olykor-olykor. Tudta mit akar és tudta, hogy száz fiorin pontosan elegendő lesz.
Befordult egy szűk sikátorba, átlépett egy földön heverő fickó fölött. Épp úgy lehetett részeg, mint halott, de Gross elég jól ismerte az éjszakai életet ahhoz, hogy egész egyszerűen ne törődjön vele.
– Gyere Drágám. Neked ma csak tíz lesz. – Egy bevert szemű szajha nyúlt érte.
– Köszönöm Aranyom, nagyon kedves vagy, de finomabb falatra fáj a fogam ma este. – Elkerülte a nőt és színpadiasan meghajolt.
– Kéjenc ficsúr – sziszegte a szajha és a földre köpött.
Végül Gross a sikátor végén megállt egy művészien kidolgozott cégér alatt. Az ezüstszín táblácskán egy csokor virág díszelgett. Ugyanez a minta díszítette a bordó, lakkozott ajtót is. Az épület magasra nyúlt és mind a három emelet ablakait karmazsinvörös függöny takarta, hogy az utcáról kizárja a kíváncsiskodó tekinteteket.
– A Fehér Liliom – hümmögte elégedetten és belépett az ajtón.
Odabenn vöröses félhomály köszöntötte. A hatalmas előtérben hárfa lágy dallama keveredett a vastag függönyökkel eltakart helyiségekből kiszűrődő kéjes, halk sóhajokkal. Lenge ruhába öltözött leányok és ifjú férfiak bukkantak elő, majd tűntek el valamelyik függöny mögött. A parfümöktől és füstölőktől nehéz levegő szinte fojtogatta Grosst. Egyetlen perc elég volt a teremben ahhoz, hogy a gyarló emberi vágyak földi megtestesülése teljesen sokkolja és magába szippantsa. Ez a hely volt a halandó emberek kéjes utazásának előcsarnoka.
A Fehér Liliomot átható fojtogató mámorban tétova léptekkel botorkált. Annyira elmélyedt a hely szellemében és gondolataiban, hogy nem vette észre a fekete köpenyt és csuklyát viselő, alacsony alakot. Meglökte és az azonnal szembe fordult vele. Nem sokat látott a csuklya alatti arcból, csak a vörös szempárt, ami szinte lángolt a dühtől.
– Mit csinálsz te barom? – sziszegte fenyegetően a nő.
Egyetlen pillanat alatt kirántotta a bódult mámorból ez a rideg hang.
– Harcias vagy, ez tetszik. – Bárgyú mosolyt villantott a nőre. – Mondd csak mi a neved leány?
– Ahhoz neked semmi közöd, most pedig tűnj az utamból!
– Hát ilyen mogorva lányokat tart mostanában Evelin?
Molett, harsányan sminkelt nő lépett közéjük és a csuklyás felé fordult, egy bársony erszényt nyomott a kezébe.
– Bocsáss meg a kellemetlenségért Szende – súgta –, többet nem fordul elő. A ma esti szórakozásodra pedig a vendégem voltál.
– Azt merem remélni Evelin, nem azért választottam a te intézményed, hogy minden tökfilkó engem zaklasson. Nincs szükségem felesleges incidensekre, sem felesleges kérdésekre. A pénzt pedig tartsd meg, nem vagyok rászorulva egy kurvapecér alamizsnájára – mondta, majd sarkon fordult és kiviharzott.
– Megőrültél Gross? – förmedt rá. – Ne érts félre, nagyon örülök, hogy újra eljöttél a Fehér Liliomba, de pont Szendét kellett szajhának nézned?
– Ki ez a Szende? Talán az egyik leányod?
– Felejtsd el Gross, ha jót akarsz magadnak. Szende csak Szende, néha ide jön és eleget fizet a diszkrécióért. Éppen ezért nem is szeretnék többet mondani róla. – Az arca halálosan komoly volt, így a férfi nem is feszegette tovább a témát.
Egy vörös, lenge szaténruhát viselő féltünde leány lépett melléjük. Édes almaborral kínálta őket, amit szívélyesen el is fogadtak.
– Szóval mivel szolgálhatok a kedvenc költőmnek? – kérdezte nyájas mosollyal a kerítő.
– Szobát szeretnék az emeleten és persze igénybe venném az intézményed egyéb szolgáltatását is.
– Szoba… szoba meg leány is – hümmögte –, az sokba kerül ám Gross. Van neked annyi pénzed?
A férfi elővette a zsebéből a velúr erszényt és megcsörgette, majd Evelin kezébe nyomta.
– Szép súlya van. – Visszaadta a férfinak a pénzt. – De kérlek ne legyél ilyen közönséges! Hagyd a szobában a leánynak, az illúzióra és a diszkrécióra épül az üzletem te is tudod. Nem húst veszel a piacon, hanem gyönyört.
– Gyönyört persze, meg illúziót. – Bólogatott és a zsebébe csúsztatta a száz fiorint.
– A szobád a második emeleten lesz… jobbra a harmadik ajtó – fejezte be egy kis töprengés után. – Melyik leányt óhajtod?
– Ismersz nem? Lepj meg! – Kacsintott vissza a lépcsőfordulóról Gross.
Az emeletre vezető út vissza rántotta a bujaság nyúlós, ragacsos világába. A falakat díszítő festmények és faragások semmit sem hagytak a képzeletnek. A kéj hangjai, a lágy muzsika és az egyre sűrűsödő édeskés levegő nem eresztette. Minden lépcsőfokkal, minden megtett lépéssel egyre erősebb lett az a bizonyos ősi ösztön, ami talán minden embert vezérel.
A szobába lépve kellemes meleg és levendula illat fogadta. Hatalmas baldachinos ágy terpeszkedett az ajtóval szemben. Az ágy előtt egy kerek asztalon apró sütemények, boroskancsó és két pohár pihent. Az ablak mellett kopottas fésülködő asztal foglalt helyet. Ezüstözött gyertyatartók szegélyezték a szoba falait, az apró lángocskák bódító félhomályt varázsoltak.
Töltött magának egy pohár bort és az ágyra vetette magát. Finom, édes volt a bor, pontosan olyan, amit az ember egy ilyen helyen inni szeretne. Lerúgta bakancsát és hanyatt feküdt, keresztbe az ágyon. Kíváncsian várta kit küld neki Evelin, az öreg kerítő sohasem hagyta cserben és bízott benne, hogy ezúttal sem fog csalódni.
Halk kattanással nyílott ki a az ágy melletti rejtett ajtó, ami a fürdő helységbe vezetett. Alacsony, karcsú nő lépett ki rajta fehér fürdőlepedőben. Halk sóhaj kíséretében megborzolta gesztenyeszín haját. Rózsaillatú fürdővíz aromája még ott lengett körülötte, ami a szoba levendula illatával keveredve egész egyszerűen elvarázsolta a költőt.
Gross azonnal felpattant az ágyból és zekéjét gombolva elindult a nőhöz. Megtorpant és mély döbbenettel bámulta a felé nyújtott kezet.
– Szervusz, a nevem Lydia. – Hangja lágy volt és dallamos. – Nyugodtan gombold vissza a zekéd, hacsak nem meleged van, még nincs kedvem hozzád.
A férfi a döbbenettől szóhoz sem jutott, de mintha parancsba adták volna neki, visszagombolta a zekéjét.
– Talán bemutatkozhatnál – folytatta a nő –, és tölthetnél nekem is egy pohár bort.
– Gross, Werner Gross – bökte ki végül. – Én töltsek bort?
– Igen, megszomjaztam, mellesleg egy kis udvariasság még senkinek sem vált kárára kedves Werner Gross.
Lydia a fésülködő asztalhoz ült, mire a férfi kitöltötte neki az édes bort. Gyöngyökkel díszített hajkefével nekilátott haja igazgatásához, mintha tudomást sem vett volna az italról, amit elé raktak.
– Mondd csak Gross, miféle kacskaringós út vezetett ide?
– Miből gondolod, hogy kalandos utam volt? – kérdezett vissza bosszúsan.
– Ugyan, hiszen csak rád kell nézni. Kopott utazó öltözék, borostás arc, keszekusza szakáll. A ruhád, már ne haragudj meg, de mintha minden város, minden fogadójának bűzét magába szívta volna. Rád férne egy fürdő. – Olyan rideg közönnyel beszélt, akár csak egy úrnő, aki a szolgálóját fedi meg.
– Sajnálom kedvesem, hogy csalódást kell okozzak. Nevamerből jöttem, egy apró falu a Birodalom határán. Semmi különleges, semmi kalandos, csak egy unalmas falu. Hogy miért jöttem ide? Pusztán untam az unalmat, már ha ennek van értelme. Ami a ruhám szagát illeti valóban megszálltam jó néhány fogadóban, mégis csak kényelmesebb, mint az út mellett.
– Végül mindenki megtalálja a kalandját, igaz? – Aprót kortyolt a pohárból. – Mondd csak Gross, milyennek találsz engem? – Az asztal tükréből egyenesen a költőre szegezte égkék szemét.
Gondosan és alaposan végig mérte az asztalnál ülő nőt. Minden apró részletet, minden apró rezdülést és mozzanatot. Vékonynak gondolta, már a saját ízléséhez képest. Nem tűnt kifejezetten szépnek, de mégis nagyon vonzónak találta. Egyszerűnek látta, nem talált semmit, ami kifejezetten felhívta volna egy férfi figyelmét, mégis különös vágyat érzett, hogy megkaparintsa.
– Különlegesnek. – Ez volt az egyetlen szó, amivel illetni tudta ezt a kellemes kettősséget.
Lydia halkan kuncogott és kiitta az italt, majd a férfihoz lépett.
– Ez a legfurcsább jellemzés és a legkülönösebb bók, amivel valaha is illettek. – Lágyan mosolygott és karon ragadta Grosst. – Gyere, rendbe hozlak!
A fürdőben fülledt gőz fogadta őket. Gross levetkőzött és a forró vízzel teli fa kádba feküdt. Nem vallotta be, de a forró fürdőre mindennél jobban szüksége volt. Fáradt görcsös tagjai ellazultak és a rózsa illatú víz kimosta a bőrébe ivódott szagokat. Lydia aprólékosan mosdatta, kínosan kerülve a tevékenységgel járó mindennemű intimitást. Néha-néha megcirógatta a férfi arcát, de ennél többet nem tett.
– Mondd csak mit vársz Gross? – kérdezte halkan duruzsolva.
– Gyönyört. – Gondolkodás nélkül válaszolt.
– Ugyan, olyan dologra vársz, amit nem lehet megvenni, amit nem lehet megtalálni, megfogni és megtartani. – Gyengéden megsimította a férfi nyakát és közel hajolt hozzá. – Hagyni kell, hogy az leljen meg téged, mert meg fog.
– Hiszen mindannyian ezért vagyunk itt, mind ugyanazt akarjuk.
– Gross – búgta –, az csak illúzió, csak játék. Neked elég ennyi? Te képes vagy elhinni az árnyékról, hogy fény? Képes vagy a képzelet világában létezni, ha a valóság pusztán csak karnyújtásnyira van tőled?
– Mégis mit akarsz tőlem Lydia? Pontosan tudod hol vagyunk. Pontosan tudod miért vagyunk itt. Mit vársz?
A nő hátra hajtotta a költő fejét olyan közel hajolt hozzá, hogy az ajkaik majdnem összeértek. Egy pillanatra érezték az ösztönös epekedést, ami láthatatlan erőként húzta őket egymás felé. Amikor ajkuk összeért volna Lydia félre fordította a fejét.
– Érezted? – kérdezte. Gross csak bólintott. – Ezt akarom tőled, valóságot.
Csendben fejezte be a férfi mosdatását. Nem szóltak egymáshoz, nem is kellett. Mind a ketten érezték azt az erőt, ami attól a pillanattól fogva megrekedt köztük. Élvezték a vágyódást, a sóvárgást. Furcsa játékot játszottak egymással, aminek a végét mindketten ismerték, mégis minden pillanatban kiélvezték az oda vezető utat.
Éjfél is elmúlhatott már, mire újra a szobában találták magukat. Lydia szemérmesen, de fesztelenül szabadult meg a fürdőlepedőtől, amivel eddig magát takarta és rögtön az ágyba bújt. Nyakig betakarózott a bordó szaténnal. Kisvártatva Gross is hasonlóképpen tett.
– Hát itt vagyunk – sóhajtotta elégedetten a nő. – Megtaláltuk a kalandunkat úgy hiszem.
– Az biztos, ilyen kalandban még nem volt részem egy bordélyban.
– Az élet csupa meglepetés.
Mielőtt Gross bármit is mondhatott volna, Lydia rá tapasztotta kezét a szájára, belefojtva a szót. Lassan, határozottan fordult a férfira és végül hagyta, hogy a közöttük rekedt vágy tombolni kezdjen.
Az első csók vad volt, mohó, mintha ezer év óta izzott volna közöttük ez a pillanat. Különleges volt, mint maga az este.
Végre meglelték egymást, végre egybeforrtak és a közöttük felgyülemlett vágy valami egészen másnak adta át a helyét. Olyan érzésnek, ami az ember gyomrába mar és örömteli izgalommal tölti el. Kellemes és kellemetlen egyszerre, valami, amit a test és a lélek az első pillanatban megért, ha két fél találkozik, de az elme még nem fog fel. Ösztön, vágy, akarat, bárhogy is nevezzük, de abban a pillanatban velük együtt tombolt.
Felfedezték egymást, hogy aztán elfeledjenek minden részletet. Követelték egymást, majd lágyan kértek. Az idő velük lassult le a kéj nyúlós mocsarába, hogy minden másodpercbe egy végtelen élet gyönyöreit sűrítsek bele.
Harcoltak egymással, küzdöttek, hogy az utolsó pillanatban, megfáradva, de mámoros önelégültséggel egymás karjaiban pihenjék ki a végtelen hajszájukat.
Lydia csókot nyomott a férfi arcára és szorosan átölelte.
– Jó éjszakát Werner Gross – súgta.
Werner Gross bár szerette a városok éjszakai hangulatát, de mindezt biztonságos helyről kívánta szemlélni. Zsebében még mindig ott pihent száz arany fiorin. A többit elköltötte a piacon, vett magának pennát, papírt és egy palack kiváló, száraz vörösbort. Dobott néhány fiorint egy kolduló asszonynak és elköltött egy gazdag ebédet a kikötő mellett működő, teraszos fogadóban.
Huszonöt fiorinból megszállhatott volna egy kellemes helyen, ahol reggelit és vacsorát is kapott volna. Ötvenért a szállás mellett átmulathatta volna az éjszakát is. Hetven fiorinért egy egész lakosztályt kapott volna a tengerpart mellett. De ő másképp gondolta, miközben a zsebében pihenő velúr erszényt szorongatta.
Az utcákat koptatva, egyre inkább tisztulni kezdett elméjében a gondolat. Az a fajta alattomos és bájos gondolat, ami minden fiatalember szívében felsejlik olykor-olykor. Tudta mit akar és tudta, hogy száz fiorin pontosan elegendő lesz.
Befordult egy szűk sikátorba, átlépett egy földön heverő fickó fölött. Épp úgy lehetett részeg, mint halott, de Gross elég jól ismerte az éjszakai életet ahhoz, hogy egész egyszerűen ne törődjön vele.
– Gyere Drágám. Neked ma csak tíz lesz. – Egy bevert szemű szajha nyúlt érte.
– Köszönöm Aranyom, nagyon kedves vagy, de finomabb falatra fáj a fogam ma este. – Elkerülte a nőt és színpadiasan meghajolt.
– Kéjenc ficsúr – sziszegte a szajha és a földre köpött.
Végül Gross a sikátor végén megállt egy művészien kidolgozott cégér alatt. Az ezüstszín táblácskán egy csokor virág díszelgett. Ugyanez a minta díszítette a bordó, lakkozott ajtót is. Az épület magasra nyúlt és mind a három emelet ablakait karmazsinvörös függöny takarta, hogy az utcáról kizárja a kíváncsiskodó tekinteteket.
– A Fehér Liliom – hümmögte elégedetten és belépett az ajtón.
Odabenn vöröses félhomály köszöntötte. A hatalmas előtérben hárfa lágy dallama keveredett a vastag függönyökkel eltakart helyiségekből kiszűrődő kéjes, halk sóhajokkal. Lenge ruhába öltözött leányok és ifjú férfiak bukkantak elő, majd tűntek el valamelyik függöny mögött. A parfümöktől és füstölőktől nehéz levegő szinte fojtogatta Grosst. Egyetlen perc elég volt a teremben ahhoz, hogy a gyarló emberi vágyak földi megtestesülése teljesen sokkolja és magába szippantsa. Ez a hely volt a halandó emberek kéjes utazásának előcsarnoka.
A Fehér Liliomot átható fojtogató mámorban tétova léptekkel botorkált. Annyira elmélyedt a hely szellemében és gondolataiban, hogy nem vette észre a fekete köpenyt és csuklyát viselő, alacsony alakot. Meglökte és az azonnal szembe fordult vele. Nem sokat látott a csuklya alatti arcból, csak a vörös szempárt, ami szinte lángolt a dühtől.
– Mit csinálsz te barom? – sziszegte fenyegetően a nő.
Egyetlen pillanat alatt kirántotta a bódult mámorból ez a rideg hang.
– Harcias vagy, ez tetszik. – Bárgyú mosolyt villantott a nőre. – Mondd csak mi a neved leány?
– Ahhoz neked semmi közöd, most pedig tűnj az utamból!
– Hát ilyen mogorva lányokat tart mostanában Evelin?
Molett, harsányan sminkelt nő lépett közéjük és a csuklyás felé fordult, egy bársony erszényt nyomott a kezébe.
– Bocsáss meg a kellemetlenségért Szende – súgta –, többet nem fordul elő. A ma esti szórakozásodra pedig a vendégem voltál.
– Azt merem remélni Evelin, nem azért választottam a te intézményed, hogy minden tökfilkó engem zaklasson. Nincs szükségem felesleges incidensekre, sem felesleges kérdésekre. A pénzt pedig tartsd meg, nem vagyok rászorulva egy kurvapecér alamizsnájára – mondta, majd sarkon fordult és kiviharzott.
– Megőrültél Gross? – förmedt rá. – Ne érts félre, nagyon örülök, hogy újra eljöttél a Fehér Liliomba, de pont Szendét kellett szajhának nézned?
– Ki ez a Szende? Talán az egyik leányod?
– Felejtsd el Gross, ha jót akarsz magadnak. Szende csak Szende, néha ide jön és eleget fizet a diszkrécióért. Éppen ezért nem is szeretnék többet mondani róla. – Az arca halálosan komoly volt, így a férfi nem is feszegette tovább a témát.
Egy vörös, lenge szaténruhát viselő féltünde leány lépett melléjük. Édes almaborral kínálta őket, amit szívélyesen el is fogadtak.
– Szóval mivel szolgálhatok a kedvenc költőmnek? – kérdezte nyájas mosollyal a kerítő.
– Szobát szeretnék az emeleten és persze igénybe venném az intézményed egyéb szolgáltatását is.
– Szoba… szoba meg leány is – hümmögte –, az sokba kerül ám Gross. Van neked annyi pénzed?
A férfi elővette a zsebéből a velúr erszényt és megcsörgette, majd Evelin kezébe nyomta.
– Szép súlya van. – Visszaadta a férfinak a pénzt. – De kérlek ne legyél ilyen közönséges! Hagyd a szobában a leánynak, az illúzióra és a diszkrécióra épül az üzletem te is tudod. Nem húst veszel a piacon, hanem gyönyört.
– Gyönyört persze, meg illúziót. – Bólogatott és a zsebébe csúsztatta a száz fiorint.
– A szobád a második emeleten lesz… jobbra a harmadik ajtó – fejezte be egy kis töprengés után. – Melyik leányt óhajtod?
– Ismersz nem? Lepj meg! – Kacsintott vissza a lépcsőfordulóról Gross.
Az emeletre vezető út vissza rántotta a bujaság nyúlós, ragacsos világába. A falakat díszítő festmények és faragások semmit sem hagytak a képzeletnek. A kéj hangjai, a lágy muzsika és az egyre sűrűsödő édeskés levegő nem eresztette. Minden lépcsőfokkal, minden megtett lépéssel egyre erősebb lett az a bizonyos ősi ösztön, ami talán minden embert vezérel.
A szobába lépve kellemes meleg és levendula illat fogadta. Hatalmas baldachinos ágy terpeszkedett az ajtóval szemben. Az ágy előtt egy kerek asztalon apró sütemények, boroskancsó és két pohár pihent. Az ablak mellett kopottas fésülködő asztal foglalt helyet. Ezüstözött gyertyatartók szegélyezték a szoba falait, az apró lángocskák bódító félhomályt varázsoltak.
Töltött magának egy pohár bort és az ágyra vetette magát. Finom, édes volt a bor, pontosan olyan, amit az ember egy ilyen helyen inni szeretne. Lerúgta bakancsát és hanyatt feküdt, keresztbe az ágyon. Kíváncsian várta kit küld neki Evelin, az öreg kerítő sohasem hagyta cserben és bízott benne, hogy ezúttal sem fog csalódni.
Halk kattanással nyílott ki a az ágy melletti rejtett ajtó, ami a fürdő helységbe vezetett. Alacsony, karcsú nő lépett ki rajta fehér fürdőlepedőben. Halk sóhaj kíséretében megborzolta gesztenyeszín haját. Rózsaillatú fürdővíz aromája még ott lengett körülötte, ami a szoba levendula illatával keveredve egész egyszerűen elvarázsolta a költőt.
Gross azonnal felpattant az ágyból és zekéjét gombolva elindult a nőhöz. Megtorpant és mély döbbenettel bámulta a felé nyújtott kezet.
– Szervusz, a nevem Lydia. – Hangja lágy volt és dallamos. – Nyugodtan gombold vissza a zekéd, hacsak nem meleged van, még nincs kedvem hozzád.
A férfi a döbbenettől szóhoz sem jutott, de mintha parancsba adták volna neki, visszagombolta a zekéjét.
– Talán bemutatkozhatnál – folytatta a nő –, és tölthetnél nekem is egy pohár bort.
– Gross, Werner Gross – bökte ki végül. – Én töltsek bort?
– Igen, megszomjaztam, mellesleg egy kis udvariasság még senkinek sem vált kárára kedves Werner Gross.
Lydia a fésülködő asztalhoz ült, mire a férfi kitöltötte neki az édes bort. Gyöngyökkel díszített hajkefével nekilátott haja igazgatásához, mintha tudomást sem vett volna az italról, amit elé raktak.
– Mondd csak Gross, miféle kacskaringós út vezetett ide?
– Miből gondolod, hogy kalandos utam volt? – kérdezett vissza bosszúsan.
– Ugyan, hiszen csak rád kell nézni. Kopott utazó öltözék, borostás arc, keszekusza szakáll. A ruhád, már ne haragudj meg, de mintha minden város, minden fogadójának bűzét magába szívta volna. Rád férne egy fürdő. – Olyan rideg közönnyel beszélt, akár csak egy úrnő, aki a szolgálóját fedi meg.
– Sajnálom kedvesem, hogy csalódást kell okozzak. Nevamerből jöttem, egy apró falu a Birodalom határán. Semmi különleges, semmi kalandos, csak egy unalmas falu. Hogy miért jöttem ide? Pusztán untam az unalmat, már ha ennek van értelme. Ami a ruhám szagát illeti valóban megszálltam jó néhány fogadóban, mégis csak kényelmesebb, mint az út mellett.
– Végül mindenki megtalálja a kalandját, igaz? – Aprót kortyolt a pohárból. – Mondd csak Gross, milyennek találsz engem? – Az asztal tükréből egyenesen a költőre szegezte égkék szemét.
Gondosan és alaposan végig mérte az asztalnál ülő nőt. Minden apró részletet, minden apró rezdülést és mozzanatot. Vékonynak gondolta, már a saját ízléséhez képest. Nem tűnt kifejezetten szépnek, de mégis nagyon vonzónak találta. Egyszerűnek látta, nem talált semmit, ami kifejezetten felhívta volna egy férfi figyelmét, mégis különös vágyat érzett, hogy megkaparintsa.
– Különlegesnek. – Ez volt az egyetlen szó, amivel illetni tudta ezt a kellemes kettősséget.
Lydia halkan kuncogott és kiitta az italt, majd a férfihoz lépett.
– Ez a legfurcsább jellemzés és a legkülönösebb bók, amivel valaha is illettek. – Lágyan mosolygott és karon ragadta Grosst. – Gyere, rendbe hozlak!
A fürdőben fülledt gőz fogadta őket. Gross levetkőzött és a forró vízzel teli fa kádba feküdt. Nem vallotta be, de a forró fürdőre mindennél jobban szüksége volt. Fáradt görcsös tagjai ellazultak és a rózsa illatú víz kimosta a bőrébe ivódott szagokat. Lydia aprólékosan mosdatta, kínosan kerülve a tevékenységgel járó mindennemű intimitást. Néha-néha megcirógatta a férfi arcát, de ennél többet nem tett.
– Mondd csak mit vársz Gross? – kérdezte halkan duruzsolva.
– Gyönyört. – Gondolkodás nélkül válaszolt.
– Ugyan, olyan dologra vársz, amit nem lehet megvenni, amit nem lehet megtalálni, megfogni és megtartani. – Gyengéden megsimította a férfi nyakát és közel hajolt hozzá. – Hagyni kell, hogy az leljen meg téged, mert meg fog.
– Hiszen mindannyian ezért vagyunk itt, mind ugyanazt akarjuk.
– Gross – búgta –, az csak illúzió, csak játék. Neked elég ennyi? Te képes vagy elhinni az árnyékról, hogy fény? Képes vagy a képzelet világában létezni, ha a valóság pusztán csak karnyújtásnyira van tőled?
– Mégis mit akarsz tőlem Lydia? Pontosan tudod hol vagyunk. Pontosan tudod miért vagyunk itt. Mit vársz?
A nő hátra hajtotta a költő fejét olyan közel hajolt hozzá, hogy az ajkaik majdnem összeértek. Egy pillanatra érezték az ösztönös epekedést, ami láthatatlan erőként húzta őket egymás felé. Amikor ajkuk összeért volna Lydia félre fordította a fejét.
– Érezted? – kérdezte. Gross csak bólintott. – Ezt akarom tőled, valóságot.
Csendben fejezte be a férfi mosdatását. Nem szóltak egymáshoz, nem is kellett. Mind a ketten érezték azt az erőt, ami attól a pillanattól fogva megrekedt köztük. Élvezték a vágyódást, a sóvárgást. Furcsa játékot játszottak egymással, aminek a végét mindketten ismerték, mégis minden pillanatban kiélvezték az oda vezető utat.
Éjfél is elmúlhatott már, mire újra a szobában találták magukat. Lydia szemérmesen, de fesztelenül szabadult meg a fürdőlepedőtől, amivel eddig magát takarta és rögtön az ágyba bújt. Nyakig betakarózott a bordó szaténnal. Kisvártatva Gross is hasonlóképpen tett.
– Hát itt vagyunk – sóhajtotta elégedetten a nő. – Megtaláltuk a kalandunkat úgy hiszem.
– Az biztos, ilyen kalandban még nem volt részem egy bordélyban.
– Az élet csupa meglepetés.
Mielőtt Gross bármit is mondhatott volna, Lydia rá tapasztotta kezét a szájára, belefojtva a szót. Lassan, határozottan fordult a férfira és végül hagyta, hogy a közöttük rekedt vágy tombolni kezdjen.
Az első csók vad volt, mohó, mintha ezer év óta izzott volna közöttük ez a pillanat. Különleges volt, mint maga az este.
Végre meglelték egymást, végre egybeforrtak és a közöttük felgyülemlett vágy valami egészen másnak adta át a helyét. Olyan érzésnek, ami az ember gyomrába mar és örömteli izgalommal tölti el. Kellemes és kellemetlen egyszerre, valami, amit a test és a lélek az első pillanatban megért, ha két fél találkozik, de az elme még nem fog fel. Ösztön, vágy, akarat, bárhogy is nevezzük, de abban a pillanatban velük együtt tombolt.
Felfedezték egymást, hogy aztán elfeledjenek minden részletet. Követelték egymást, majd lágyan kértek. Az idő velük lassult le a kéj nyúlós mocsarába, hogy minden másodpercbe egy végtelen élet gyönyöreit sűrítsek bele.
Harcoltak egymással, küzdöttek, hogy az utolsó pillanatban, megfáradva, de mámoros önelégültséggel egymás karjaiban pihenjék ki a végtelen hajszájukat.
Lydia csókot nyomott a férfi arcára és szorosan átölelte.
– Jó éjszakát Werner Gross – súgta.
– – –
Mennydörgésre riadt fel Gross kora reggel. Komor szürkeség
köszöntötte az ablakban. Szerette a viharokat, de ezúttal egy kellemes nyári
reggelnek jobban örült volna. A szobában a gyertyákat Lydia kioltotta, mikor
távozott. Már nyoma sem volt a szobában, mintha minden, ami történt csak álom
lett volna. Tiszta poharak, megtöltött boroskancsó és tiszta ruhák, minden
patinás rendben volt, mintha csak most vette volna ki a szobát.
– A francba is – dörmögte Gross és kikászálódott az ágyból.
Felöltözött, a ruháinak levendula és rózsa illata volt, akár csak egy fájdalmas emlékeztető. Egyetlen bordélyban töltött éjszakája után sem bánta, ha egyedül ébred. Tudta jól, hogy ez így van rendjén, most mégis úgy érezte, hogy hiányzik valami. Nem ámította, nem nyugtatta magát. Lydia hiányzott, vele akart ébredni és ahogy ezt beismerte, egy különös érzés újra belemart gyomor tájékon.
Keserű szívvel tette le az erszényt a boroskancsó elé.
– Száz fiorin, csak száz. Ezret vagy akár tízezret is itt hagynék – súgta miközben távozott a szobából.
Odalenn néhány szolgáló épp az előző éjszakai dorbézolás nyomait igyekezett eltüntetni. Evelin egy óriási fotelban ült és halkan hortyogott. Nem volt már fiatal, de még mindig minden éjjel úgy tevékenykedett a bordélyban, mint egy tizenhat esztendős leány. Sütött, főzött, az indulatokat békítette, italt szolgált fel és bármelyik vendéggel nyájasan csevegett ha arra volt szükség.
– Reggelit uram? – kérdezte az egyik takarító.
– Nem köszönöm. Mennem kell! – felelte Gross és elhagyta a Fehér Liliomot.
A sikátor üresen tátongott, csak az ereszekről a macskakövekre csobogó víz hangja zengte be. Összehúzta magán kopott köpenyét és a csuklyát a fejére emelte. Lassan tétovázva sétált végig a sikátoron. Valahogy az acélszürkébe öltözött város kellően jól tükrözte a hangulatát.
Jó néhány utcát maga mögött hagyott mire a piactérhez ért, de a gyomrát maró fájdalom nem akart enyhülni. Pedig arra számított, ha elhagyja a Fehér Liliomot, akkor talán a vágyakozása is megfakul. Tévedett, minden lépéssel, minden megtett méterrel egyre kínzóbb lett. Üresnek, kopottnak érezte magát, mintha csak Lydia megmérgezte volna a szívét.
Leült egy üresen álló stand ponyvája alá és csak bámulta a napszítta viaszosvászonról lecsordogáló apró zuhatagokat. Valami nem volt rendben. Valahogy kevesebb volt ő, de mégis szúrta az oldalát valami, aminek nem kellett volna ott lennie. Köpenye belsőzsebéhez kapott.
Egy kis faragott dobozkát varázsolt elő a zsebből. Nehéz volt, mint a szíve és lelke, nehéz volt mint maga az élet. Mikor felnyitotta a zsanéros fedelet kikerekedett a szeme, mert tele volt pénzzel. Gyorsan számolta meg inkább kíváncsiságból, mint sem mohóságból. Kereken száz arany fiorin, pontosan annyi amennyit ő hagyott a szobában. Az érmék alatt pedig egy négybe hajtott papír pihent. Gyorsan, de óvatosan hajtotta szét és azonnal olvasni kezdte.
Kedves Werner Gross.
Bocsáss meg, hogy ilyen sietősen távoztam! Szívesen eltöltöttem volna veled még egy kis időt, hogy még egyszer felfedezhessük a valóságot.
Most már bizonyára sejted, hogy ki vagyok, ha mégsem, nos az sem baj. Öröm volt veled minden pillanat, remélem te magad sem gondolod másképpen. Hiszen mindannyian szajhák vagyunk én is épp annyira, mint te. Eladjuk magunkat álmokért, vágyakért és illúziókat kergetünk. De ami történt az valós volt, igaz és emberi.
Ha egyszer meguntad a hamis gyönyörök hajszolását, talán újra felfedezhetnénk a valóságot. Mit gondolsz?
Csókollak.
Lydia
Ui.: A pénzt fordítsd, amire szeretnéd, de csalódott lennék, ha még több illúziót vennél magadnak.
– A francba is – dörmögte Gross és kikászálódott az ágyból.
Felöltözött, a ruháinak levendula és rózsa illata volt, akár csak egy fájdalmas emlékeztető. Egyetlen bordélyban töltött éjszakája után sem bánta, ha egyedül ébred. Tudta jól, hogy ez így van rendjén, most mégis úgy érezte, hogy hiányzik valami. Nem ámította, nem nyugtatta magát. Lydia hiányzott, vele akart ébredni és ahogy ezt beismerte, egy különös érzés újra belemart gyomor tájékon.
Keserű szívvel tette le az erszényt a boroskancsó elé.
– Száz fiorin, csak száz. Ezret vagy akár tízezret is itt hagynék – súgta miközben távozott a szobából.
Odalenn néhány szolgáló épp az előző éjszakai dorbézolás nyomait igyekezett eltüntetni. Evelin egy óriási fotelban ült és halkan hortyogott. Nem volt már fiatal, de még mindig minden éjjel úgy tevékenykedett a bordélyban, mint egy tizenhat esztendős leány. Sütött, főzött, az indulatokat békítette, italt szolgált fel és bármelyik vendéggel nyájasan csevegett ha arra volt szükség.
– Reggelit uram? – kérdezte az egyik takarító.
– Nem köszönöm. Mennem kell! – felelte Gross és elhagyta a Fehér Liliomot.
A sikátor üresen tátongott, csak az ereszekről a macskakövekre csobogó víz hangja zengte be. Összehúzta magán kopott köpenyét és a csuklyát a fejére emelte. Lassan tétovázva sétált végig a sikátoron. Valahogy az acélszürkébe öltözött város kellően jól tükrözte a hangulatát.
Jó néhány utcát maga mögött hagyott mire a piactérhez ért, de a gyomrát maró fájdalom nem akart enyhülni. Pedig arra számított, ha elhagyja a Fehér Liliomot, akkor talán a vágyakozása is megfakul. Tévedett, minden lépéssel, minden megtett méterrel egyre kínzóbb lett. Üresnek, kopottnak érezte magát, mintha csak Lydia megmérgezte volna a szívét.
Leült egy üresen álló stand ponyvája alá és csak bámulta a napszítta viaszosvászonról lecsordogáló apró zuhatagokat. Valami nem volt rendben. Valahogy kevesebb volt ő, de mégis szúrta az oldalát valami, aminek nem kellett volna ott lennie. Köpenye belsőzsebéhez kapott.
Egy kis faragott dobozkát varázsolt elő a zsebből. Nehéz volt, mint a szíve és lelke, nehéz volt mint maga az élet. Mikor felnyitotta a zsanéros fedelet kikerekedett a szeme, mert tele volt pénzzel. Gyorsan számolta meg inkább kíváncsiságból, mint sem mohóságból. Kereken száz arany fiorin, pontosan annyi amennyit ő hagyott a szobában. Az érmék alatt pedig egy négybe hajtott papír pihent. Gyorsan, de óvatosan hajtotta szét és azonnal olvasni kezdte.
Kedves Werner Gross.
Bocsáss meg, hogy ilyen sietősen távoztam! Szívesen eltöltöttem volna veled még egy kis időt, hogy még egyszer felfedezhessük a valóságot.
Most már bizonyára sejted, hogy ki vagyok, ha mégsem, nos az sem baj. Öröm volt veled minden pillanat, remélem te magad sem gondolod másképpen. Hiszen mindannyian szajhák vagyunk én is épp annyira, mint te. Eladjuk magunkat álmokért, vágyakért és illúziókat kergetünk. De ami történt az valós volt, igaz és emberi.
Ha egyszer meguntad a hamis gyönyörök hajszolását, talán újra felfedezhetnénk a valóságot. Mit gondolsz?
Csókollak.
Lydia
Ui.: A pénzt fordítsd, amire szeretnéd, de csalódott lennék, ha még több illúziót vennél magadnak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése