Dienna Levelei: Második Levél

Második Levél

Kedves Dalhrun.

Hogy milyen is a lakoma? Díszes ruhák és feszes zene kavalkádja, amit szeretek. Szolgálók egész serege, akik minden pillanatban készen állnak arra, hogy a szórakozni vágyók legkülönlegesebb vágyait zokszó nélkül kiszolgálják. Udvarias és kedves vendégek, akik csendes társalgással töltik az estét, zamatos borok kíséretében. Kellemes igaz? A Csarnokban tartott lakoma során semmi hasonlóban nem volt részem.
     Zajos, füstös északiakból azonban annál több. Áldom az eget, hogy saját báli ruháimat eszembe se jutott magammal hozni. A legelegánsabb gönc, amihez hozzá tudtam jutni itt egy szőrme bunda, fehér durva szövésű blúz és hosszú szoknya,  bézs vászonból és szőrmékből férceltek össze. Az egyetlen dolog, ami igazán tetszett azok a szoknyát díszítő keskeny ezüst láncok. Talán azt meg is tartom, mert a többit a tegnapi mulatság után biztosan elégetem.
     Nem szeretnék túlzásba esni, de a sör és a fenyőpálinka a szó szoros értelmében patakokban folyt. Kellett is, hogy a túl fűszerezett sültek émelyítő ízét ellensúlyozza. Ha az egész lakoma hangulatát kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy közönséges. Amennyire közönséges annyira pazarló. Végül is tetszett.
     Amint beléptem megcsapott az az áporodott pipafüst, fokhagyma, menta és alkohol szag, amit akkor éreztem utoljára mikor egy rossz hírű bordélyba tévedtem. Gyomorforgató, de mielőtt igazán ledöntött volna a züllés tömény bukéja, egy férfi csapódott nekem. Természetesen a korsóból, amit szorongatott az összes sör rajtam landolt. Ennyit a ruháról. Még a mágia kellemes, bizsergő zsibbadása sem nyomta el bennem a pillanatnyi indulatot. Már az ujjaim közt éreztem az alakot öltő erőt, megforgattam a tenyeremben táncoló lánggömböt. Egy pillanatig csak meredtünk egymásra. Olyan bamba képet vágott, hogy megsajnáltam. Aztán nevetett, hangosan, öblösen, megdöbbentem. Aztán még egyszer, amikor a másik korsót a kezembe nyomta. Minden indulatomat félre söpörte ez a túl őszinte megnyilvánulása.
     Az északiak söre kellemesen keserű és az én korsómban egy jó marék, szárított Tűzfű táncolt a sör habos felszínén. A hatás nem maradt el, a felét sem ittam meg, de úgy kimelegedtem, hogy legszívesebben ledobtam volna minden ruhámat. Mire az erős sör elfogyott a korsómból értelmet kezdett nyerni a lakoma is. A hangos nevetésekkel tarkított duruzsolás mögött meghallottam a muzsikát. A hegedű keserves sikítása és a dobok monoton, mély dübörgése, ami eleinte bosszantó volt, amibe szinte belefájdult a fülem, most maga volt az ütemes vágy.
     Táncoltam. Nem Dalhrun, nem is táncoltam szinte lebegtem a zenében. Férfiakkal, nőkkel, öreggel és fiatallal. Mikor a bódító varázs fakulni kezdett, újabb italt nyomtak a kezembe és én ismét éreztem a csodát. Mámoros, bódult fejjel forogtam, pörögtem, ösztönösen dobtam le magamról minden köteléket. Erős kezek ragadták meg a derekam, magasra emeltek és én repültem. Esküszöm Dalhrun a zenével szálltam és csak a vad muzsika távoli dallamai szárnyaltak velem. Aztán talaj, újra pörögtem és forogtam a cifra dallamok mindent elsöprő végtelen zuhatagával. Nem számítottak a lépések, a mozdulatok, egy voltam a zenével és az úgy ragadott magával, úgy rángatott, mint egy marionettet.
     Sípok és furulya. Oh, az a hang esküszöm szebbet és vadabbat még soha nem hallottam. Pálinka, sör, sípok, csókok, férfi és nő nem számított. Mind egyek voltunk, mind részei voltunk az őrületnek, a vágynak. Mikor már azt hittem, hogy nincs hova tovább, feltört belőlem a mágia. Fények, hangok, lángok. Sípok, furulya és pálinka. Úsztam, lángolt bennem a tűz, talán magam is lángoltam nem számított, mindannyian egyek voltunk. Izzadt, füstös, részeg testek egyetlen bódult masszája. Imádtam Dalhrun, azt akartam soha se érjen véget. Nem számított ki csókol, ki ölel, az sem érdekelt ki fogott meg szemtelenül újra és újra. Most kiráz tőle a hideg és elönt a düh ha rá gondolok, de akkor ott nem számított.
     Valami megváltozott. Hirtelen ragadott meg és az egész őrületnek, a vágyak és érzések tombolásának megálljt parancsolt. Csak egy apró lágy érintés és a világ szertefoszlott. Az emberek, a zene egyetlen homályos, színes pacává váltak. Forgott körülöttünk a világ és az egyetlen biztos pont a korom fekete szempár volt. A világ készült rám szakadni, de Helga fogott és óvott.
     Mosolygott és ettől a sápatag mosolytól a világ megszelídült egy pillanatra. Mi pedig ennek a szelíd világnak a csúcsán álltunk. A legtermészetesebb ösztönnel ragadtuk meg egymást és táncoltunk. Lassan, óvatos léptekkel, vigyázva, hogy a tükörsima béke, a nyugalom nehogy megrepedjen a lépteink súlyától. Óvtuk, öleltük egymást, mert a világ és az emberek, minden baj és minden kétség ott volt a talpunk alá zárva egy törékeny üvegkalitkába. Féltem, borzasztóan féltem, hogy ez a harmónia, ez a nyugalom egyszer magamra hagy. Helga vissza adott valamit abból, amit éjjel elvett tőlem. Én pedig hálás voltam, hagytam, hogy a mágia, ami eddig tomboló vadként üvöltött bennem, most mindkettőnket átjárjon. Általa tisztuljon meg, hogy ő is részese legyen a csodának. De hisz ő maga volt a csoda, nem volt szüksége az én erőmre, nem volt szüksége rám. Pusztán azért volt ott velem, mert így tartotta kedve. Hiába minden elszántság, hiába minden akarat, pusztán csak báb voltam egy olyan erő kezében, amit talán sohasem érthetek meg.
     Lassan szivárogtak vissza közénk a hangok. A sípok, a dobok és az emberi kacajok fenyegető kígyóként kúsztak a fülembe. Valami megrepedt, valami eltört és az üvegkalitkából kitört a bestia. A világ helyre állt és én csak bámultam, ahogy Helgát elnyeli a tömeg. Újra üres lettem és sekély. Nem számított sem a zene, sem az ital, de még az emberek se akikkel együtt mulattam.
     Követtem, loholtam utána. Nehezen, de átverekedtem magam a bódult tömegen. Egy pillanatra felötlött bennem a gondolat, hogy egész egyszerűen utat égetek magamnak, de egy halvány apró szeglete az elmémnek nyugalomra intett. Tudtam, ha most végleg elvesztem a fejem, akkor mindennek vége.
     Józanító frissesség csapot meg a jeges széllel, amint kiléptem a Csarnok vaskos, faragott kapuin. Élveztem a józanságot, amit a fagyos szél mart a bőrömbe.
     A városra vastag, fekete vászonként terült a sötétség. Végeláthatatlan labirintussá váltak az utcák, a házak néma kopjafaként szegélyeztek minden sarkot. Ebben az útvesztőben kóboroltam, fagyottan, üresen és megtörve. Nem tudtam hová tartott Helga, nem tudtam egyáltalán mit teszek. Magányosnak, elesettnek éreztem magam. Soha, de soha nem tört meg érzés ennyire, akkor mégis szinte szét szakított a belső fájdalom.
     Amikor a kétségbeesés szele végül megérintett, térdre rogytam. Üvöltöttem, átkozódtam és zokogtam. Elengedtem mindent, ami bennem kavargott, elengedtem az erőt, mindet. Villámok robaját zengte a hegy, lángok hasították ketté a vak sötétséget. Én tettem, én engedtem, hogy szabadon tomboljon a mágia. Minden lángnyelvvel, minden villámcsapással egy cseppnyi fájdalom tova szállt.
     Az erő lassacskán elhagyott, a tűz kihunyt, az ég morajlása elcsendesedett és én magamra maradtam. Akkor pillantottam meg a fényt. Olyan fény, amilyet azelőtt soha sem láttam. Keskeny, ezüst színű fonal tekergőzött a sötétben. Halványan, hívogatóan pulzált, a szeretet és a béke ígéretével ámított. Megakartam érinteni, meg is tettem. Langyos volt, akár tavaszi szellő. A bőröm alatt éreztem, hívogatott, vonzott és a sötét útvesztő nem tűnt már fenyegetőnek. Követtem a házak között kanyargó mágikus fonalat és tudtam, hogy a végén csakis Helga lehet. Tévedtem.
     Amikor beléptem a házba, a fénylő szál szertefoszlott és vele együtt a bátorító melegség is a semmibe veszett. Nem maradt más csak a ház hideg párában úszó dohos, poros szaga. Keserű volt és mindenbe beitta magát, a számban éreztem. Ilyen lehet az elmúlás, a halál szaga.
     Halványan izzó fénygömböt idéztem, de a sötétség, szinte elnyelte annak a fényét is. Borzongató, riasztó, már-már fenyegető ház. A pislákoló, gyenge fényben is jól kivehető volt az írás. Betűk, rúnák és olyan jelek, amiket még soha sem láttam. Egymást keresztezve, fedve és hihetetlen alakzatokba formálódva borítottak el mindent. A falakat, a mennyezetet a bútorokat még az ablakok üvegébe is bele karcolták őket. Ereje volt, nehéz volt, mintha a múlt, jelen és jövő súlya nehezedett volna az egész házra.
     Végül egy hatalmas tükör előtt ott állt Helga. Némán meredt a karcos üvegre, de valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy hív. Gondolkodás nélkül engedelmeskedtem neki. Elég közel voltam hozzá és megérintettem a csupasz vállát, de ezúttal semmit sem éreztem, egészen addig míg felém nem fordult.
     Dalhrun esküszöm, hogy ami történt mind az utolsó szóig igaz, vagy valóban megbolondultam. Nem Helga nézett rám, biztosan nem. Nyoma sem volt a fiatal sápatag arcnak. A vonásai élesebbek, fáradtabbak voltak. Annak ilyen a tekintete, aki sok-sok éve vív harcot és egész egyszerűen belefáradt. A szemei, oh azok a szemek. A rám villanó felemás szempár csodálatos volt. Az egyik oly fehér, akár a napfénynél szikrázó hó, a másik rubinvörös akár csak az enyém. Idegen, mégis ismerős volt ez a varázslatos tekintet. Kellemes, de ijesztő borzongás rázta meg lényem egészét. Egyetlen lélegzetvételnyi ideig láthattam csak, majd lehunyta a szemét. Milyen rövid idő, mégis belém égett.
     Közelebb lépett hozzám és átölelt, pont úgy ahogy egy régi barátot szokás. Hideg, rövid csókot nyomott az arcomra. Éreztem azt a csalhatatlan enyhe bizsergést a csók nyomán, amit csakis a mágia válthat ki.
– Hiányoztál Dienna – súgta szelíden. – De újra megleltük egymást.
– Újra? Ezt mégis hogy érted Helga? – kérdeztem.
– Mi ilyenek vagyunk Dienna. – Mosolya szelíd volt és szívmelengető. – Az idők kezdete óta keressük egymást, akár az istenek. Mert a létünket nem lehet pusztán időre és térre szorítani. Nem Dienna, mi már sokszor elveszítettük és megleltük egymást. Túl sokszor, túl sok fájdalommal váltunk el. Harcoltunk már egymásért és egymás ellen. Ha te vagy a tűz én vagyok a víz, ha te a béke vagy én a háború, ugyanazon érme két oldala, de egymás nélkül csak két fél.
– Mégis ha igazad van nem kellene nekem is emlékeznem Helga? Nem kellene tudnom, hogy ki vagy? – Az indulat, amit éreztem oly keserű volt, mint az epe. Bosszantott, hogy bolondnak néz egy vadidegen északi.
– Én nem Helga vagyok. Ő csak egy leány, aki rosszkor született, rossz helyen. Figyelj rám nagyon kérlek! – Újra átölelt és halkan suttogott. – A múlt és a jelen nem számít Dienna. Azért kerestelek meg, hogy elindítsalak a jövőbe vezető úton, aminek a végén végleg egybeforr a sorsunk. Hosszú utat kell még megtenned, hosszú és véres. Emberek százain, ezrein fogsz átgázolni. Az erő, a mágia, amit most birtokolsz, pusztán csak töredéke annak, amire képes leszel. Hatalmat fogsz szerezni, venni és lopni. Véres korona fogja díszíteni a fejed, de megfizeted majd az árát. Szeretném azt mondani, hogy boldog leszel, de hazudnék. Keserűbb leszel, mint valaha is voltál, ez fog majd hajtani. Mielőtt a bánatod és a keserűséged végleg maga alá temetne, mikorra elfeleded ezt a beszélgetést, addigra újra eljövök. Eljövök, hogy emlékeztesselek rá, hogy a hatalom adottság és képesség. De, nem muszáj élni vele pusztán azért mert képes vagy rá. Elfogom hozni a szeretetet, ami enyhíti a fájdalmad. És ha majd ráébredsz, hogy sokkal egyszerűbb valamiért harcolni, mint valami ellen, akkor, attól a pillanattól soha többé nem veszítjük el egymást.
     Nem tudom miért, de minden szavát elhittem. Talán a hangja, talán a tekintete, de önmagában az egész annyira bizarr, hogy csak igaz lehet. Ezernyi kérdés tódult az ajkamra, de egyetlen hang sem hagyta el. Álltam és bámultam. Néztem, hogy a múltam és a jövőm különös jósnője miként távozik.
     Elengedett, magamra hagyott Helgával. Korom színű szempár meredt rám ijedten.
– Ki vagy? Miért sírsz? – kérdezte ijedten. Hangjában nyoma sem volt már az erőnek. Érintéséből kiveszett a mágia, egyszerű volt, langyos és gyarlóan emberi.
– Senki, most egy kicsit senki sem vagyok Helga – feleltem.
– Hova tűnt? Hova tűnt ő?
Ő is hallotta, ő is ismerte az idegent. Talán őt is taglózta volna a hiánya? Neki is beszélt a jövőről? Nem számít, nekem legalábbis nem. Helga csak eszköz volt és a feladatát teljesítette. Egyszerű leány lehetett újra, vagy talán most először az életében, nem érdekel. Elof visszakapta a lányát és vele a hatalmát.
     Én pedig válaszra sem méltattam. Semmi volt már nekem, túl kevés, hogy érdekeljen. Egyszerűen magára hagytam a sötétségben.
     Odakinn egészen más levegő fogadott. A lakoma lármája betöltötte az egész várost, furcsa addig fel sem tűnt. Kísértett valami rideg, valami olyan ami az elmúlt napokban messze elkerült. Most szinte sokkolt a valóság. Sokkolt és undorodtam tőle. A gondolatoktól, az érzésektől, a mindent átható gyanta szagától és a kémények keserű füstjétől. Túl emberi volt, túl egyszerű és túlságosan valós. Abban a pillanatban, amikor kiléptem a fagyos éjszakába, a világ hirtelen kicsi volt és jelentéktelen.
     A várban csend honolt. Békés, nyugtató már-már halotti csend. Olyan volt nekem, mint egy pohár frissítő víz a szomjazónak. Loholtam át a kísérteties folyosók félhomályos útvesztőjében. Senki sem állta utamat, se szolgálók, se őrök, minden üres volt. Nem tudom miért siettem úgy a szobámba, nem tudom miért akartam annyira e sorokat papírra vetni.
     Most, hogy a sorok végére értem, még most is értelmetlen a késztetés, ami miatt ezt leírtam neked. Lényegtelen, hogy mit gondolsz erről a meséről. Nem számít, hogy hiszel e nekem, most nem. Talán csak egész egyszerűen vágyom valami ismerősre, valaki ismerősre, hogy betöltse az űrt, amit Észak és a különös látogató hagyott bennem.
     Amilyen gyorsan csak lehet útnak indulok. Nem érdekel már Észak, többé nem. A válaszokat megkaptam Dalhrun. Az erő és a hatalom, amiről te oly sokat beszélsz, amitől féltesz, pusztán csekélység. A mágia csupán eszköz semmi több. Az igazi hatalom az emberi sorsokban rejlik. Nem az érzésekben és nem is gondolatokban, de még csak a lélekben sem. A hatalom más, ott van a lénye egészében minden embernek az idők kezdete óta, száz és ezer életen át. Honnan tudom? Pusztán érzem. Eltökélt vagyok Dalhrun, hogy ezt az erőt, a létben lélegző tiszta hatalmat, az akaratom alá rendelem. Miért? Mert más nem számít, sem élet, sem halál, csak ez. És ha ez a nő újra meglátogat, ha igazat szól, én neki adhatom a világot. Ezt akarom és ettől a pillanattól fogva, minden tettem és gondolatom egyetlen célt fog szolgálni, egyetlen érzésért fog dobbanni a szívem, hiszen már most többre vágyom.

Dienna