Dienna Levelei: Az Első Levél

Első Levél

Kedves Dalhrun.

Mint oly sokszor, most is először bocsánatodat szeretném kérni. Tudom, hogy mennyit tettél értem a hosszú évek során, tudom, hogy nélküled már rég felkoncoltak volna, mint egy utolsó boszorkányt. De abban is biztos vagyok, hogy te is tisztában vagy vele, hogy a mi kapcsolatunk sohasem a békés diskurzusokon és az egyetértésen alapult.
     A legutolsó vitánk után indultam útnak, melyben olyan fennkölt hangnemben magyaráztál nekem a hatalomról és a hatalommal való visszaélésről, hogy még most is émelyeg a gyomrom, ha rágondolok. Biztos voltam benne, hogy találok a világban egy helyet, egy embert vagy akár csak egy nyamvadt könyvet, ami megcáfolja a te dogmatikus, vaskalapos elképzelésed a mágusok helyéről. Bizonyosságra szomjaztam, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem én vagyok az elvakult, vagy ahogy akkor neveztél nem vagyok bolond.
     Gyalog indultam útnak, de miféle mágus is lennék, ha még egy nyomorult gebét se tudnék szerezni magamnak? Így a dolgozódból zsákmányolt aranyból vettem magamnak egy lovat, amint elhagytam Gratherm falait. Jó áron adta a kupec, de hagytam neki egy kis borravalót, megtetszett a leánya mosolya. Ő az aranynak örült, én pedig a leánynak.
     Bocsáss meg, kissé elkalandoztak a gondolataim. Szóval három heti lovaglás után végre magam mögött hagytam, ennek a gyenge, képmutató kígyófészeknek a határát. A Birodalmon túl, mintha még a levegő is más lenne, élettel, tudással és vággyal van tele. Olyan érzés volt a senki földjén átkelni, mintha megfiatalodtam volna. Szinte éreztem ahogy a vállamról rozsdás vasként lehullik minden nyomás. Testem és a lelkem szabad volt, nem tartoztam senkihez és hozzám sem tartozott senki. Felemelő, egyszer ki kellene próbálnod, talán még a dohos könyvek szagától és nyúlós viasztól elnehezült elméd számára is tartogatna meglepetést.
     Merre is indulhattam volna? Merre tarthatna egy mágus a senki földjén, ha válaszokat keres? Talán Pagonyban Keiragaed, a gyönyörű üvegkupolás város? Elhiszem, hogy tartogatna válaszokat, de hidd el nekem Dalhrun, inkább hallgatom a te tanításaidat egy oszlophoz kötözve, mintsem a tündék városába betegyem a lábam akár egyetlen percre is. Biztos vagyok benne, ha én egyszer oda megyek, az egész város elpusztul, de talán még én is.
     Indultam volna a törpökhöz, a részeges földtúró népséghez? Hiszen jól ismersz, eltudnád képzelni, hogy én valaha is a föld alá menjek pusztán kedvtelésből? Iszákos tökfilkókat hallgatni éjjel és nappal? Csákányok ütemes csattogására szenderülni el? Nem Dalhrun, a törpök nem lettek volna hálásak, ha csak a közelébe is megyek bármelyik földbe vájt koszfészeknek, amit ők oly büszkén városnak neveznek.
     Sokkal merészebb cél lebegett a szemem előtt, mint mindig. Te tanítottad, hogy a határokat feszegetni kell a legvégső pontig. Ezért fordultam Észak felé.
     A Világ Foga, ami robusztus bestiaként emelkedik a senki földje felé, tökéletes célnak tűnt. Ezt a hegyet látva, még én is hinni kezdek azokban a semmitérő, avétos dajkamesékben, amiket az Ősökről mesélnek. Ki más, milyen más erő alkothat egy ilyen csodás, mégis borzongató helyet, mint az istenek gyermekei? Magasra nyúlik, magasabbra, mint bármi ezen a nyomorult sárgolyón és úgy karmol a felhők fölött az égbe, akár egy mindenre elszánt bestia karmai. Pusztán a látványától megborzongtam és megmagyarázhatatlan kényszert éreztem, hogy megismerjem Észak lakóit.
     Nem kellett hosszasan kutatnom, egy kereskedő csapatba botlottam, akik Pagonyból szállítottak gyógynövényeket és fűszereket Markembe. Én a lovat ajánlottam fel nekik, ők pedig egy helyet a ponyvás szekéren. Nem szeretnélek untatni az utazás részleteivel, maradjunk csak annyiban, hogy ez a kis kompánia meglehetősen egyszerű emberekből verődött össze. Csak a legszükségesebb esetben voltam hajlandó szóba állni velük. Ennek hála viszonylag békés, ám de annál unalmasabb és fagyosabb utazás vette kezdetét, melynek végén Markem kapuja várt.
     Csontig maró jeges szél és szakadó hó köszöntött a főváros kapujában. Az embernek az az érzése támad, hogy Északot őrizni sem kell, ez a zord időjárás és vad vidék kigyomlálja a belépésre méltatlanokat. Úgy tűnik engem méltónak talált, hála a mágiának melegen tudtam tartani magam. Meglepett, hogy a kaput csak két katona őrizte, egy asszony és egy férfi, olyan könnyed öltözékben, amit a Birodalomban kellemes őszi estéken is kevésnek találna az ember. Rövid alkudozás és néhány csípős megjegyzés után végül bebocsájtást nyertem.
     Egyenesen a Csarnok felé irányítottak, ami a város közepén terpeszkedett. Olyan akár egy fejtetőre borított hajó a fából épült házak tengerén, a hegy csúcsába vésett vár pedig óriás cet módjára magasodik az egész város felé. Szürreális és lenyűgöző látvány meg kell hagyni.
     De nem azért írom neked e sorokat, hogy Észak csodáiról diskuráljunk. Ami sokkal fontosabb, hogy a Csarnokban, egyetlen fiatal leány fogadott, étellel és itallal kínált. Végre megkóstolhattam a híres Tűzfüvet, ami csak itt terem meg, a hó alatt nő és italba keverve fogyasztják. Semmi, még a mágia sem volt képes úgy elűzni a csontjaimba maró hideget, mint ez az apró növény.
     Már éppen kezdtem volna kellemesen bódultnak érezni magam a forralt bortól, amikor egyetlen kérdéssel a leány újra a valóság keserű mocskába rántotta vissza az elmém.
     Hogy miért jöttem Markembe? Én sem tudom. A kérdés szelíd volt, mint maga a leány, de mégis volt a hangjában valami mindent elsöprő elemi erő. Olyan erő, amit csakis egy Északi birtokolhat, olyan, ami egy ártatlan kérdéssel is földre szegezi az embert. Igen Dalhrun, ha ez az erő hatalom, akkor egész Észak duzzad és lüktet attól, amitől te óva intesz. Sűrű akár a méz és ott van mindenütt. Az emberek tekintetében szunnyad, a kovács kalapácsa ezt zengi vissza minden ütés nyomán, a hideg acélba vésett rúnák szinte izzanak tőle és én Dienna a mágus gondolkodás nélkül fejet hajtok előtte.
     Persze a tiszteletem mégsem szabhat gátat az erőnek, ami hajt. Nem adhatom meg magam pusztán a hely szellemének. Nem. Mágus vagyok az ég szerelmére, az én hatalmam miatt sem kell szégyenkeznem senki előtt. Többet akarok és még többet akartam akkor, amikor azt feleltem, hogy a királyhoz érkeztem. Látni akartam az embert, a hatalom emberét, aki egyedül zabolázza meg ezt a féktelen erőt. Tudni akartam a titkát, meg akartam érinteni és amikor végre megtettem, nos akkor mindent elsöprő erejű, megkérdőjelezhetetlen érzés ragadott magával: csalódás.
     Elof a király, nos ő sem különb egy északinál sem. Első ránézésre egy tagbaszakadt barom, jó nagy karddal. De amikor jobban szemügyre vettem a félhomályban, ami tróntermet uralta, akkor már felfigyeltem az apró részletekre. A szemei körüli apró ráncok, amiket inkább lehet az elmélkedés és a gondok számlájára írni, mint sem a korának, szinte elvesznek azon a rideg arcon. Van valami furcsa, valami kelletlen a tartásában, mint akit olyan teher nyomaszt, amit nem önként vett magára. Talán a tapasztalat, talán valami sokkal szörnyűbb esemény okán egyetlen pillanatra sem vette le a kezét kardja markolatgombjáról. Az is lehet, hogy megértette vagy inkább csak megérezte kivel áll szemben. Én nem hajoltam meg, még csak nem is biccentettem, ami egy koronás fő jelenlétében enyhén szólva is illendő volna. Nem, mert Elof még a koronáját sem viselte. A fegyverövére fűzte fel, mint valami ócska trófeát.
     Ez az ember egész egyszerűen sárba tipor és leköp minden elképzelést arról, hogy milyen egy király. Tisztelem és becsülöm ezért, hiszen én magam ugyanezt teszem a mágusokról kialakított képpel és elvárással. Gondolom nem kell emlékeztetnem téged a harsány sminkről és a rendhagyó öltözködésről folytatott vitánkra. Esküszöm Dalhrun életem legboldogabb pillanata volt, amikor azt a molyrágta dohos talárt elégettem. Igen megtettem.
     Bocsáss meg, ismét elkalandoztam. Szóval Elof és én nem hajbókoltunk egymásnak. Nem kellett kúsznom, másznom előtte, mint, ahogy a birodalmi etikett megkívánja. Egész egyszerűen csak paroláztunk, ahogy otthon csakis a férfiak teszik. Ettől a pillanattól a csalódásom helyét valami egészen különös, már-már perverz kíváncsiság vette át.
     Volt valami az érintésében, valami amit eddig csak mágusoktól éreztem. Nem volt olyan intenzív, nem volt mindent elsöprő, de kétségtelenül ott volt. Mágia nem lehet, hiszen egyetlen északiról sem tudunk, aki fogékony lenne rá, de mégis szinte a bőröm alatt éreztem, a zsibbasztó bizsergést. Ki tudja, talán Agherta folyton izzó vére csörgedezik az ereiben. Talán ez az amiért ide jöttem, talán az erő és a hatalom fizikai megnyilvánulását érintettem meg. Szívem szerint abban a pillanatban kiontottam volna a vérét, csak, hogy bizonyosságot szerezhessek mindannak, amit éreztem. Bár nem riaszt meg a vérontás gondolata, de mégis csak úri nő vagyok és a pillanatnyi vágyaimnak is ellen tudok állni, néhány esetet leszámítva. Egy pillanatra komolyan megfordult a fejemben, hogy kirobbantom a háborút az egyetlen nemzettel, ami képes elsöpörni a Birodalmat. Nyugodj meg nem így tettem.
     Hosszasan beszélgettünk és miután túl voltunk a felesleges formaságokon, már egészen kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult Elof. Mértékletes és udvarias volt, pont olyan, amilyennek egy királynak lennie kell, de tőle nem várta volna az ember. Kínosan ügyeltünk rá, hogy a világot megmérgező és halálba vezető témákat kerüljük, példának okáért egy szót sem ejtettünk politikáról, vagyonról vagy háborúról. A király cseppet sem tűnt bizalmaskodónak, mégis olyan dolgokat tárt elém az éjszakába nyúló társalgás során, ami mellett sem emberként, sem mágusként nem mehetek el szó nélkül.
     A gyermekeiről beszélt nekem. Két fiáról ódákat zengett, dagadt a büszkeségtől, mikor érdemeiket sorolta. Elképesztően fárasztó és unalmas volt végig hallgatni a mesét, hogy Frode miként ejtett el egyet Észak legveszélyesebb állatai közül, egy fehér medvét. Olaf pedig olyan ügyes kovács, hogy az acél szinte a puszta akaratától testet ölt. Oly gyönyörű fegyvereket és páncélokat készít, hogy egész Észak a csodájára jár. Őszintén szólva egy szépen megmunkált ékszert többre tartok ezeknél a barbár fegyvereknél, de nem lehet minden tökéletes. Természetesen érdeklődéssel áltattam a királyt és hála a savanyú vörösbornak végig bírtam hallgatni a meséit. Ömlengést ömlengéssel koronázott, éppen csak házassági ajánlatot nem tett valamelyik rendkívüli fia nevében.
     Aki valóban felkeltette az érdeklődésemet az Helga, a legidősebb gyermeke. Őt hagyta a végére és a lelkesedését valami egészen más tónus cserélte fel. Olyan volt ez, mint egy titok, amiről mindenki félve beszél, de mégis belengi a ház minden zugát. Ott tanyázik a levegőben és lassan, de biztosan megkörnyékez mindenkit. Sok érdekes és kevésbé érdekes dolgot suttogott szeretett lányáról. Elmesélte, hogy születése pillanatában halottnak hitték, hogy nem sírt fel csak néhány óra után. Félve beszélt az esetről, amikor Helga először töltött férfival együtt egy éjszakát. Másnap egy fa ágán találták meg a bolondot az erdőben. Felkötötte magát. Mindez miért? Hogy a királyt idézzem: „ Helga lát dolgokat és Helga mond dolgokat.”
     Helgának van még egy rendkívüli képessége, amivel nagyon kevesen büszkélkedhetnek Ammora szerte: felkeltette az érdeklődésemet. Nem haboztam és találkozót kértem, amibe Elof tulajdonképpen gondolkodás nélkül egyezett bele. Volt valami a szemében, valami ami még az erőt és a hatalmat is félre söpörte, segítségre várt. Válaszokat akart és tudta, hogyan csikarja ki belőlem. Bölcsen játszadozott velem, de nem is sejti, hogy én is ugyan ezt teszem vele. Mégis kissé csalódottnak érzem magam a király miatt. Hiába minden ereje, hiába az a különleges hatalom, amivel ezt a vad népet eggyé kovácsolta és egyben is tartja, ő is esendő, neki is megvannak a maga gyengeségei és hiába oly büszke fiaira, ha a lánya fájdalmat hoz családjának és népének. Kétségtelen, hogy retteg attól, hogy a vérvonal megsemmisül a lánya jóvoltából.
     Elof végül amilyen gyorsan megnyílt előttem olyan gyorsasággal rázta le magáról a kétségbeesés nehéz súlyát. Újra a szikár, erős férfival néztem farkasszemet. Már-már ijesztő, hogyan képes egy ember pusztán az akaraterejével így ledobni magáról a félelmeit. Udvariasan elnézést kért, hogy távoznia kell. Szállást és ellátást ajánlott, jó házigazdaként ő maga vezetett el a szobámhoz.
     A szobám olyan, leginkább semmilyen. Néhány gyertya, egy veszettül nyikorgó ágy és egy faragott asztal székkel az összes tartozéka. Nem pazarló meg kell hagyni, de legalább nem az istállóba dugott be, ahogy a Birodalomban szokás.
     Itt be is fejezhetném az érkezésem történetét, de nyilvánvalóan titkoktól terhes levegő tartogatott még meglepetéseket. Az éjszaka fagyos szélviharral köszöntött rám. Az ablak zsalui úgy csattogtak, mintha csak egy veszett vad próbálná átszakítani. Borzasztó éjszaka, már-már elcsépelten nehéz és borzongató hangulattal. Tökéletes éj szimfónia volt ez a hangulatomhoz. Egész egyszerűen csak lefeküdtem és magam köré csavartam a rengeteg prémet, amit takaró gyanánt hagytak a szobában.
     Az álom messze elkerült, hiszen tudod, hogy keveset alszom. Sokkal fontosabb és szórakoztatóbb elfoglaltságot találtam. Meditálni könnyű és békés, de nem itt. A mágia ölelése, ami mindig megnyugtat, aminek oly szívesen adom át magam, itt szinte fojtogatott. A bőröm alatt éreztem, a koponyámba mart és nem eresztett. Cibált és rángatott, mint valami egyszerű rongybabát. Meglehet, hogy az északiak nem tudnak élni a mágiával, de ez a hely duzzad és lüktet valami egészen különös erőtől. Valami olyan tanyázik itt, ami szúrja az ember tarkóját, amitől borsózik a bőre. Valami, ami lassan cserkész be és ha egyszer elkap többé nem ereszt.
     Ez az éjszaka kétségtelenül kiáltott egy hívatlan vendégért. Nem hazudok, meglepődtem mert Elof felmagasztalt fiait vártam. Arra számítottam, hogy valamelyikük szerencsét akar próbálni a szőke jövevénynél. Hiszen a Birodalomban is akadt jó néhány szerencsétlen barom, aki rossz lovat próbált megülni. Északon, ami messze földön híres a laza erkölcsről és az emberi vágyak szabad kibontakozásáról, nem vártam mást. Végül mikor meghallottam a léptek zaját, mikor kopogtatás nélkül kinyílt az ajtó, amikor tenyeremben alakot öltött az apró lángocska, akkor újra csalódtam és minden kihunyt.
     Ilyen lehet a lidérces álmok világa, ami oly sok embert nyomaszt. Kecses léptű, tejfehér és vágyakozó. Hogy ő szorított a párnák közé, vagy az erő, ami körül lengte azt nem tudom. Fekete haja úgy terült szét felettünk akár a csillagtalan égbolt. Szorított, karcsú ujjaival szinte a húsomba mart. Sötét szemével a lelkembe bámult és mindent, amit ott talált elvett. Elvesztem, érintése nyomán mély és sötét álmok mezejére kerültem. Nem volt közöttünk semmi és senki. Sem ember, sem isten nem lett volna képes gátat szabni a kettőnk között megfeszült mágiának. Mi voltunk világ és benne minden sóhaj. Jelen voltunk, múlt és jövő, kéjes álom és rideg valóság. Fájdalom és gyönyör, minden érzés, amit egy szívdobbanásnyi időbe bele lehet temetni. Végül, mikor már minden érzésért, minden érintésért és lélegzetvételért folytatott harcban elfogytunk, mézédes vágyak mezejére száműztük egymást.
– Régóta vártalak – ennyit sóhajtott csak Helga és mély álomba szenderült.
     Sokáig figyeltem, túl sokáig. Mélyen és békésen aludt, olyan nyugalommal az arcán, amit csak az utazó arcán pillanthat meg az ember mikor végre haza tér. Sokáig visszhangzott elmémben a sóhaja, a szavak. Hogyan várhatott? Miért van itt? Ez a két kérdés nyomasztott szinte egész éjjel. „Helga lát dolgokat és Helga mond dolgokat.” Végül mikor a bennem tomboló vihar lágy szellővé csendesedett, hagytam, hogy a közöttünk izzó mágia elringasson.
     Hogy a reggel milyen volt? Csodálatos, bizsergetően hideg, nyúlós és kusza akár csak a legféltettebb álmok. Az éjszakai szélvihar elcsendesedett, átadta a helyét a szikrázó napsütésnek. Én mégis tompa voltam, már-már szégyenletesen lassú és nyúzott. Helga eltűnt, nyoma sem maradt a szobában. Már az illatát, ami szoros láncként tartott az ágyban, már azt sem éreztem a párnámon. Vele távozott az a kusza csomó, amivé a köztünk megfeszült mágia állt össze. Nem maradt még egy hajszál sem, nem hagyott üzenetet, nem köszönt el, nem maradt más csak a puszta sóvárgás és a kíváncsiság.
     Nem tudom szavakba önteni mindazt, ami bennem kavarog most. Nem tudom elmondani neked, azt a mérhetetlen gyűlöletet, amit érzek. Gyűlölet, ami a tehetetlenségemből fakad, a kétségből amibe ez a leány taszított. Hiába a mágia, hiába a hatalom, darabokra hullottam, mint egy falhoz vágott kristálypohár. Gyűlölöm, hogy ezt tette velem, gyűlölőm és mégis vágyakozom. Hallani akarom, látni és érinteni, mert hiszem, hogy csakis általa szerezhetem vissza mindazt, amit egy szívdobbanásnyi idő alatt elveszítettem. Nem vagyok több már, mint Elof. A hatalmam egy leánytól függ, de én nem fogok tétlenül várni. Ma este lakomát fognak tartani a Csarnokban. Helga is bizonyosan részt vesz rajta és én várni fogom. Ezúttal felkészülten, hiszen tudom mit akarok.
     Sokszor megbántottalak Dalhrun és sokszor kívántam a veszted, most mégis könnyű szívvel írtam neked ezeket a sorokat. Ha túlélem az éjszakát esküszöm az első dolgom lesz írni neked.

Baráti üdvözlettel:

Dienna