A Tűz Csókja

A Tűz Csókja

Gratherm város felett sötét felhők gyülekeztek. Olyan baljós, keserű szél támadt, ami csakis szörnyű dolgok eljövetelét jósolta. Végig cikázott az üres utcákon, gyászos keringőt lejtett a némaságba burkolózott piactéren. Félve lopózott be az üresen kongó mágustorony sötét, hideg folyosóira. Nem talált semmit és senkit, ami maradásra bírta volna, így tovább indult a hatalmas, mozaikos ablakokkal díszített palota felé. Ott találkozott az első emberrel.
     Az őszülő király, mint mindig, akkor is a trónján pihent. Remegő kézzel egy gyűrött pergament szorongatott. Nem nézett rá, nem olvasott bele, hiszen már mindent tudott. Nevek és parancsok, ennyi állt csak rajta. Tizenkét név, tizenkét parancs, tizenkettő mágus halálos ítélete. Fájdalmas, szívszaggató iromány, ami ékes bizonyítéka volt annak, hogy a mágusok lázadása sem maradhat megtorlás nélkül.
     Halkan sóhajtott Zomend király és félre hajította a papírt. Nem bírt ránézni, gyűlölte, mint ahogy a parancsot is, amit kiadott, de már nem volt mit tennie. Nem hagyhatta, hogy egy ellene irányuló összeesküvés megtorlatlan maradjon. Egyetlen dologért volt csak hálás, egyetlen dologban lelt cseppnyi örömet ebben a gyászos időben. Barátai, szeretői nevei szerepeltek a listán, egy mégis hiányzott róla. Dienna neve nem volt köztük.
     Hálás volt a nő hűségéért, de soha sem mondta ki, nem tehette. Társai bűneiért Diennának is fizetni kellett és Zomend, bár nem volt a legbölcsebb uralkodó, mégis úgy gondolta, hogy a legmegfelelőbb leckét adta akkor a mágusnőnek.

– – –

Grathermtől nem messze egy tisztáson tizenkét ember feküdt a sárban. Tizenkettő áruló sikított, sóhajtott és nyögdécselt már harmadik napja. A büntetésüket töltötték, amit Zomend rótt rájuk. Az a fajta kegyetlen, kínzó ítélet, amit Birodalom-szerte maga a király tiltott meg. Olyan mágus által végrehajtott kivégzés, amitől mindannyian rettegtek, mert túl jól ismerték. Tudták, hogy a fájdalom és a rettegés már a végrehajtás előtt az ember bőrébe rágja magát, még azt sem kíméli, aki végrehajtja. Igen, egész Ammora rettegte a Tűz Csókját.
     Dienna bőrig ázva sétált fel-alá földön fekvő társai között. Harmadik napja virrasztott, harmadik napja tartotta a mágikus köteléket. Gyakorlott mágus volt és túl jól ismerte a Tűz Csókját. Ő volt a középpontja az erős mágiának. Ő irányította azt a lassú égést, ami társait belülről emésztette. Csakis rajta múlott, hogy a Tűz Csókja milyen gyorsan végez az áldozatokkal. Egyetlen rövid pillanat is elég lett volna a halálhoz, de már harmadik napja gyötörte a tucat mágust.
     Tenyerére pillantott, vörösen izzott, akár a tűzbe mártott penge. Szőke hajáról lecseppenő víz sziszegett a tenyerében. Fehér szőrmét viselt, mint mindig. A gyász színe messze állt tőle, ha hóhérként is érkezett a pusztára, bizonyos dolgokból nem volt hajlandó engedni.
– Most már igazán elengedhetnéd őket, már téged is megvisel úrnőm.
– Még nem, Alea. – Hangja közönyös volt, de egy kósza pillantással meg jutalmazta a leányt.
     Soha sem mondta ki, de Alea volt az egyetlen katona, akit megtűrt maga mellett. Az első pillanattól, hogy megismerte, tudta, hogy kettejük kapcsolata gyümölcsöző lesz. Az alig húsz esztendős leány vörös fürtjei, a lágy dallamos hangja emlékeztette valakire, valaki olyanra, akit már rég elkellett volna felednie. Az egyetlen emberre, aki mellett ő is többnek érezte magát. De nem ámította magát soha sem. Tudta, hogy Alea félvér, apja északi volt, az anyja pedig tünde. Bár kecsességét és igéző barna szemeit anyjától örökölte, harcias jellemét, kitartását apjától. Északon nőtt fel és tanult meg harcolni. Szerette benne Dienna ezt a kettősséget, de soha sem mondta ki. Bánta, hogy a lány nem fogékony a mágiára, mert a jelleme és akaratereje kiváló mágussá tette volna.
– Szende ne csináld! A végén még megölöd magad.
– Megmondtam, hogy ne szólíts így! Gyűlölöm ezt a nevet. – Vörös szeme szinte lángolt. – Nincs jobb dolgod? Igazán nincs mivel foglalkoznod katona?
– Az a dolgom, hogy téged védjelek. – Állta a mágus szúrós tekintetét. Azon kevesek közé tartozott, akiket Dienna ennyivel nem tudott elriasztani.
– Úgy nézek ki mint, akinek védelemre van szüksége? – Megragadta Alea állkapcsát, az pedig tiltakozón rázta meg a fejét. – Akkor minek vagy velem? Fizettem talán? Kértelek talán? – Dühe, mint mindig, a szavakkal csillapodott.
– A király parancsa, talán aggódik érted.
– Aggódik persze. – Hangjában halk bánat csendült, nem ezt a választ várta. – Vagy inkább figyeltet. Az a féleszű Dragen is egyfolytában utánam koslat.
– Dragen? – A magabiztossága megingott a név hallatán. – A Metsző? Az a Dragen? – Dienna mereven biccentett. – Az egy rohadék, egy kibaszott bérgyilkos. Mi dolgod neked egy ilyen senkiházival?
– Semmi. Megnyugtatlak én sem tartom kevésbé visszataszítónak, de a király csodálja és már most magasra mászott a ranglétrán.

– Persze, hogy csodálja. – A földre köpött és ösztönösen a fegyverövébe tűzött tőr markolatára tévedt a keze. – Ha valakit meg kell kínozni, ha valakit ki kell csinálni, vagy ha egyszerűen csak kémkedni kell az a féreg az első a sorban. Amíg a király nem kérdezi hogyan, addig Metszőnek jövője van az udvarban.
     Dienna nem válaszolt, figyelmét a mágia kötötte le, ami kissé meggyengült a társalgás alatt. Összpontosított és megfeszítette az izmait. A tizenkét áldozat bőre halkan sercent és keserű füstöt eregetett.
     Mint a három nap alatt oly sokszor, most is végig futtatta tekintetét a földön fekvő mágusokon. Volt, akit hálóruhájában vonszoltak ki, volt egy férfi, akinek a nevére sem igazán emlékezett, ő kötényt és durva bőrkesztyűt viselt. Talán épp kísérletezés, vagy főzet készítés közben ragadták el.
     Ott feküdt gyűrött, krémszínű báli ruhájában Eva. Dienna jól ismerte a nőt, ha valaki közel állt hozzá, hogy a barátja legyen az Eva volt. Harmincas, éjfekete hajú szépség. Sokszor, sokat beszélgettek, ugyanazon nézetet vallották a mágiáról és a mágusok helyéről a világban. Most mégis Eva feküdt a sárban szakadtan, gyűrötten és Dienna kezétől várta a halált.
– Baj van úrnőm? – kérdezte halkan Alea.
– Ők itt – kezdte gyengédebb hangon – a jövő. Vagyis lettek volna – javította ki önmagát. – A legkiválóbb mágusok a Birodalomban és most az én kezem által kell veszniük. – Halkan sóhajtott és feszített a mágián, néhányan fájdalmasan felnyögtek. – Nem értheted Alea, hogy mennyire undorodom a gondolattól, hogy megöljem nemzedékem legkiválóbbjait. Pazarlás, óriási veszteség.
– A barátaid voltak – jegyezte meg halkan a katona.

– Barátaim? A naivitásod már-már lenyűgöz. Ezek az emberek sohasem voltak a barátaim. Ismerjük egymást, osztozunk ugyanazon erő egy-egy szeletén, de nem vagyunk barátok, sem testvérek sem egyéb.
– Szende kérlek! – nyöszörögte Eva és bele kapaszkodott Dienna csizmájába. – Elég volt, kérlek! Eleget...eleget szenvedtünk miattad.
Alea közéjük pattant és kivont, rúnázott pengéjű kardját Eva torkának szegezte.
– Erre semmi szükség – intette nyugalomra Dienna. – Ő már csak egy nagyszerű ember fakó mása, nem árthat nekem.
     A távolban egy nyurga férfi alakja körvonalazódott ki a szakadó esőben. Gyors, határozott léptekkel közelített hozzájuk.
– Bassza meg – sziszegte Alea –, ez Metsző.
– Úrnőm, katona. – Dragen mélyen hajolt meg köszöntésképpen.
– Mit keresel te itt? – Dienna hangja rideg volt. – Semmi szükség itt rád.
A férfi megdörzsölte kopaszodó halántékát. Jóval idősebbnek tűnt koránál. Még csak húszas éveit taposta, de a zsoldos, majd később hivatásos katona élet bizony rajta hagyta a nyomát. Élő példája volt, hogy a kegyetlen öldöklés elsorvasztja a testet és a lelket.
– Úrnőm, bocsáss meg, ha megzavartalak! – rebegte és idegesen simította kopott, szakadt ingjét. – Úgy gondoltam, hogy a segítségedre lehetnék. Hiszen nehéz a terhed.
– Mit tudsz te az én terheimről? Nézz körül! Ezért jöttél? Más szenvedésén élvezkedni? Ettől vagy erős Dragen? Talán ettől vagy férfi?
– Természetesen úrnőm erről szó sincs, de mint Gratherm őrségének parancsnoka és mint a király katonai tanácsadója úgy gondoltam, hogy jelen kellene lennem az árulók kivégzésén.
– Mikor lettél te tanácsadó? – csattant fel Alea.
– A király úgy döntött, hogy az áruló mágusok kézre kerítésére kigondolt tervem méltóvá tett erre a kinevezésre.
– Méltóvá, valóban? – hümmögte Dienna. – Szóval a mészárlás, a kínzások, a családok megcsonkítása és az erőszaktevés bárkit méltóvá tehet egy kiemelt tisztségre?
– Úrnőm, csak nem feltételezed rólam, hogy ilyen ocsmány dolgokban részt vennék?
– Nem feltételezem – sziszegte olyan fenyegetően, akár egy kígyó –, tudom, hogy részt vettél benne. Tudom mit tettél, mindent az utolsó részletig. Dragen, te nem vagy más, mint egy beteges, szadista gyilkos. Elfognod kellett volna a mágusokat, nem lemészárolni a családjaikat és azokat, akik velük voltak.
     Gyűlölte Dragent, minden gesztusát, a hangját, a bárgyú tekintetét amikor hozzá beszélt. Pontosan tudta, hogy a férfi rajong érte, de a közeledési szándékait egyáltalán nem tudta tolerálni. Szánalmasnak tartotta azt a gyengeséget, ami a férfit uralta míg a közelében volt. Megvetett minden próbálkozást és élvezettel használt ki minden lehetőséget, hogy porig alázza.
– Sajnálom Dienna, hogy ezúttal sem tudtam a kedvedre tenni. De ezek csak árulók, azt kapták, amit megérdemeltek. – Eva felé köpött. – Még a te kedvedért sem tudok másként bánni velük.
– Nem érted? Tűnj el innen! – Alea lépett közéjük. – Nincs rád szükség, a jelenléted pusztán csak zavaró tényező semmi több.
– Hogy merészeled katona? – kiáltott rá Dragen. – Nekem te csak jelenthetsz, egyáltalán nem vagy abban a pozícióban, hogy parancsot osztogass nekem.
– Tégy próbára! – Kettejük közé emelte a kardját.
– Te fenyegetsz engem? – nevetett fel. – Te csak megtűrt vagy, egy szajha tünde és egy barbár északi korcs kölyke. Azért is hálát kellene adnod, hogy itt élhetsz. Ezzel pedig – gúnyosan vigyorgott – kiharcoltad magadnak a bitót.
– Kotródj innen Dragen! – sziszegte Dienna. – Takarodj, vagy esküszöm… – Valami elpattant és Szendébe fojtotta a szót.
     A tizenkét mágikus kötelék egyike eltűnt. Olyan érzés volt, mint amikor az ember kezéből kicsúszik a kötél és már hiába kap utána. Dienna sápadt arca még fakóbb lett. Ezernyi indulat és érzés ragadta magával, gyengült az összpontosítása. Elvesztette Evat.
     Abban a pillanatban, hogy ezt felfogta mély robaj zengett végig a pusztán. Dragen, aki vele szemben állt, néhány métert arrébb repült és nyekkenve csapódott a sárba.
     Szemben találta magát Evaval, aki már a következő támadásra készült. Sűrűsödő levegő száguldott Dienna felé szétverve az eső cseppeket. Könnyed mozdulattal térítette el a gyenge, mágikus támadást. Hatalmas durranással csapódott közé és Alea közé, aki kivont kardjával rohant Eva felé.
– Alea ne! – kiáltott utána aggodalmas hangon.
     Összerezzent mikor megpillantotta a katona felé száguldó energiát. Pillanatnyi enyhülés, Alea félre szökkent, így a sűrűsödő levegő elszáguldott mellette. Éles csattanást követően, a távolban egy akác recsegve ketté törött.
– Sajnálom Dienna – kiáltotta Eva és egy utolsó támadást készített elő.
     Dienna tétlenül bámulta, ahogy Eva karjait karcsú lángok ölelik körül. Tennie kellett volna valamit, de nem volt rá képes. Tudta jól, hogy ha ellentámadásba lendül, akkor elveszti a többi mágust is, és az végét jelenti. Alea gyorsaságában bízhatott egyedül és nem csalódott.
     Mielőtt Eva rázúdította volna a gomolygó tűzből emelt falat odaért a katona. Egyetlen határozott mozdulattal döfte keresztül a mágus szívét. Tompa puffanással zuhant földre a halott test és vele együtt a tűz.
– Most már szabad vagy – súgta Dienna és térdre rogyott.
     A hideg eső józanító cseppjei kúsztak végig tarkóján. Kellemes nyugalmat varázsolva a düh, a fájdalom és a közöny mérgező tengerébe. Ujjait belemélyesztette a hideg sárba és egyetlen pillanatra megfeledkezett a tizenegy mágusról, Dragenről és Alearól. Egyetlen lélegzetvételnyi időre feloldozást nyert az eltelt három nap kínjai alól. Tudta, hogy most már készen áll. Nem akart tovább kapaszkodni az élőkbe. Nem akart már kínzó rákfene lenni, szabadságot akart társainak és magának. Lágy érintés térítette magához, valaki a vállára tette kezét.
– Most már engedd el őket Szende! – Alea hangja mintha nem is a sajátja lett volna, hanem azé, akit rég el kellett volna felejtenie. – Engedd el!
     Tizenegy test lobbant lángra. Tizenegy nagyszerű mágus lelke távozott a lángokkal. Földi maradványaik gyászos máglyaként lobogtak, hogy még egyszer utoljára emlékeztessék Diennát tetteire. Utolsó kísérletet tegyenek egy halott szívben nyugvó lelkiismeret felébresztésére.
     Dienna egy szívdobbanásnyi ideig csodálta a lángokat, engedte, hogy a gyász belé marjon. Végül ájultan terült el a hideg sárban.

– – –

Akkor éjjel gyászos csend borult Grathermre. Az eső végre elcsendesedett és a szél sem kavargott tovább a kihalt utcákon. Nem borzolta tovább az éjszakai élet kétes személyeinek lelkét. Mély, fojtogató némaságot hagyott csak maga után minden sarkon, minden sikátorban. A palota fényei kihunytak és talán hosszú ideje először Zomend király is nyugodtan aludt.
            A mágusok tornyában harmadik este nem gyúltak ki a lidérces fények. Csend honolt a kanyargós folyosókon, amit csak egy-egy halkan zokogó mágus hangja tört meg. A gyász és a keserűség szinte belerágta magát a levegőbe és már csak idő kérdése volt, hogy mikor adják át helyüket a még keserűbb bosszúvágynak.
            Csak Dienna szobájában pislákolt néhány fénygömb. A mágusnő még ébren volt. Forró fürdőjének gyümölcs illatú gőze még ott derengett a szoba falai között. Hiú ábránd volt azt hinnie, hogy bármit is segíteni fog rajta. Faragott, párnázott fotelben ült, lábait átvetette az egyik karfán. Kezében egy papírt szorongatott és közönyös tekintettel vizslatta. Nevek hosszú listája, amiről most tizenkét név örökre eltűnt.
            Halkan sóhajtott, de tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a listáról. Számolt, elmélkedett és tervezett. Újra végig gondolt mindent, újra lepörgette elméjében az elmúlt hetek eseményeit és kereste a hibát.
            Igen, Dienna megtanulta a leckét és többet nem akart hibázni. Tudta, hogy még egyszer nem bírná ki. Sokat kockáztatott eddig is, de biztos volt benne, hogy még többet kell, ha nem akar elbukni. Újra végig olvasta a megmaradt mágusok listáját és körvonalazta a következő kísérlet terveit. Tudta, hogy nehéz dolga lesz az új jelöltekkel, mert kevesen maradtak, akik még osztoztak nézetein, de minden kétellyel, minden bukással csak elszántabbnak érezte magát. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, hogy a mágusokat végérvényesen hatalomra juttassa, hogy kirántsa abból a fertőből, amibe a királyok és egyszerű emberek taposták őket. Nem akart többé másodhegedűs lenni a valódi hatalmat birtoklók mellett. Nem, ő maga volt a hatalom, és hogy ennek érvényt szerezzen, bármire képes volt.
            Halk kattanással nyílt ki a szoba ajtaja és Alea lépett be rajta. Egyszerű, fekete vászon ruhát viselt. Dienna a listát elhajította és mielőtt az földet ért volna, semmivé foszlott.
– Szende – bólintott Alea.
– Mondtam már, hogy ne szólíts így! Mit keresel itt?
– Aggódtam, nem festettél túl jól a történtek után.
– Te aggódtál vagy a király? – Felvonta szemöldökét és intett a lánynak, hogy lépjen beljebb. – Dragen?
– Én aggódom. A királlyal nem is találkoztam. Állítólag a történtek után visszavonult a lakosztályába és megtiltotta, hogy bárki is zavarja. Dragen – halkan megköszörülte torkát –, túl élte, de ki van ütve.
– Sajnálatos – jegyezte meg és a leányhoz lépett. – Téged viszont örömmel látlak, amennyiben nem a király parancsára érkeztél.
            Nem kellett volna marasztalnia, tudta jól. Túlságosan emlékeztette arra, akit el akart feledni. De talán pont ezért nem bírta elküldeni. Valami mélyen a lelkében ragaszkodott és követelt.
            Végig simított Alea hajában egy vörös fürtöt, érintése nyomán a hajszálak feketévé váltak. Elmosolyodott.
– Jól állna néhány fekete tincs – pont, mint neki, tette hozzá magában.
– Nem értelek Dienna, mit jelentsen ez?
            Nem akart beszélni róla, most nem. Túl sok forgott kockán, ahhoz, hogy érzelgősségre és gyengédségre pazarolja az idejét és az erejét.
– Talán majd egyszer elmondom. – Hátat fordított és vissza ment a fotelhez. Már tudta mit akar, tudta, hogy mi hiányzott a listájáról és gyűlölte magát érte, de feltette a kérdést. – Mondd csak Alea, mi a hűség ára?