Történetek Ammora Világából

Az Utolsó Csillag Szeretném, ha valamit megértenél mielőtt a történetem emberi oldala véget ér. A tény, hogy egyszer már meghaltam önmagában puszta talányok ezreit szülte meg még számomra is. Pedig a válasz, amit hosszú évtizedekig kerestem, ott volt a legelső pillanatban, amikor még csak éppen megcsillant az értelem szikrája gyermeki fejemben. Az élet és a halál pusztán csak állapot. Egy szövevényes sorsokkal szegélyezett út egy-egy állomása. Nem állandó és nem végleges. Egyszerűen csak eszköz és nem cél.      Az én halálom is csak egy eszköz volt, ami egyetlen célt szolgált. Általam pusztult egy egész falu. Az ő haláluk is csak eszköz volt, mely az egész világot a végső cél felé sodorja. Bonyolult igaz? Hiszen az emberi elme túl egyszerű ahhoz, hogy egy ilyen sorslavinát átláthasson. Sokkal egyszerűbb a világot mozgató erőket jóra és rosszra osztani. A szerelem jó, a bánat rossz. Az élet minden, a halál semmi. Egyszerű felfogás egyszerű lényeknek és amennyire egyszerű, pont

Istenek Otthona Kezdetben vala a sötétség. Ismerős igaz? Nem, az én mesém nem így kezdődik. Ha kezdetben sötétség lett volna, talán meg sem történik az a rengeteg csoda, ami Ammorát behálózta a végtelen idők szívszaggató vánszorgása során. Tehát kezdetben nem sötétség volt, hanem két entitás, az egyszerűség kedvéért nevezzük őket isteneknek. Luzenda, az istenanya és Ishamar, mindannyiunk atyja. Ők ketten nem egy világban születtek, nem ugyanazon létsíkon éltek, mégis érezték egymást és érezték a vágyat, ami szinte meghajlította az őket egymástól elválasztó, végtelen ürességet. Nem törődtek bele a szerelmüket és vonzalmukat megbéklyózó felfoghatatlan távolságba. Ishamar ettől bölcsebb és elszántabb volt. Hiszen mi ösztönözné jobban egy férfi szívét, mint a csillapíthatatlan vágy? Mi hervaszthatná jobban egy leány szívét, mint a be nem teljesült szerelem? Ishamar puszta akaratát és könnyeit képlékeny sárrá gyúrta. Olyan sár volt ez, ami azelőtt nem létezett. A létsíkokat elválaszt

Árnyölelés A Lángoló Szüzek Éjszakája vidáman indult, még nekem is.      Bár a falu lakói megrökönyödve álltak a fogadós hirtelen halála előtt, az élni akarás és a mulatság utáni vágy hamar elüldözött minden kétes gondolatot a fejükből. Az emberek már csak ilyenek, megrökönyödve állnak a halál előtt. Úgy tesznek, mintha nem ez lenne végezetül mindannyiuk sorsa. Fejet hajtanak, zokognak és egy rövid időre elméláznak saját végzetük elkerülhetetlenségén. De végül, mikor a halott már a füsttel szál messze, vagy a férgek között alussza végtelen álmát, akkor mulatni kezdenek. Lerészegednek és dicsőítik azt, akit egész életükben szidalmaztak. Mulatnak mondván : az elhunyt sem akarná másképp, nem akarná, hogy vörösre sírt szemmel az eget bámulva érte sóhajtozzunk .      Én láttam a halottakat. Láttam már azon az éjszakán, amikor a faluban, mindenki más részegen ünnepelve táncolt az óriás máglya körül. Egyetlen dolgot elárulhatok, a halottak nem akarnak semmit és senkit csakis a halál