Merengő Valóság
Merengő
Valóság
Kedves
Gross,
Nagyon sajnálom, hogy így búcsúzom tőled, de tudom, hogy minden erőddel azon lennél, hogy marasztalj. Te is tudod jól, hogy a távozásom oka Dienna. Meg kell találnom és így, vagy úgy pontot kell tennem a dolog végére, mert az álmok egyre keserűbbek, egyre fájóbbak. Ez az én terhem, és nem tehetnek ki ennek a fenyegetésnek.
Kérlek, hogy ne próbálj utánam jönni! Próbáld meg élvezni az életet, amit Nevamer nyújthat neked, rászolgáltál.
Ígérem, hogy amint lehetőségem lesz rá, felkereslek, mert a látszat ellenére ez az egy év bennem is nyomot hagyott.
Csókollak, Dithrill.
Nagyon sajnálom, hogy így búcsúzom tőled, de tudom, hogy minden erőddel azon lennél, hogy marasztalj. Te is tudod jól, hogy a távozásom oka Dienna. Meg kell találnom és így, vagy úgy pontot kell tennem a dolog végére, mert az álmok egyre keserűbbek, egyre fájóbbak. Ez az én terhem, és nem tehetnek ki ennek a fenyegetésnek.
Kérlek, hogy ne próbálj utánam jönni! Próbáld meg élvezni az életet, amit Nevamer nyújthat neked, rászolgáltál.
Ígérem, hogy amint lehetőségem lesz rá, felkereslek, mert a látszat ellenére ez az egy év bennem is nyomot hagyott.
Csókollak, Dithrill.
– – –
Gratherm nyüzsgése rázta fel
gondolataiból Dithrillt.
A kései óra ellenére meglehetősen élénken tombolt az élet az utcákon. A tavaszi, gyümölcsillatú levegő és a kikötőből áramló halszag émelyítő elegye heves köhögésre késztette a Halálosztót.
Abban a pillanatban, ahogy abba a bűzös forgatagba bezötyögött a kocsi, amivel érkezett, megbánta, hogy a Diennának címzett levelében a fővárost jelölte meg találkahelyként.
– Köszönöm – nyújtott át egy fiorinokkal tömött erszényt a pocakos, őszülő kocsisnak.
Általában egyedül utazott, de Gratherm és Nevamer közötti távolság túl nagynak bizonyult. Lovagolni nem volt kedve, sem lova, így került a savanyított káposztát szállító öreg szekerére. Jó társaságnak bizonyult az idős férfi, keveset kérdezett és még kevesebbet ivott.
– Gyűlölöm ezt a várost – dünnyögte Dithrill, majd a fejébe húzta a köpenyéhez tartozó, fekete csuklyát.
Nem ismerte túl jól a fővárost, mégis úgy gondolta, hogy a tavaszi zsongásban van a legtöbb esélye felszívódni, ha balul sülnének el a dolgok.
Ezúttal békés szándékkal érkezett, de nem volt biztos benne, hogy Dienna ugyanilyen békével fogadja majd.
Írt a mágusnőnek a különös álmairól, nem titkolt semmit. Hosszasan részletezte a Larával kapcsolatos, több mint fél évvel az előtti álmát. Fél év, ő mégis minden mozzanatra, szóra és érzésre tisztán emlékezett. Voltak viszont olyan álmok, amikről szűkszavúan, éppen csak említés szintjén beszélt. Forró, kéjtől és vágyódástól ragacsos álmok, amik után előszeretettel, már-már kényszeredetten szerzett Grossnak boldog pillanatokat.
Megállt egy üresebb utcán és megborzongott. Próbálta messze űzni azokat a bizonyos álmokat, sikertelenül. Halk sóhajjal nyugtázta magában, hogy a találkozójuk hangulatát talán most sikerült megalapoznia.
A nap már nyugovóra tért, amikor elérte a levélben megjelölt fogadót. Szebb, takarosabb épületre emlékezett, semmiképp sem arra az omladozó vakolatú koszfészekre, ami előtt állt.
Halkan káromkodott egyet, tudta, hogy Szende ezt biztosan szóvá teszi, ő pedig visszavág. Ez mindig is így volt.
Hangos, fülsüketítően éles nyikorgással tárult ki az ajtó. Dohos, portól áporodott szag csapta arcon.
– Remek – sóhajtotta és már lélekben készült a keresetlen szavakra.
Az egykor élettel és lakókkal teli fogadó üresen állt. Vastag por borította a körasztalokat és a kihúzva maradt székeket. Mintha egyszerre, sietősen távoztak volna a vendégek. Az egyik asztalon még két csontból faragott kockát is ott felejtettek.
Dithrill a pulthoz lépett, ahol egykor rőt hajú, pufók leány mérte az italt. Csak egy öreg, agyagkancsó pihent rajta. Beleszagolt, majd az orra elé kapta a kezét.
– Nagyszerű ötlet volt, gratulálok – dicsérte meg magát, de szeme már a pult mögött sorakozó palackokat fürkészte. – Csak van itt még valami.
Könnyed, ruganyos mozdulattal lódult át a pult felett. A hajópadló hangosan, keservesen nyögött fel alatta. A felkavart por a torkát kaparta, de egy jó italról nem volt hajlandó lemondani. Első áldozata egy pókhálóval bundázott csatos üveg volt. Émelyítő töményszag csapta meg az orrát.
– Na, ezt inkább nem! – hajította félre, a több mint harminc esztendős, méregdrága ágyas szilvát.
Újabb palackok egész sorát nézte át, míg meg nem akadt a keze egy matt, sötét üvegen. A viaszpecsét már a felismerhetetlenségig kopott rajta, de legalább sértetlen volt. Nem is sejtette, hogy mit rejt a palack, de valamilyen belső kényszer hatására bizalmat szavazott neki.
Már az emeletre vezető, nyikorgó lépcsőkön haladt, amikor megpillantotta a porban hagyott lábnyomokat. Frissek voltak, férfi lábhoz méltatlanul kicsik, és egyenesen az emeletre vezettek.
Nehéz kő telepedett a gyomrára, lomha magabiztossággal préselte magát egyre lejjebb és lejjebb. Öröm, izgalom és forró feszültség rázta meg. Ismét a tudatába férkőztek azok a fránya álmok, megborzongott. Dienna gondolata épp úgy riasztotta, mint amennyire vonzotta. Gyásztól, haragtól keserű vonzalom volt, de attól még vonzalom. Az összetartozás mérhetetlen súlya mellett eltörpült minden fájdalom és minden kín. Nem maradt más csak a színtiszta vágy. A vágy, amit Dithrill már embertelenül hosszú ideje próbált messze űzni magától.
– Felejtsd el! – suttogta magának emlékeztetőül.
Még egyszer utoljára megrázta magát és belépett az ajtón, ahová a lábnyomok vezettek.
A szobában ugyanaz a szürkeség és dohos szag fogadta, tömény áfonyaillattal elegyedve. Tőle jobbra egy rozoga, rég elfeledett szeretkezések emlékét őrző ágy terpeszkedett. Az ajtóval szemben, ahol állt, a bedeszkázott ablak előtt homorú lábú körasztal és két szék pihent.
Az egyik széken, fekete köpenybe burkolózott, alacsony alak ücsörgött. A fejébe húzott csuklya alól, néhány szőke tincs bukkant elő.
– Dienn... azt a rohadt életbe! – A sötét üveg hangos csörömpöléssel tört szét a szúette padlón. – Ki a fene vagy? – szedte össze magát Dithrill.
Sápatag arc, aranyló, vékony szálú, egyenes haj, keskeny ajkak, kiköpött Dienna, csak a szeme volt más. Csodálatos, szinte világító azúrkék szempár meredt a távolba.
– Ki vagy te? – ismételte Dithrill és kezét a metszett obszidián markolatra csúsztatta.
– A ne… a nevem – kezdte bágyadt dadogással – Lily. Bo-bo-bolond Lily. Sze-sze-sze. – Nagyot nyelt, mintha csak ezzel elűzhette volna beszédhibáját. – Dienna küldött – vágta ki hirtelen gyorsasággal.
– Dienna, mi? – dörzsölte meg orrnyergét Dithrill. – Ez valami rossz tréfa? Szendének nem lenne hozzád türelme.
– M-m-mágus va…vagyok – jelentette ki büszkén és egy remegő tűzlabdát idézett a tenyerébe.
– Hé, hé, nyugalom! – Szilánk kiröppent a hüvelyből. – Süket vagy? Nyugi! – A rúnák felizzottak a kardon. – Tüntesd el, a francba is!
Bolond Lily úgy meredt a tenyere felett fickándozó mágikus tűzre, mintha akkor látott volna életében először mágiát. Aztán egy villanás után kihunytak a lángok, így Dithrill is leereszthette a fegyverét.
– B-b-bocsánat, csak gondol-gondoltam jobb, ha látod – dadogta és idegesen rázta a kezét, ami felett az imént még tűz lobogott.
– Szóval mágus vagy – bólintott – és roppantul hasonlítasz Diennára.
– Tényleg? – Azúrkék szemében gyermeteg fény csillant.
– Gondolom, nem véletlen – sóhajtotta, majd az ágy szélére telepedett. – Ha már itt tartunk, hol van Szende?
– M-más-máshol. – Nagyot nyelt. – V-vár téged.
– Jellemző – dörzsölte meg halántékát. – Meg sem merem kérdezni, hogy hol?
– K-k-kövess! – pattant fel a székből.
– Muszáj? – csóválta meg a fejét, de ő is felállt.
Lily halkan dudorászva, táncos léptekkel masírozott le a lépcsőn. Odalenn széles ívben, könnyű léptekkel kerülte meg az asztalokat, mindegyiket, majd az utolsó asztalhoz érve egy nagyot dobbantott, a dúdolt dallam félbeszakadt.
Dithrill számára hirtelen nagyon szimpatikussá vált a szilvapálinka. Mivel Lily műsora elég időt hagyott neki, így meg is kereste. Három nagy kortyot ivott a drága, öreg és legkevésbé sem finom italból.
– Nem szeretnélek megzavarni, de nem mehetnénk? – kérdezte az erős italtól rekedt hangon.
Odakinn sejtelmes fénybe borult az utca. A fekete macskaköveken haloványan derengett, csillant meg a kandeláberek reszketeg fénye. A hűvös, tavaszi szellő tengerillatot hozott magával, messze űzte a nappali forgatag orrfacsaró bukéját.
Dithrill lehúzta fejéről a csuklyát, és egy laza mozdulattal fűzte ki a keskeny bőrszíjat, ami lófarokba kötötte a haját. Mély levegőt vett, élvezte az éjszakai, hűvös levegő frissítő varázsát. Vörös-fekete tincsei kacér táncba kezdtek a lengedező szellővel. Hirtelen minden egyszerű volt és békés. Szívdobbanásnyi aléltság.
– Jössz? – erőltette ki magából Lily. Dithrill sóhajtva bólintott.
A lány széles, jól megvilágított úton vezette végig, amiből pálmalevél-szerűen nyíltak a kisebb, sötétebb utcák és sikátorok.
Négy, csillogó páncélmellényt viselő, pikás férfi közelített feléjük. A derekukra kötött, vastag, birodalmi kék-fehér öv aranyló rojtjai cikáztak a szélben. Éjszakai őrjárat, keményebb, durvább katonák, mint akik nappal strázsáltak az utcákon. Kellett is, Gratherm éjszakai élete különös, veszélyes alakokat vetett ki magából.
Dithrill keze, a köpeny alá, a derekához rejtett, ívelt tőr markolatára kúszott. Nem akart bajt keresni, de az évszázados ösztönöket, megszokásokat nehezen hagyta maga mögött.
– Úrnőm – vágta haptákba magát a járőrparancsnok.
– D-D-Derek – biccentett méltóságteljesen Lily. – Jó...– nagyot nyelt – Jó újra látni – köpte ki gyorsan. – Örülök, hogy... örülök, hogy rendbe jöttél.
– Köszönöm a segítséged, Úrnőm!
Lily biccentett, és egy könnyed legyintéssel jelezte a katonáknak, hogy tovább haladhatnak.
– Úrnő? – kérdezte Dithrill, mikor az őrjárat hallótávolságon kívül ért.
– A...a mágusok t-t-tisztes megszólítása. – Megtorpant egy pillanatra és a csillagos égboltra szegezte a tekintetét. Ihletre várt. – Grendar, a kir... a király parancsa.
– Értem – bólintott. – Nem Szende hóbortja. – Lily erőteljesen megrázta a fejét válaszképpen. Szőke, aranyló tincsei kuszán borultak az arcába. – Ez a Derek, beteg volt talán?
– Álmok – felelte röviden Lily.
– Álmok? – vonta fel szemöldökét.
Lily nem felelt, befordult egy kovácsoltvas kerítésekkel szegélyezett, keskeny utcába. Dithrill némán követte a bohókás mágusnőt. Szendére gondolt és arra, hogy miért pont Lilyt küldte. Hiszen a vak is látja, hogy mennyire hasonlítanak, legalábbis külsőségekben. Első gondolatai egyike az volt, hogy Dienna pusztán csak játszadozik vele, vagy egyszerűen félt a találkozástól. De akkor is, miért Lily? – tette fel magának a kérdést. Pont egy ilyen leány. Valami nincs rendjén – állapította meg, majd kis híján átesett az előtte cöveket vert, alacsony mágusnőn.
– Bocsáss meg! – nyúlt a leányért. – Elméláztam.
– Én is. – Olyan őszinte és kedves mosoly villant az arcára, amit Szende arcán soha, senki nem láthatott még. – M-megér...megérkeztünk – mutatott a háromemeletes épület mogyoróbarna, lakkozott ajtajára.
Vörös Liliom, hirdette a patinás cégér. Dithrill hallott már erről a helyről, de túl drágának, túl fényűzőnek ítélte meg. Gazdag urak, asszonyok és elismert, megbecsült és kevésbé megbecsült mágusok, bankárok olvasztótégelye volt. Olyan hely, ahol a szajhákat hölgynek titulálták, a vizezett lőrét kristálypohárból nyalogatták és a hűtlen, kéjenc férjeket törzsvendégnek hívták.
Dithrill szerette, és Dienna mellett meg is szokta a luxust. Mégis volt néhány dolog, amiből a látszat javára sem volt hajlandó engedni. Mindig is úgy gondolta, hogy a jó ital egy faragott korsóból is ugyan olyan finom lehet, mint kristálypohárból, a kéjvágy éppen úgy teljesedhet gyönyörré egy szénakazal rejtekében, mint a baldachinos ágyak szatén ölelésében. A hűtlen férj, minden vagyona ellenére, csak egy mocskos alak – igen még Gross is –, és a bájait pénzért kínáló leány semmi esetre sem hölgy, hanem kurva. Igen, Dithrill kétségtelenül szerette nevén nevezni a dolgokat.
– Essünk túl rajta! – sóhajtotta és belépett a Vörös Liliomba.
Odabenn halk hegedűszó és visszafogott duruzsolás köszöntötte őket. Három hosszú sorban, négy-öt férőhelyes kerek asztalok helyezkedtek el egymástól ugyanolyan távolságra, vérvörös, fodros terítőkkel letakarva. A magas, faragott támlás székek bordó bársonyborítása kellemes összhangban volt a vörös szatén függönyökkel. Vanília, fahéj és sült alma émelyítő illata keveredett, a hölgyvendégek és a kisebb vagyonért bájaikat kínáló örömlányok parfümjének orrfacsaró kavalkádjával. A száraz, forró levegőtől Dithrill szinte azonnal megszomjazott.
– Köszöntöm önöket a Vörös Liliomban – lépett oda hozzájuk egy fiatal, frissen borotvált férfi.
Dithrillnek az első pillanattól fogva gyanús volt valami a férfiban. Túl élesek voltak az arcvonásai, kellemesen, lágyan duruzsoló hangja már-már a képzelete határait feszegette. Végül a vállig érő, csillogó, fekete haja takarásából kikandikált az enyhén hegyes füle.
– Féltünde – súgta Lily fülébe, maga sem tudta, hogy mi okból.
– Épp oly éles a szeme, mint az én hallásom – szólt halkan duruzsolva a férfi. – Engedje meg, hogy megjegyezzem, a Vörös Liliomban csakis előítélet-mentes szórakozást tudunk garantálni! Kérem, hogy amennyiben ez önnek nem megfelelő, úgy távozzék! – Arcán jól begyakorolt, szívélyesnek tűnő mosoly terült el.
– Nem, nem! – emelte tiltakozva maga elé Dithrill a kezét. – Semmi bajom a tündékkel. – Bár ez nem teljesen volt igaz, de az ő ellenszenve soha sem volt olyan erős, mint a Birodalom bizonyos polgárainak. – Csak meglepődtem – ismerte be.
– Nos, kedves hölgyeim – ettől a megszólítástól kirázta Dithrillt a hideg – engedjék meg, hogy a meglepettségüket egy kellemes itallal csillapítsam! – Háta mögül egy bordó szalagokkal díszített sötét üveget varázsolt elő.
– K-k-köszönjük – bólintott Lily egy halvány mosoly kíséretében.
– A kabátjaikat, szabad? – tartotta immár üres kezét a féltünde.
Dithrill újra végigfuttatta tekintetét a hatalmas termen és a vendégeken. Méregdrága, szűk estélyik, még drágább, vérlázítóan rövid, harsány színű ruhák tengere hömpölygött előtte. Egy idősebb nő, derékban túl szűknek tűnő indigókék atlaszruhát viselt.
– Inkább magamon hagynám – felelte a kopott, túlhasznált utazóruhájára gondolva.
Lily azonban gondolkodás nélkül kanyarította le magáról a földig érő, fekete köpenyt. Hófehér, keményített gallérú, szűkített, selyemblúzt viselt. Sűrű mintázatú, hálószerű fekete csipke takarta a mély dekoltázsát. Ugyanez a csipkeminta kúszott végig mindkét karján, és a csuklójánál szerény méretű, fodros kézelőben végződött. Derekát vékony, velúrhatású öv ölelte körbe. A szintén fehér, szemérmetlenül magasan sliccelt szoknyája takarásából ki-kivillant a sötétbordó, vékony harisnyája, térd alá érő, fekete, hasított bőr csizmája. A lábbelin a harisnyához színben igazodó, vékony szalag tekeredett végig a bokájától indulva, a vádliján egy szerény masniba kötve. Ha nem is ő volt a legkirívóbb a teremben, kétség sem férhetett hozzá, hogy készült az alkalomra.
Dithrillen pillanatnyi irigység lett úrrá a merész kompozíció láttán. Dienna is szerette elengedni magát öltözködés terén, amit Dithrill meg is szokott, de most ugyanezt látni Lilyn furcsa, különös érzés volt. Régi vágy támadt fel benne, ami láthatatlan kötélként húzta Lily felé. Meg akarta érinteni, csak egy pillanatra, hogy valami igazat találjon a hamis hasonlóságban.
Összerezzent Lily érintésétől. Hideg ujjai jeges bilincsként szorultak a csuklójára. Ismerős, mégis idegen. Hiányzott belőle valami, hiányzott a megfeszülő mágia, az összetartozás megfoghatatlan köteléke. Hirtelen borzasztóan magányosnak érezte magát. Lily érintése nem volt több, csupán egy bohókás mágus hideg keze.
– Ne k-k-keresd! – rebegte halkan és eleresztette.
Lily közel hajolt az őket köszöntő féltündéhez. Keskeny ujjait a férfi mellkasának támasztotta, halkan súgott a fülébe.
– Természetesen – bólintott a féltünde. – Addig kérem önöket, hogy foglaljanak helyet!
A terem túlsó feléhez kísérte őket, könnyed mozdulattal húzta el a függönyt, amiről Dithrill az gondolta, hogy ablakot rejt. Tévedett.
Egy kellemes félhomályban úszó, szűkös szobácska volt. Éppen csak egy, a kinti minta szerint megterített asztal fért be. Kényelmesnek tűnő, hasított marhabőrrel borított pad futott körbe a fal mentén, felette ovális tükrök tornyosultak.
A féltünde kérés nélkül bontotta fel az ajándéknak szánt italt, és az előre bekészített két kristálypohár egyikét félig megtöltötte, majd Dithrill elé tette.
– Egészségére hölgyem – duruzsolta egy valóban őszinte, szívélyes mosoly kíséretében. – Azonnal jövök. – Ezúttal Lilyre mosolygott.
– Rozé – fintorgott Dithrill és félre tolta a poharat. – Te sem szereted? – kérdezte Lily üres poharát bámulva.
Mielőtt Lily bármit is szólhatott volna, ismét megjelent a férfi. Fekete, lakkozott dobozt tett a mágusnő elé, majd egy könnyed mozdulattal felhajtotta a fedelét.
Lily kivett egy apró, fekete selyemmel díszített, viaszpecséttel lezárt üvegcsét és négy arany fiorint tett a helyére.
– K-k-köszönöm. – Lehajtotta a fedelet és intett a férfinak, hogy távozhat.
Óvatos, már-már szertartásos mozdulatokkal szedte le a viaszzárat az apró fioláról, majd az üres kristálypohárba töltötte az egész tartalmát. A néhány cseppet, ami mutatóujján kúszott, rutinos mozdulattal dörzsölte a fogínyéhez. Színültig töltötte a poharát és három nagy kortyot ivott belőle.
– Merengő – felelte meg tökéletesen a fel sem tett kérdést. – Pagonyi Rengő koncentrátum, tiszta alkohol és egy kis Tűzfű, hogy melegen tartson.
– Koncentrátum? – tagolta Dithrill elképedve. – Az egy dolog, hogy tiltott, az meg egy másik, hogy kábítószerrel fűszerezed ezt a pocsék bort. De ettől az adagtól nagyjából meg kellett volna halnod.
– Látom jól ismered – felelte mosolyogva Lily. – Kérsz?
– Semmi esetre sem. – Hirtelen nagyon szimpatikus lett számára a saját pohara, így közelebb is húzta magához. – Azért jöttünk ide, hogy kábítsad magad?
– Nem, kedvesem. Azért jöttünk ide, mert Dienna ezt akarta. – Újabb nagy kortyot ivott. – Ami pedig a kábulatot illeti, mint láthatod ez az egyetlen szer, amitől néhány percig magam lehetek.
– Mégis mi a franc folyik itt? – Egy pillanatra elhallgatott. – Hagyjuk! – legyintett. – Mit akar Szende?
Lily ijesztően közel hajolt hozzá. Megcsapta a fanyar áfonyaillatú parfüm és az alkohol émelyítő elegye. Diennára gondolt, végigszaladt a hátán a hideg.
– Téged – súgta Lily. – Mint mindig. – Hangjában tompa féltékenység csendült.
– Akkor légy oly kedves, és vezess el hozzá! – Kezdte nagyon unni a váratlan meglepetéseket. – És ne igyál többet abból a moslékból.
– Pe…per...persz… – dadogta. – A picsába! – köpte indulatosan.
– Ez tényleg csak néhány perc volt – jegyezte meg Lily távolba meredő, azúrkék szeme láttán.
– Vége. B-b-b-bocsáss meg!
– Különös szerzet vagy te Lily.
– Bo-bo-bolond Lily – javította ki.
– Kíváncsi vagyok mivel magyarázza ezt Dienna.
– Gyere! – bökte ki.
Hosszú csigalépcső vezetett az emeletre. Odafenn végtelennek tűnő folyosó és rengeteg lakkozott, barna ajtó fogadta őket. Dithrill hamar rádöbbent, hogy a Vörös Liliom egyéb, fényűző szolgáltatásai leplezetlen színhelyén jár. Csupasz nőkről és férfiakról készült festmények díszítették a vörösre festett falat. Néhány alkotás részletgazdagságán és perspektíváján még Dithrill is megdöbbent.
– Jellemző...egy bordély – fintorodott el.
– Kevésbé fel...fel...feltűnő – vonta meg a vállát Lily.
– Aha, kevésbé.
Lily hirtelen torpant meg az egyik ajtó előtt. Karcsú ujjait a kilincsre tette.
– Azt hi... azt hisz...azt hiszem ez az.
– Hiszed? – vonta fel a szemöldökét Dithrill.
Lily rosszul hitte. Tévedése nem okozott volna különösebb problémát, ha nem épp a titkon összebújó szeretők légyottjába nyitott volna be.
Dithrill az ajtófélfának támasztott fejjel hallgatta Lily dadogó magyarázkodását, a féltünde pincér sűrű elnézéseit és a félmeztelen, kopaszodó, pocakos szerető szidalmait, akit oly erővel ragadott el az indulat, hogy csak barna bársonyingét kanyarította magára. Egyetlen végeláthatatlan, hangos káoszba torkollott Lily mellé nyúlása.
Dithrill hangosan fújta ki a levegőt, majd ismét beszívta. Fülledt, forró és legkevésbé sem józanító sóhaj volt. Indulat, harag és mérhetetlen keserűség kavargott a gyomrában. Csalódott a reményben, hogy egyszer végre normális, vagy legalábbis egyszerűbb körülmények között találkozhat Szendével. Önként jött elé, oly sok év bujdosás és menekülés után, és Dienna újra megalázta.
A gyomrából indult, végigmarta a tüdejét és a torkában állt össze gombóccá mindaz a keserűség, amit magába gyűjtött az évek folyamán.
– Baszd meg Dienna! – született meg az elfojtott gondolat.
A zavarban lévő féltünde által felkínált méregdrága pezsgő, és a Lilytől előkerült néhány fiorin hatására visszaállt a törékeny béke.
– S-saj…sajnálom – hüppögte a mágus. – Mellé nyu... – Dithrill leintette. – Másik szoba – bökte ki végül.
Valóban, a másik szoba az a szoba volt, csakhogy üres. Dienna ibolyaillatú parfümje még ott lengedezett a vörös szaténban úszó szoba forró levegőjében. Az ágy melletti, kicsi, jelzésértékű komódon egy palack bor és egy fekete pecséttel lezárt levél árválkodott.
Ditti!
Nagyon sajnálom, hogy most nem lehetek veled. Sajnos nem kívánt események szólítottak el. Kárpótlásként kifizettem neked a szobát és a fogyasztást. Igyekszem minél előbb visszatérni, addig is élvezd Lily társaságát! Ha megszokod, már nem is olyan borzasztó, de ne hagyd, hogy Merengővel tömje magát! Meglehetősen rosszat hoz ki belőle.
Csókollak,
Dienna
u.i.: Néhány alkalomhoz illőbb öltözéket találsz a szekrényben.
Dithrill kezében megremegett a levél, a düh gyilkos bestiaként ragadta magával. A borért nyúlt, vad, mohó kortyokat ivott belőle. Akarta, követelte a gondolatokat messze űző, tompult részegséget. Ibolyaillat és néma könnybe fojtott bánat, ennyi maradt a grathermi látogatás első éjszakájából. Csalódott keserűség, borba fojtott indulat, ibolyaillat. Egyszerű, megnevezhető dolgok, elfuserált, részeg ábrándok környékezték meg a bortól ittas nőt. Száraz vöröset ivott, pont amilyet Szende is szeretett, pont olyan, amit Szende miatt szeretett meg. Enyhe, savas mellékíz mart ajkaiba kellemesen, bizsergetőn, ahogyan azt fülledt tavaszi éjszakákon az elvárás diktálta. Ibolyaillat, rubinvörös szempár és egy azúrkék villant a sötétben. Csak képzelte. Még egy palack bor, nem rozé, vörös és száraz, mint a kisírt szeme. Ibolyaillat, egy gyűrött levél lángra lobbant, majd hirtelen kihunyt. A kellemes füstszag végre elnyomta az ibolyát, talán ott sem volt, de biztosan tudta, hogy létezett. Hangos szitkok örvénye szállt a messzeségbe, elfojtott szeretkezések hangján gázolva át, a dühös üvöltése a torkát tépte. Felborult az üveg, belerúgott, aztán hangos durranás, ahogy a falnak csapódott. Szilánkok hevertek mindenütt, apró darabokra repedt értelem kavargott a kiömlött borban. Újabb palack, rozé, nem bánta, foggal akarta kitépni a dugót. Hangosan káromkodott ismét, a parafa beletört. Durranás, a falhoz csapta az üveg nyakát, szilánkok repültek szerte a szobában. Törött üvegből ivott, megvágta a száját, a vér vas ízétől lángra lobbant szívében a régi, gyilkos ösztön.
Még egy üveg bor, ezúttal bontott, hirtelen mozdulattal ragadta el, nagy kortyot nyelt a mámorító megváltásból. A féltünde pincér már sápadtan izzadt, újra és újra számolta a károkat. Rozé és vér íze kavargott a nő szájában. Léha fáradtság telepedett rá, az ital erős volt, aludni akart.
Békés álmokra vágyott, olyan egyszerű dolgokra, amik messze űzhették volna a keserű valóságot, a vágyat, ami régóta ott lebegett felette, csábította, űzte és sanyargatta. A nyugalom, amit oly mohón vágyott, messze kerülte. Lily és Dienna elüldözték a békét, és az andalító álmok helyett egy egészen más világba kényszerítették.
Dithrill megfeszült a párnák ölelésében, halkan nyögött fel. Vörös szempár villant a sötétben, biztos volt benne, hogy nem képzelet. Valódi, testet öltött álom, ami a legnagyobb kétségekből, a kéjes, mámoros közönybe taszította.
– Gross? – rebegte némán. Senki nem felelt.
Tudta, hogy nem a férfi van vele, de remélte. Félt, magára maradt a rubinvörös szempárral. Ibolyaillat és a mágia csábító, zsibbasztó bizsergése. Érte nyúlt, bízott benne, hogy talán megóvja. Vad hévvel kapaszkodott a sűrűsödő erőbe, magához rántotta. Lágy, vörös fény villant, jeges, karcsú ujjak feszültek a mellkasának. Zsibbasztó csók mart a nyakába, a vállába. Hideg rázta meg, kellemesen visszataszító vágy lett rajt úrrá.
Hanyatt dőlt, a bortól bűzlő, drága szatén óvón ölelte magába. Fázott, csupasz testén hideg szellő futott végig, a szatén is hideg volt, idegen és bortól ragacsos, mint az epekedése. Megremegett, lágy csók fűtötte fel, mágia andalította.
– Kérlek! – A homályba vesző alak után nyúlt. – Maradj még! – Nem akart tovább harcolni.
Az álmok és a valóság keskeny határán feküdt. Régi, elfeledett érzések ringatták, kíváncsi, kívánt izgalom ült a hasára. Mozdulatlanná dermedt, egyetlen apró nesz, egyetlen hirtelen érintés is elzavarhatta volna a békét. Azt a törékeny nyugalmat, amit a beismerés és a megadás hozott el számára.
Lassú, békés kígyóként kúszott végig testén a kéjvágy. Minden mozdulat, minden érintés ismerős magabiztossággal húzta a gyönyör ingoványos, ragacsos mocsarába. Jeges forróság ölelte körbe, nem menekülhetett, már nem is akart.
Megfeszült, minden izma hirtelen rándult össze. Torkából hangos kiáltás szakadt fel, ismerős nevet kiáltott.
– Vége. Most már aludj! – duruzsolta fülébe a vágy és magára hagyta.
A kései óra ellenére meglehetősen élénken tombolt az élet az utcákon. A tavaszi, gyümölcsillatú levegő és a kikötőből áramló halszag émelyítő elegye heves köhögésre késztette a Halálosztót.
Abban a pillanatban, ahogy abba a bűzös forgatagba bezötyögött a kocsi, amivel érkezett, megbánta, hogy a Diennának címzett levelében a fővárost jelölte meg találkahelyként.
– Köszönöm – nyújtott át egy fiorinokkal tömött erszényt a pocakos, őszülő kocsisnak.
Általában egyedül utazott, de Gratherm és Nevamer közötti távolság túl nagynak bizonyult. Lovagolni nem volt kedve, sem lova, így került a savanyított káposztát szállító öreg szekerére. Jó társaságnak bizonyult az idős férfi, keveset kérdezett és még kevesebbet ivott.
– Gyűlölöm ezt a várost – dünnyögte Dithrill, majd a fejébe húzta a köpenyéhez tartozó, fekete csuklyát.
Nem ismerte túl jól a fővárost, mégis úgy gondolta, hogy a tavaszi zsongásban van a legtöbb esélye felszívódni, ha balul sülnének el a dolgok.
Ezúttal békés szándékkal érkezett, de nem volt biztos benne, hogy Dienna ugyanilyen békével fogadja majd.
Írt a mágusnőnek a különös álmairól, nem titkolt semmit. Hosszasan részletezte a Larával kapcsolatos, több mint fél évvel az előtti álmát. Fél év, ő mégis minden mozzanatra, szóra és érzésre tisztán emlékezett. Voltak viszont olyan álmok, amikről szűkszavúan, éppen csak említés szintjén beszélt. Forró, kéjtől és vágyódástól ragacsos álmok, amik után előszeretettel, már-már kényszeredetten szerzett Grossnak boldog pillanatokat.
Megállt egy üresebb utcán és megborzongott. Próbálta messze űzni azokat a bizonyos álmokat, sikertelenül. Halk sóhajjal nyugtázta magában, hogy a találkozójuk hangulatát talán most sikerült megalapoznia.
A nap már nyugovóra tért, amikor elérte a levélben megjelölt fogadót. Szebb, takarosabb épületre emlékezett, semmiképp sem arra az omladozó vakolatú koszfészekre, ami előtt állt.
Halkan káromkodott egyet, tudta, hogy Szende ezt biztosan szóvá teszi, ő pedig visszavág. Ez mindig is így volt.
Hangos, fülsüketítően éles nyikorgással tárult ki az ajtó. Dohos, portól áporodott szag csapta arcon.
– Remek – sóhajtotta és már lélekben készült a keresetlen szavakra.
Az egykor élettel és lakókkal teli fogadó üresen állt. Vastag por borította a körasztalokat és a kihúzva maradt székeket. Mintha egyszerre, sietősen távoztak volna a vendégek. Az egyik asztalon még két csontból faragott kockát is ott felejtettek.
Dithrill a pulthoz lépett, ahol egykor rőt hajú, pufók leány mérte az italt. Csak egy öreg, agyagkancsó pihent rajta. Beleszagolt, majd az orra elé kapta a kezét.
– Nagyszerű ötlet volt, gratulálok – dicsérte meg magát, de szeme már a pult mögött sorakozó palackokat fürkészte. – Csak van itt még valami.
Könnyed, ruganyos mozdulattal lódult át a pult felett. A hajópadló hangosan, keservesen nyögött fel alatta. A felkavart por a torkát kaparta, de egy jó italról nem volt hajlandó lemondani. Első áldozata egy pókhálóval bundázott csatos üveg volt. Émelyítő töményszag csapta meg az orrát.
– Na, ezt inkább nem! – hajította félre, a több mint harminc esztendős, méregdrága ágyas szilvát.
Újabb palackok egész sorát nézte át, míg meg nem akadt a keze egy matt, sötét üvegen. A viaszpecsét már a felismerhetetlenségig kopott rajta, de legalább sértetlen volt. Nem is sejtette, hogy mit rejt a palack, de valamilyen belső kényszer hatására bizalmat szavazott neki.
Már az emeletre vezető, nyikorgó lépcsőkön haladt, amikor megpillantotta a porban hagyott lábnyomokat. Frissek voltak, férfi lábhoz méltatlanul kicsik, és egyenesen az emeletre vezettek.
Nehéz kő telepedett a gyomrára, lomha magabiztossággal préselte magát egyre lejjebb és lejjebb. Öröm, izgalom és forró feszültség rázta meg. Ismét a tudatába férkőztek azok a fránya álmok, megborzongott. Dienna gondolata épp úgy riasztotta, mint amennyire vonzotta. Gyásztól, haragtól keserű vonzalom volt, de attól még vonzalom. Az összetartozás mérhetetlen súlya mellett eltörpült minden fájdalom és minden kín. Nem maradt más csak a színtiszta vágy. A vágy, amit Dithrill már embertelenül hosszú ideje próbált messze űzni magától.
– Felejtsd el! – suttogta magának emlékeztetőül.
Még egyszer utoljára megrázta magát és belépett az ajtón, ahová a lábnyomok vezettek.
A szobában ugyanaz a szürkeség és dohos szag fogadta, tömény áfonyaillattal elegyedve. Tőle jobbra egy rozoga, rég elfeledett szeretkezések emlékét őrző ágy terpeszkedett. Az ajtóval szemben, ahol állt, a bedeszkázott ablak előtt homorú lábú körasztal és két szék pihent.
Az egyik széken, fekete köpenybe burkolózott, alacsony alak ücsörgött. A fejébe húzott csuklya alól, néhány szőke tincs bukkant elő.
– Dienn... azt a rohadt életbe! – A sötét üveg hangos csörömpöléssel tört szét a szúette padlón. – Ki a fene vagy? – szedte össze magát Dithrill.
Sápatag arc, aranyló, vékony szálú, egyenes haj, keskeny ajkak, kiköpött Dienna, csak a szeme volt más. Csodálatos, szinte világító azúrkék szempár meredt a távolba.
– Ki vagy te? – ismételte Dithrill és kezét a metszett obszidián markolatra csúsztatta.
– A ne… a nevem – kezdte bágyadt dadogással – Lily. Bo-bo-bolond Lily. Sze-sze-sze. – Nagyot nyelt, mintha csak ezzel elűzhette volna beszédhibáját. – Dienna küldött – vágta ki hirtelen gyorsasággal.
– Dienna, mi? – dörzsölte meg orrnyergét Dithrill. – Ez valami rossz tréfa? Szendének nem lenne hozzád türelme.
– M-m-mágus va…vagyok – jelentette ki büszkén és egy remegő tűzlabdát idézett a tenyerébe.
– Hé, hé, nyugalom! – Szilánk kiröppent a hüvelyből. – Süket vagy? Nyugi! – A rúnák felizzottak a kardon. – Tüntesd el, a francba is!
Bolond Lily úgy meredt a tenyere felett fickándozó mágikus tűzre, mintha akkor látott volna életében először mágiát. Aztán egy villanás után kihunytak a lángok, így Dithrill is leereszthette a fegyverét.
– B-b-bocsánat, csak gondol-gondoltam jobb, ha látod – dadogta és idegesen rázta a kezét, ami felett az imént még tűz lobogott.
– Szóval mágus vagy – bólintott – és roppantul hasonlítasz Diennára.
– Tényleg? – Azúrkék szemében gyermeteg fény csillant.
– Gondolom, nem véletlen – sóhajtotta, majd az ágy szélére telepedett. – Ha már itt tartunk, hol van Szende?
– M-más-máshol. – Nagyot nyelt. – V-vár téged.
– Jellemző – dörzsölte meg halántékát. – Meg sem merem kérdezni, hogy hol?
– K-k-kövess! – pattant fel a székből.
– Muszáj? – csóválta meg a fejét, de ő is felállt.
Lily halkan dudorászva, táncos léptekkel masírozott le a lépcsőn. Odalenn széles ívben, könnyű léptekkel kerülte meg az asztalokat, mindegyiket, majd az utolsó asztalhoz érve egy nagyot dobbantott, a dúdolt dallam félbeszakadt.
Dithrill számára hirtelen nagyon szimpatikussá vált a szilvapálinka. Mivel Lily műsora elég időt hagyott neki, így meg is kereste. Három nagy kortyot ivott a drága, öreg és legkevésbé sem finom italból.
– Nem szeretnélek megzavarni, de nem mehetnénk? – kérdezte az erős italtól rekedt hangon.
Odakinn sejtelmes fénybe borult az utca. A fekete macskaköveken haloványan derengett, csillant meg a kandeláberek reszketeg fénye. A hűvös, tavaszi szellő tengerillatot hozott magával, messze űzte a nappali forgatag orrfacsaró bukéját.
Dithrill lehúzta fejéről a csuklyát, és egy laza mozdulattal fűzte ki a keskeny bőrszíjat, ami lófarokba kötötte a haját. Mély levegőt vett, élvezte az éjszakai, hűvös levegő frissítő varázsát. Vörös-fekete tincsei kacér táncba kezdtek a lengedező szellővel. Hirtelen minden egyszerű volt és békés. Szívdobbanásnyi aléltság.
– Jössz? – erőltette ki magából Lily. Dithrill sóhajtva bólintott.
A lány széles, jól megvilágított úton vezette végig, amiből pálmalevél-szerűen nyíltak a kisebb, sötétebb utcák és sikátorok.
Négy, csillogó páncélmellényt viselő, pikás férfi közelített feléjük. A derekukra kötött, vastag, birodalmi kék-fehér öv aranyló rojtjai cikáztak a szélben. Éjszakai őrjárat, keményebb, durvább katonák, mint akik nappal strázsáltak az utcákon. Kellett is, Gratherm éjszakai élete különös, veszélyes alakokat vetett ki magából.
Dithrill keze, a köpeny alá, a derekához rejtett, ívelt tőr markolatára kúszott. Nem akart bajt keresni, de az évszázados ösztönöket, megszokásokat nehezen hagyta maga mögött.
– Úrnőm – vágta haptákba magát a járőrparancsnok.
– D-D-Derek – biccentett méltóságteljesen Lily. – Jó...– nagyot nyelt – Jó újra látni – köpte ki gyorsan. – Örülök, hogy... örülök, hogy rendbe jöttél.
– Köszönöm a segítséged, Úrnőm!
Lily biccentett, és egy könnyed legyintéssel jelezte a katonáknak, hogy tovább haladhatnak.
– Úrnő? – kérdezte Dithrill, mikor az őrjárat hallótávolságon kívül ért.
– A...a mágusok t-t-tisztes megszólítása. – Megtorpant egy pillanatra és a csillagos égboltra szegezte a tekintetét. Ihletre várt. – Grendar, a kir... a király parancsa.
– Értem – bólintott. – Nem Szende hóbortja. – Lily erőteljesen megrázta a fejét válaszképpen. Szőke, aranyló tincsei kuszán borultak az arcába. – Ez a Derek, beteg volt talán?
– Álmok – felelte röviden Lily.
– Álmok? – vonta fel szemöldökét.
Lily nem felelt, befordult egy kovácsoltvas kerítésekkel szegélyezett, keskeny utcába. Dithrill némán követte a bohókás mágusnőt. Szendére gondolt és arra, hogy miért pont Lilyt küldte. Hiszen a vak is látja, hogy mennyire hasonlítanak, legalábbis külsőségekben. Első gondolatai egyike az volt, hogy Dienna pusztán csak játszadozik vele, vagy egyszerűen félt a találkozástól. De akkor is, miért Lily? – tette fel magának a kérdést. Pont egy ilyen leány. Valami nincs rendjén – állapította meg, majd kis híján átesett az előtte cöveket vert, alacsony mágusnőn.
– Bocsáss meg! – nyúlt a leányért. – Elméláztam.
– Én is. – Olyan őszinte és kedves mosoly villant az arcára, amit Szende arcán soha, senki nem láthatott még. – M-megér...megérkeztünk – mutatott a háromemeletes épület mogyoróbarna, lakkozott ajtajára.
Vörös Liliom, hirdette a patinás cégér. Dithrill hallott már erről a helyről, de túl drágának, túl fényűzőnek ítélte meg. Gazdag urak, asszonyok és elismert, megbecsült és kevésbé megbecsült mágusok, bankárok olvasztótégelye volt. Olyan hely, ahol a szajhákat hölgynek titulálták, a vizezett lőrét kristálypohárból nyalogatták és a hűtlen, kéjenc férjeket törzsvendégnek hívták.
Dithrill szerette, és Dienna mellett meg is szokta a luxust. Mégis volt néhány dolog, amiből a látszat javára sem volt hajlandó engedni. Mindig is úgy gondolta, hogy a jó ital egy faragott korsóból is ugyan olyan finom lehet, mint kristálypohárból, a kéjvágy éppen úgy teljesedhet gyönyörré egy szénakazal rejtekében, mint a baldachinos ágyak szatén ölelésében. A hűtlen férj, minden vagyona ellenére, csak egy mocskos alak – igen még Gross is –, és a bájait pénzért kínáló leány semmi esetre sem hölgy, hanem kurva. Igen, Dithrill kétségtelenül szerette nevén nevezni a dolgokat.
– Essünk túl rajta! – sóhajtotta és belépett a Vörös Liliomba.
Odabenn halk hegedűszó és visszafogott duruzsolás köszöntötte őket. Három hosszú sorban, négy-öt férőhelyes kerek asztalok helyezkedtek el egymástól ugyanolyan távolságra, vérvörös, fodros terítőkkel letakarva. A magas, faragott támlás székek bordó bársonyborítása kellemes összhangban volt a vörös szatén függönyökkel. Vanília, fahéj és sült alma émelyítő illata keveredett, a hölgyvendégek és a kisebb vagyonért bájaikat kínáló örömlányok parfümjének orrfacsaró kavalkádjával. A száraz, forró levegőtől Dithrill szinte azonnal megszomjazott.
– Köszöntöm önöket a Vörös Liliomban – lépett oda hozzájuk egy fiatal, frissen borotvált férfi.
Dithrillnek az első pillanattól fogva gyanús volt valami a férfiban. Túl élesek voltak az arcvonásai, kellemesen, lágyan duruzsoló hangja már-már a képzelete határait feszegette. Végül a vállig érő, csillogó, fekete haja takarásából kikandikált az enyhén hegyes füle.
– Féltünde – súgta Lily fülébe, maga sem tudta, hogy mi okból.
– Épp oly éles a szeme, mint az én hallásom – szólt halkan duruzsolva a férfi. – Engedje meg, hogy megjegyezzem, a Vörös Liliomban csakis előítélet-mentes szórakozást tudunk garantálni! Kérem, hogy amennyiben ez önnek nem megfelelő, úgy távozzék! – Arcán jól begyakorolt, szívélyesnek tűnő mosoly terült el.
– Nem, nem! – emelte tiltakozva maga elé Dithrill a kezét. – Semmi bajom a tündékkel. – Bár ez nem teljesen volt igaz, de az ő ellenszenve soha sem volt olyan erős, mint a Birodalom bizonyos polgárainak. – Csak meglepődtem – ismerte be.
– Nos, kedves hölgyeim – ettől a megszólítástól kirázta Dithrillt a hideg – engedjék meg, hogy a meglepettségüket egy kellemes itallal csillapítsam! – Háta mögül egy bordó szalagokkal díszített sötét üveget varázsolt elő.
– K-k-köszönjük – bólintott Lily egy halvány mosoly kíséretében.
– A kabátjaikat, szabad? – tartotta immár üres kezét a féltünde.
Dithrill újra végigfuttatta tekintetét a hatalmas termen és a vendégeken. Méregdrága, szűk estélyik, még drágább, vérlázítóan rövid, harsány színű ruhák tengere hömpölygött előtte. Egy idősebb nő, derékban túl szűknek tűnő indigókék atlaszruhát viselt.
– Inkább magamon hagynám – felelte a kopott, túlhasznált utazóruhájára gondolva.
Lily azonban gondolkodás nélkül kanyarította le magáról a földig érő, fekete köpenyt. Hófehér, keményített gallérú, szűkített, selyemblúzt viselt. Sűrű mintázatú, hálószerű fekete csipke takarta a mély dekoltázsát. Ugyanez a csipkeminta kúszott végig mindkét karján, és a csuklójánál szerény méretű, fodros kézelőben végződött. Derekát vékony, velúrhatású öv ölelte körbe. A szintén fehér, szemérmetlenül magasan sliccelt szoknyája takarásából ki-kivillant a sötétbordó, vékony harisnyája, térd alá érő, fekete, hasított bőr csizmája. A lábbelin a harisnyához színben igazodó, vékony szalag tekeredett végig a bokájától indulva, a vádliján egy szerény masniba kötve. Ha nem is ő volt a legkirívóbb a teremben, kétség sem férhetett hozzá, hogy készült az alkalomra.
Dithrillen pillanatnyi irigység lett úrrá a merész kompozíció láttán. Dienna is szerette elengedni magát öltözködés terén, amit Dithrill meg is szokott, de most ugyanezt látni Lilyn furcsa, különös érzés volt. Régi vágy támadt fel benne, ami láthatatlan kötélként húzta Lily felé. Meg akarta érinteni, csak egy pillanatra, hogy valami igazat találjon a hamis hasonlóságban.
Összerezzent Lily érintésétől. Hideg ujjai jeges bilincsként szorultak a csuklójára. Ismerős, mégis idegen. Hiányzott belőle valami, hiányzott a megfeszülő mágia, az összetartozás megfoghatatlan köteléke. Hirtelen borzasztóan magányosnak érezte magát. Lily érintése nem volt több, csupán egy bohókás mágus hideg keze.
– Ne k-k-keresd! – rebegte halkan és eleresztette.
Lily közel hajolt az őket köszöntő féltündéhez. Keskeny ujjait a férfi mellkasának támasztotta, halkan súgott a fülébe.
– Természetesen – bólintott a féltünde. – Addig kérem önöket, hogy foglaljanak helyet!
A terem túlsó feléhez kísérte őket, könnyed mozdulattal húzta el a függönyt, amiről Dithrill az gondolta, hogy ablakot rejt. Tévedett.
Egy kellemes félhomályban úszó, szűkös szobácska volt. Éppen csak egy, a kinti minta szerint megterített asztal fért be. Kényelmesnek tűnő, hasított marhabőrrel borított pad futott körbe a fal mentén, felette ovális tükrök tornyosultak.
A féltünde kérés nélkül bontotta fel az ajándéknak szánt italt, és az előre bekészített két kristálypohár egyikét félig megtöltötte, majd Dithrill elé tette.
– Egészségére hölgyem – duruzsolta egy valóban őszinte, szívélyes mosoly kíséretében. – Azonnal jövök. – Ezúttal Lilyre mosolygott.
– Rozé – fintorgott Dithrill és félre tolta a poharat. – Te sem szereted? – kérdezte Lily üres poharát bámulva.
Mielőtt Lily bármit is szólhatott volna, ismét megjelent a férfi. Fekete, lakkozott dobozt tett a mágusnő elé, majd egy könnyed mozdulattal felhajtotta a fedelét.
Lily kivett egy apró, fekete selyemmel díszített, viaszpecséttel lezárt üvegcsét és négy arany fiorint tett a helyére.
– K-k-köszönöm. – Lehajtotta a fedelet és intett a férfinak, hogy távozhat.
Óvatos, már-már szertartásos mozdulatokkal szedte le a viaszzárat az apró fioláról, majd az üres kristálypohárba töltötte az egész tartalmát. A néhány cseppet, ami mutatóujján kúszott, rutinos mozdulattal dörzsölte a fogínyéhez. Színültig töltötte a poharát és három nagy kortyot ivott belőle.
– Merengő – felelte meg tökéletesen a fel sem tett kérdést. – Pagonyi Rengő koncentrátum, tiszta alkohol és egy kis Tűzfű, hogy melegen tartson.
– Koncentrátum? – tagolta Dithrill elképedve. – Az egy dolog, hogy tiltott, az meg egy másik, hogy kábítószerrel fűszerezed ezt a pocsék bort. De ettől az adagtól nagyjából meg kellett volna halnod.
– Látom jól ismered – felelte mosolyogva Lily. – Kérsz?
– Semmi esetre sem. – Hirtelen nagyon szimpatikus lett számára a saját pohara, így közelebb is húzta magához. – Azért jöttünk ide, hogy kábítsad magad?
– Nem, kedvesem. Azért jöttünk ide, mert Dienna ezt akarta. – Újabb nagy kortyot ivott. – Ami pedig a kábulatot illeti, mint láthatod ez az egyetlen szer, amitől néhány percig magam lehetek.
– Mégis mi a franc folyik itt? – Egy pillanatra elhallgatott. – Hagyjuk! – legyintett. – Mit akar Szende?
Lily ijesztően közel hajolt hozzá. Megcsapta a fanyar áfonyaillatú parfüm és az alkohol émelyítő elegye. Diennára gondolt, végigszaladt a hátán a hideg.
– Téged – súgta Lily. – Mint mindig. – Hangjában tompa féltékenység csendült.
– Akkor légy oly kedves, és vezess el hozzá! – Kezdte nagyon unni a váratlan meglepetéseket. – És ne igyál többet abból a moslékból.
– Pe…per...persz… – dadogta. – A picsába! – köpte indulatosan.
– Ez tényleg csak néhány perc volt – jegyezte meg Lily távolba meredő, azúrkék szeme láttán.
– Vége. B-b-b-bocsáss meg!
– Különös szerzet vagy te Lily.
– Bo-bo-bolond Lily – javította ki.
– Kíváncsi vagyok mivel magyarázza ezt Dienna.
– Gyere! – bökte ki.
Hosszú csigalépcső vezetett az emeletre. Odafenn végtelennek tűnő folyosó és rengeteg lakkozott, barna ajtó fogadta őket. Dithrill hamar rádöbbent, hogy a Vörös Liliom egyéb, fényűző szolgáltatásai leplezetlen színhelyén jár. Csupasz nőkről és férfiakról készült festmények díszítették a vörösre festett falat. Néhány alkotás részletgazdagságán és perspektíváján még Dithrill is megdöbbent.
– Jellemző...egy bordély – fintorodott el.
– Kevésbé fel...fel...feltűnő – vonta meg a vállát Lily.
– Aha, kevésbé.
Lily hirtelen torpant meg az egyik ajtó előtt. Karcsú ujjait a kilincsre tette.
– Azt hi... azt hisz...azt hiszem ez az.
– Hiszed? – vonta fel a szemöldökét Dithrill.
Lily rosszul hitte. Tévedése nem okozott volna különösebb problémát, ha nem épp a titkon összebújó szeretők légyottjába nyitott volna be.
Dithrill az ajtófélfának támasztott fejjel hallgatta Lily dadogó magyarázkodását, a féltünde pincér sűrű elnézéseit és a félmeztelen, kopaszodó, pocakos szerető szidalmait, akit oly erővel ragadott el az indulat, hogy csak barna bársonyingét kanyarította magára. Egyetlen végeláthatatlan, hangos káoszba torkollott Lily mellé nyúlása.
Dithrill hangosan fújta ki a levegőt, majd ismét beszívta. Fülledt, forró és legkevésbé sem józanító sóhaj volt. Indulat, harag és mérhetetlen keserűség kavargott a gyomrában. Csalódott a reményben, hogy egyszer végre normális, vagy legalábbis egyszerűbb körülmények között találkozhat Szendével. Önként jött elé, oly sok év bujdosás és menekülés után, és Dienna újra megalázta.
A gyomrából indult, végigmarta a tüdejét és a torkában állt össze gombóccá mindaz a keserűség, amit magába gyűjtött az évek folyamán.
– Baszd meg Dienna! – született meg az elfojtott gondolat.
A zavarban lévő féltünde által felkínált méregdrága pezsgő, és a Lilytől előkerült néhány fiorin hatására visszaállt a törékeny béke.
– S-saj…sajnálom – hüppögte a mágus. – Mellé nyu... – Dithrill leintette. – Másik szoba – bökte ki végül.
Valóban, a másik szoba az a szoba volt, csakhogy üres. Dienna ibolyaillatú parfümje még ott lengedezett a vörös szaténban úszó szoba forró levegőjében. Az ágy melletti, kicsi, jelzésértékű komódon egy palack bor és egy fekete pecséttel lezárt levél árválkodott.
Ditti!
Nagyon sajnálom, hogy most nem lehetek veled. Sajnos nem kívánt események szólítottak el. Kárpótlásként kifizettem neked a szobát és a fogyasztást. Igyekszem minél előbb visszatérni, addig is élvezd Lily társaságát! Ha megszokod, már nem is olyan borzasztó, de ne hagyd, hogy Merengővel tömje magát! Meglehetősen rosszat hoz ki belőle.
Csókollak,
Dienna
u.i.: Néhány alkalomhoz illőbb öltözéket találsz a szekrényben.
Dithrill kezében megremegett a levél, a düh gyilkos bestiaként ragadta magával. A borért nyúlt, vad, mohó kortyokat ivott belőle. Akarta, követelte a gondolatokat messze űző, tompult részegséget. Ibolyaillat és néma könnybe fojtott bánat, ennyi maradt a grathermi látogatás első éjszakájából. Csalódott keserűség, borba fojtott indulat, ibolyaillat. Egyszerű, megnevezhető dolgok, elfuserált, részeg ábrándok környékezték meg a bortól ittas nőt. Száraz vöröset ivott, pont amilyet Szende is szeretett, pont olyan, amit Szende miatt szeretett meg. Enyhe, savas mellékíz mart ajkaiba kellemesen, bizsergetőn, ahogyan azt fülledt tavaszi éjszakákon az elvárás diktálta. Ibolyaillat, rubinvörös szempár és egy azúrkék villant a sötétben. Csak képzelte. Még egy palack bor, nem rozé, vörös és száraz, mint a kisírt szeme. Ibolyaillat, egy gyűrött levél lángra lobbant, majd hirtelen kihunyt. A kellemes füstszag végre elnyomta az ibolyát, talán ott sem volt, de biztosan tudta, hogy létezett. Hangos szitkok örvénye szállt a messzeségbe, elfojtott szeretkezések hangján gázolva át, a dühös üvöltése a torkát tépte. Felborult az üveg, belerúgott, aztán hangos durranás, ahogy a falnak csapódott. Szilánkok hevertek mindenütt, apró darabokra repedt értelem kavargott a kiömlött borban. Újabb palack, rozé, nem bánta, foggal akarta kitépni a dugót. Hangosan káromkodott ismét, a parafa beletört. Durranás, a falhoz csapta az üveg nyakát, szilánkok repültek szerte a szobában. Törött üvegből ivott, megvágta a száját, a vér vas ízétől lángra lobbant szívében a régi, gyilkos ösztön.
Még egy üveg bor, ezúttal bontott, hirtelen mozdulattal ragadta el, nagy kortyot nyelt a mámorító megváltásból. A féltünde pincér már sápadtan izzadt, újra és újra számolta a károkat. Rozé és vér íze kavargott a nő szájában. Léha fáradtság telepedett rá, az ital erős volt, aludni akart.
Békés álmokra vágyott, olyan egyszerű dolgokra, amik messze űzhették volna a keserű valóságot, a vágyat, ami régóta ott lebegett felette, csábította, űzte és sanyargatta. A nyugalom, amit oly mohón vágyott, messze kerülte. Lily és Dienna elüldözték a békét, és az andalító álmok helyett egy egészen más világba kényszerítették.
Dithrill megfeszült a párnák ölelésében, halkan nyögött fel. Vörös szempár villant a sötétben, biztos volt benne, hogy nem képzelet. Valódi, testet öltött álom, ami a legnagyobb kétségekből, a kéjes, mámoros közönybe taszította.
– Gross? – rebegte némán. Senki nem felelt.
Tudta, hogy nem a férfi van vele, de remélte. Félt, magára maradt a rubinvörös szempárral. Ibolyaillat és a mágia csábító, zsibbasztó bizsergése. Érte nyúlt, bízott benne, hogy talán megóvja. Vad hévvel kapaszkodott a sűrűsödő erőbe, magához rántotta. Lágy, vörös fény villant, jeges, karcsú ujjak feszültek a mellkasának. Zsibbasztó csók mart a nyakába, a vállába. Hideg rázta meg, kellemesen visszataszító vágy lett rajt úrrá.
Hanyatt dőlt, a bortól bűzlő, drága szatén óvón ölelte magába. Fázott, csupasz testén hideg szellő futott végig, a szatén is hideg volt, idegen és bortól ragacsos, mint az epekedése. Megremegett, lágy csók fűtötte fel, mágia andalította.
– Kérlek! – A homályba vesző alak után nyúlt. – Maradj még! – Nem akart tovább harcolni.
Az álmok és a valóság keskeny határán feküdt. Régi, elfeledett érzések ringatták, kíváncsi, kívánt izgalom ült a hasára. Mozdulatlanná dermedt, egyetlen apró nesz, egyetlen hirtelen érintés is elzavarhatta volna a békét. Azt a törékeny nyugalmat, amit a beismerés és a megadás hozott el számára.
Lassú, békés kígyóként kúszott végig testén a kéjvágy. Minden mozdulat, minden érintés ismerős magabiztossággal húzta a gyönyör ingoványos, ragacsos mocsarába. Jeges forróság ölelte körbe, nem menekülhetett, már nem is akart.
Megfeszült, minden izma hirtelen rándult össze. Torkából hangos kiáltás szakadt fel, ismerős nevet kiáltott.
– Vége. Most már aludj! – duruzsolta fülébe a vágy és magára hagyta.
– – –
Derengő, vöröses félhomály
telepedett a szobára. A hajnali, ébredező élet zaja halk morajlással altatta
Dithrillt. Éppen csak annyira szűrődött be a szobába, hogy gyengéd, finom
emlékeztetője legyen a kinti életnek, egy hátrahagyott világnak.
Kiömlött bor, méz-ibolyaillat keveredett Lily elenyésző áfonyaillatú parfümjével, andalító, mámoros elegyet alkotva. A dühtől, haragtól és túlfűtött szenvedélytől terhes levegő nyomasztó súllyal telepedett Diennára. Élvezte az összes apró részletet, ami a csatatérnek tűnő szobában fogadta. Elégedetten harapott keskeny ajkába, győzött.
– Sze-Szende, e-ezt akartad? – kérdezte fintorogva Lily.
– Mindennél jobban – súgta és az ágy szélére ült.
– De a-az álmok – hangosan fújt – nem v-valósak. Nem valóság.
– Most menj el! – Intett le sem véve szemét az ágyban alvó Dithrillről. – Hagyj magamra az álmokkal! – súgta, de Lily már nem hallotta.
Megsimította a hangosan szuszogó Dithrill arcát. Gyengéd mágikus impulzussal forrasztotta össze a nő alsó ajkán húzódó heget, majd a sajátjába harapott ismét. Még a nyelvén érezte a forró álom keserédes ízét.
– Nem valóság – sóhajtotta és az asztal felé indult.
Töltött magának a Dithrill pusztítását épphogy túlélő borosüvegből. Apró, kimért kortyokat ivott a langyos italból. Halkan ásított, kimerült volt. Sohasem aludt sokat, de most igazán szeretett volna. Hosszúra nyúlt tárgyalásba bonyolódott az éjszaka. Nem szerette a politikát, nem szerette azt a képmutató alkudozást, amit az uralkodók folytattak egymással rendszeresen.
Dienna bonyolult ember volt, de voltak dolgok, amiket egyszerűen látott. Egyszerű volt az ízlése az italok terén, egyszerű volt a fehér szín iránti rajongása, és nagyon egyszerűen fogta fel a hatalom gyakorlásának évszázados problémáit is.
Attól a pillanattól fogva, hogy fiatal leányként először megérezte az ereiben vad lángfolyamként tomboló mágiát, úgy gondolta, hogy senki és semmi más nem gyakorolhat igazán hatalmat, csakis az, akivel együtt született a képesség. Hogy a királyok, királynék, egykoron Aendora a Lángoló Szűz és még az Enyészet is rácáfolt erre az elvre, Diennát cseppet sem ingatta meg. Rendületlenül küzdött azért, hogy a világnézetének érvényt szerezzen.
Éjjel, a végtelennek tűnő tárgyalás során Grendar király mellett ült, nem mint a mágustorony vezetője, hanem mint tanácsadó. A sértettséget csak tetézte az a számára visszataszító gondolat, hogy egyenrangú félként kellett szemben ülnie a tündékkel. Pagony, Keiragaed követei pedig módszeresen mindent meg is tettek azért, hogy Dienna értésére adják, nem ő a megtestesült hatalom.
Unottan fűzte ki a parkettába font, lakktól még mindig kemény hajából a birodalmi kék-fehér szalagot. Gyűlölte a színt, gyűlölte a fonást, de az etikett megkívánta. Az udvari etikett írta elő a fekete talárt, amit minden mágusnak viselnie kellett, ha hivatalos ügyben járt el.
Kicsi, átlátszó fiolát vett elő a talár belső zsebéből, Merengőt. Sohasem volt oda az ilyen szerek indokolatlan használatáért, de ezúttal jó oka volt rá, a gyors alvás. Néhány cseppet tett csak az italába, felhajtotta.
Bágyadt zsibbadtság öntötte el a testét. A légzése, a szívverése ijesztő hirtelenséggel lassult le. A gondolatai megritkultak, vánszorogtak, végül megálltak. Utoljára még a békésen alvó Dithrillre pillantott, majd elragadta az álomtalan, nyugtató és üres alvás.
Kora délután tért magához a kábult alvásból, amint ki tudta nyitni a szemét az ágy felé pillantott. Üres volt, ezúttal Dithrill hagyta faképnél. Gúnyosan, fáradtan mosolyodott el. Megdörzsölte égő szemét, hosszú, egyenetlen csíkot húzott sápatag arcára az elkenődő, fekete szemfesték.
– Remek – dünnyögte és álmos macska módjára nyújtózott.
Indulnia kellett volna, pattannia és Dithrillt keresni, megragadni a lehetőséget és kilépni a kétes, nyúlós álmok valótlanságából az életbe. Mégsem tette, a Merengő hatása még mindig nyomasztotta, bár gondolatai szaporák és élénkek lettek, teste még nem érte utol őket. Újra ásított. Megdörzsölte hideg kézfejét, megtornáztatta a vállát, majd megnyomkodta combját, vádliját. A vérkeringés lassú magabiztossággal varázsolt újra életet elgémberedett tagjaiba.
Végre felállt, megtámaszkodott az asztalon, heveny rosszullét kerítette hatalmába. Szája elé kapta a kezét, de végül elmaradt, amire számított. Szédelegve, tétova léptekkel indult az ajtó felé. Mindennél jobban vágyott egy forró fürdőre, a Vörös Liliom pedig a város egyik legpazarabb fürdőházával büszkélkedett. Nagy árat fizetett néhány óra nyugodt alvásért, de gondolatainak másképp nem tudott gátat szabni.
Óráknak tűnt az a párperces út, míg az emeleti szobából az alagsorba ért. A Vörös Liliomra csendes béke telepedett, az éjszakai mulatozás már véget ért, az újabb pedig még néhány órát váratott magára. Fekete frakkot viselő felszolgálók és jól fizetett cselédek egész hada tüsténkedett azon, hogy a Vörös Liliom minden egyes éjjelen ugyanazt a jól megszokott és elvárt színvonalú szórakozást tudja biztosítani.
Tudomást sem vettek az elkenődött sminkű, gyűrött arcú Diennáról. Itt ő is csak egy újabb magas rangú vendég volt, nem egyedi, nem különleges, csak egy a sok közül.
– Hé te! – csípett nyakon egy kristálypoharakkal rogyásig rakott tálcát cipelő fiatal leányt. – Szeretnék reggelizni. – Két fiorint dobott az egyik pohárba. – A fürdőben.
– Úrnőm, sajnos reggelivel már nem szolgálhatok a számodra. – A pénzre pillantott, majd ismét Szendére. – Lehet, hogy már ebéddel sem. – Dienna újabb érmét vett elő, ezúttal a lány zsebébe dugta. – De talán keríthetek valamit a konyhából – csicseregte és egy személyzeti ajtót rejtő, vörös függöny irányába indult.
– Még hogy luxus…persze – dünnyögte Dienna a távolodó leányt vizslatva.
Faragott mintákkal díszített, dupla szárnyú ajtón keresztül vezetett az út az alagsorba. Megtorpant az ajtó előtt. Halkan hümmögve vizsgálta meg a hatalmas fürdődézsát körültáncoló, lenge öltözetű, fiatal leányokról készült faragványt.
– Ígéretes, ígéretes – ismételgette és elindult a mélybe vezető, fekete márványlépcsőn.
Dézsa körül táncoló fiatal leányok nem várták a fürdőházban, de így sem lehetett oka panaszra. Az egyetlen hatalmas medencét, aminek a közepén keskeny osztás futott végig, mozaikmintás, smaragdzöld márványburkolat ölelte körül, egészen a kristálycsillárokkal tűzdelt, vörös mennyezetig. A falakon egymástól egyenlő távolságra a legkülönfélébb vízköpők ontották magukból a forró, gőzölgő vizet. A halfarkú leánytól, az üvöltő oroszlánon át, az emberi képzeletet meghaladó kínokat ígérő bestiákig minden felsorakozott. A Vörös Liliom fürdőháza híres volt az egyedi és legkevésbé sem olcsó, aromásított vízéről, amit egy bonyolult csőrendszer keringetett a smaragdzöld burkolat mögött lapulva. Óránként újabb és újabb, mámorító illatú víz került a medencébe. Enyhe citrom és menta illat kevergett a gőztől nehéz, párás levegőben.
Dienna megszédült a forróságtól, lábaiból egy pillanat alatt kiszökött az erő, a zöld mozaik kusza táncba kezdett szeme előtt.
– Úrnőm, segíthetek? – kérdezte halkan egy törölközőket szorongató, fiatal, jól fésült férfi, akibe Szende belekapaszkodott.
– Nem, nem – szedte össze magát. – Csak hosszú volt az éjszaka.
– Természetesen – biccentett a férfi halvány mosollyal az arcán. – Engedje meg! – Szabad kezét nyújtotta Dienna felé.
Szende készséggel nyújtotta át talárját, aztán fehér blúzát és szűk szabású, szintén fehér nadrágját.
– Kitisztíttatom. – Nagyot nyelt a férfi.
Dienna megvonta a vállát, jelentéktelen, mégis kellemes elégedettség töltötte el a fülig vörösödő férfi arckifejezésétől. Legkevésbé sem érdekelték a férfiak, de annál inkább élvezte a rájuk gyakorolt hatását. Nem volt könnyűvérű nő, de az ártatlannak tűnő pironkodást is maga mögött hagyta az évek alatt. A kéretlen, néma bók pedig nyájasan hizlalta hiúságát.
A vastag, bordó fürdőlepedőt, amit a férfi remegő kézzel nyújtott át, maga köré csavarta, véget vetett a műsornak.
– Köszönöm – búgta. – Azokat pedig csak dobja ki!
– Természetesen – hajolt meg túl mélyen a szolgáló.
Pazarló, visszataszító gesztus volt ez Diennától, de ő mindig is csak eszközként kezelte a pénzt. Hiányt sohasem szenvedett belőle, könnyűszerrel dobta félre, ha hangulata vagy céljai úgy kívánták. A vagyont érő ruhák olyan megalázó pillanatokra emlékeztették, amiket legszívesebben elfeledett volna, így menniük kellett.
Könnyed léptekkel haladt végig az üres csarnokon. A márványpadló kellemesen melengette csupasz talpát. Rajta kívül egyetlen ember volt csak a fürdőben. Dithrill lehunyt szemmel, nyakig a forróvízbe merülve támasztotta fejét a medence széléhez. Mögötte sajt, édes aprósütemény és sós keksz roskadozott egy ovális, apró tálcán, ízlésesen porciózva. A tálca mellé készített kristálypohár és a borospalack érintetlen volt.
– Dithrill! – köszöntötte elfojtott izgalommal Szende. – Szóval itt vagy.
– Hosszú napom és éjszakám volt – felelte gúnyosan, rá sem pillantott Szendére.
Dienna leült a medence széléhez, lábát a vízbe lógatta, felsóhajtott. Könnyed intéssel parancsolta magához a bort és a kristálypoharat. Töltött magának és a következő, felé táncoló pohárba Dithrillnek is.
– Feltételezem, kérsz – nyújtotta át.
– Fáj a fejem, fáj a gyomrom és rohadt ideges vagyok – tagolta halkan Dithrill, még mindig csukott szemmel.
– Szóval igen – nyugtázta és a nő elé parancsolta a lebegő poharat. – Sok dolgot kellene megbeszélnünk.
– Ennyi? – villantotta fel felemás szemét. – Ennyi év után most találkozunk először, és te csak ennyire vagy képes?
– Biztos vagy benne, hogy most találkoztunk először?
Dithrill szembe fordult Diennával, apró kortyot ivott a gyümölcsborból, egyetlen pillanatra sem vette le a mágusról a szemét.
– Hallgatlak – sziszegte.
– Lara és Gretan, hát nem emlékszel?
Dithrill hangosan nevetett fel, az egész üres csarnok visszhangzott a gúnyos nevetéstől.
– Csupán álom volt. Valóságos, szörnyű, régi emlékeket idéző álom. Szerettem volna hinni, hogy több, de Dienna, a dolgok nem így működnek.
– Valóban, egy kicsit bonyolultabb, de meg tudom magyarázni. Lilyt már ismered.
– Mi köze van ehhez Bolond Lilynek? – vonta fel szemöldökét.
– Ő nem bolond, vagyis nem volt mindig az. Lily elég erős mágus…
– És roppant mód hasonlít rád – vágott közbe.
– Valóban, de ez csak véletlen – legyintett. – Sokkal fontosabb Lily kevésbé észrevehető tulajdonsága is. Ért az álmokhoz.
– Jós? – fintorodott el.
– Ne nevettess! Álmokat tud alkotni és mások álmait képes átélni, méghozzá nem is rosszul. Ezerből egy mágus képes ilyesmire.
Dithrill kiitta a poharat és ellökte magát a medence szélétől. Hanyatt siklott a vízben, vörös-fekete haja lassan hullámzott a felszínen. Élvezte a forróvíz kéjes, andalító ölelését. Már kellően mélyre süllyedt a bágyadt mámorban, amikor felsejlettek elméjében az álmok. Azok a vágytól túlfűtött álmok, amik egyenesen Diennához vezették. Hideg borzongás futott végig a testén.
– Az álmok – lehelte maga elé. – Te csináltad.
– Pontosabban Lily.
– Mindet? – Dienna némán bólintott válaszképp. – Te megerőszakoltál álmomban? – üvöltötte.
Dienna arcán hűvös mosoly szaladt végig, az álmokra gondolt. Az ajkába harapott, majd hangosan felsóhajtott. Az álmokban élt már hónapok óta, és oly gyönyört érzett, ami miatt még az előtte lengedező, csupasz valóság felett is majdnem elsiklott.
– Emlékeim szerint nem volt az erőszak Ditti – felelte nyugodtan.
– Cseszd meg! – vágta ki magából Dithrill. – Hatalmas mágia és a különleges képesség. Mindez miért? Hogy te csillapíthasd a kéjvágyad?
– Nem – ismerte be lehajtott fejjel. – Ez csak egy kis része volt, még ha nem is elhanyagolható. Mégis sokkal fontosabb, hogy Lily csinálta és látta mindet…
– Nagyszerű – vágott közbe.
– Mindet, kivéve Larát. Gondolom nem kell magyaráznom, hogy ez mit jelent.
– Mennyire megbízható Lily képessége? – A következtetés megriasztotta.
– Szerintem tapasztaltad elégszer, ha még kétségeid vannak…
– Nincsenek – zárta le, de a gondolatot nem tudta elűzni. – Töltenél még? Kicsit sok ez nekem.
Dienna újabb italt töltött, mágiával hűtötte vissza a melegedő gyümölcsbort. Apró, halovány jégvirágok ragyogtak fel a kristálypohár metszett oldalán, majd a forróságtól el is tűntek. Átnyújtotta Dithrillnek, aki hirtelen gyorsasággal felhajtotta, azután nem túl elegáns mozdulattal törölte kezébe a száját.
– Várj! – ragadta meg Dienna az elúszni készülő Dithrill kezét. – Tudom, hogy borzasztóan dühös vagy.
– Nem, Dienna. Ez nem düh. Csalódottság, keserűség, bánat, fáradtság, bármi, de nem düh. Belefáradtam, elegem van az üldözésből, elegem van Dragenből, elegem van az egészből. Könnyed életet szeretnék, egyszerű életem lehetett volna Gross mellett, és te egy évet is alig hagytál. Ott ragadtál el, ahol védekezni sem tudtam, az álmaimat használtad ellenem. – Lehajtotta a fejét. – Győztél Dienna, nem tudunk szabadulni egymástól. Nem tudlak… – elcsuklott a hangja – nem tudlak magam mögött hagyni, pedig borzasztóan akartam, mindennél jobban.
Dienna könnyed mozdulattal oldotta ki a maga köré csavart, bordó fürdőlepedőt, majd a vízbe csusszant Dithrill mellé. Az álom valóssággá vált és minden más jelentéktelenné.
– Nem is kell magad mögött hagynod, csak megbocsájtanod.
– Nem tudok – felelte elfojtott hangon.
Hiába minden ellenkezése, önmagát még Dithrill sem tudta legyőzni. A medence pereméhez szorította Szendét. Vad, zsibbasztó bizsergéssel szorította őket össze a mágia. Viharként tombolt köztük az anyagtalan erő, ők mégis mozdulatlanul meredtek egymásra.
– Nem tudok megbocsájtani – lehelte Dithrill és megcsókolta a mágusnőt.
Abban a csókban benne volt minden dühe, minden fájdalma és vágya. Édes, gyümölcsborízű keserűség, jeges forróság és zsibbasztó mágia tapadt az ajkaira. Újra megcsókolta, lassan forrón, ahogyan a rég elfeledett szeretők szokták egymást. Kínzó vággyal simult Dienna csupasz testéhez. Lapockái közé markolt és nem eresztette. Elszakadt a valóság, épp úgy volt álom, mint mulandó vágy, a pillanat. A megadás, a tiltott élvezet utáni epekedés egyszerű, gyönyörű testet öltött és ő nem akarta elereszteni. Semmi volt és minden, szolga és úr, de leginkább Diennáé.
Lassú, tétova mozdulatokkal fedezte fel újra rég elfeledett szeretőjét. Több száz év, ami elválasztotta őket, szívdobbanásnyi idő alatt foszlott semmivé. Ismerős érzések kavarogtak gyomrában, tompa szégyen, hála és a legyőzhetetlen vágy. Újra megcsókolta Diennát és magához szorította kezét. Minden rezdülést, minden apró részletet érezni, ismerni akart.
– Ne eressz! – súgta Szende Dithrill fülébe, mint Gretanban, az Enyészet örvényében.
Dienna lágy csókot nyomott Dithrill nyakára, keze magabiztos lassúsággal kúszott Dithrill combja felé. Nem engedhetett a tomboló vágynak, még nem. Óvatosan simította végig újra és újra belsőcombját. Kíváncsi, gyönyört ígérő könnyedséggel futtatta végig ujjbegyeit Dithrill bőrén.
– Hölgyeim! – A csendesen föléjük magasodó féltünde lágy, duruzsoló hangja villámcsapásként vágott közéjük. – Elnézésüket kell kérnem, de a fürdőházat ideiglenesen be kell, hogy zárjuk.
Értetlen arccal bámultak a frakkot viselő férfira, még mindig nem eresztették egymást.
– Bassza meg! – nyögte ki tőle meg nem szokott módon Dienna, és Dithrill vállába temette az arcát.
Kiömlött bor, méz-ibolyaillat keveredett Lily elenyésző áfonyaillatú parfümjével, andalító, mámoros elegyet alkotva. A dühtől, haragtól és túlfűtött szenvedélytől terhes levegő nyomasztó súllyal telepedett Diennára. Élvezte az összes apró részletet, ami a csatatérnek tűnő szobában fogadta. Elégedetten harapott keskeny ajkába, győzött.
– Sze-Szende, e-ezt akartad? – kérdezte fintorogva Lily.
– Mindennél jobban – súgta és az ágy szélére ült.
– De a-az álmok – hangosan fújt – nem v-valósak. Nem valóság.
– Most menj el! – Intett le sem véve szemét az ágyban alvó Dithrillről. – Hagyj magamra az álmokkal! – súgta, de Lily már nem hallotta.
Megsimította a hangosan szuszogó Dithrill arcát. Gyengéd mágikus impulzussal forrasztotta össze a nő alsó ajkán húzódó heget, majd a sajátjába harapott ismét. Még a nyelvén érezte a forró álom keserédes ízét.
– Nem valóság – sóhajtotta és az asztal felé indult.
Töltött magának a Dithrill pusztítását épphogy túlélő borosüvegből. Apró, kimért kortyokat ivott a langyos italból. Halkan ásított, kimerült volt. Sohasem aludt sokat, de most igazán szeretett volna. Hosszúra nyúlt tárgyalásba bonyolódott az éjszaka. Nem szerette a politikát, nem szerette azt a képmutató alkudozást, amit az uralkodók folytattak egymással rendszeresen.
Dienna bonyolult ember volt, de voltak dolgok, amiket egyszerűen látott. Egyszerű volt az ízlése az italok terén, egyszerű volt a fehér szín iránti rajongása, és nagyon egyszerűen fogta fel a hatalom gyakorlásának évszázados problémáit is.
Attól a pillanattól fogva, hogy fiatal leányként először megérezte az ereiben vad lángfolyamként tomboló mágiát, úgy gondolta, hogy senki és semmi más nem gyakorolhat igazán hatalmat, csakis az, akivel együtt született a képesség. Hogy a királyok, királynék, egykoron Aendora a Lángoló Szűz és még az Enyészet is rácáfolt erre az elvre, Diennát cseppet sem ingatta meg. Rendületlenül küzdött azért, hogy a világnézetének érvényt szerezzen.
Éjjel, a végtelennek tűnő tárgyalás során Grendar király mellett ült, nem mint a mágustorony vezetője, hanem mint tanácsadó. A sértettséget csak tetézte az a számára visszataszító gondolat, hogy egyenrangú félként kellett szemben ülnie a tündékkel. Pagony, Keiragaed követei pedig módszeresen mindent meg is tettek azért, hogy Dienna értésére adják, nem ő a megtestesült hatalom.
Unottan fűzte ki a parkettába font, lakktól még mindig kemény hajából a birodalmi kék-fehér szalagot. Gyűlölte a színt, gyűlölte a fonást, de az etikett megkívánta. Az udvari etikett írta elő a fekete talárt, amit minden mágusnak viselnie kellett, ha hivatalos ügyben járt el.
Kicsi, átlátszó fiolát vett elő a talár belső zsebéből, Merengőt. Sohasem volt oda az ilyen szerek indokolatlan használatáért, de ezúttal jó oka volt rá, a gyors alvás. Néhány cseppet tett csak az italába, felhajtotta.
Bágyadt zsibbadtság öntötte el a testét. A légzése, a szívverése ijesztő hirtelenséggel lassult le. A gondolatai megritkultak, vánszorogtak, végül megálltak. Utoljára még a békésen alvó Dithrillre pillantott, majd elragadta az álomtalan, nyugtató és üres alvás.
Kora délután tért magához a kábult alvásból, amint ki tudta nyitni a szemét az ágy felé pillantott. Üres volt, ezúttal Dithrill hagyta faképnél. Gúnyosan, fáradtan mosolyodott el. Megdörzsölte égő szemét, hosszú, egyenetlen csíkot húzott sápatag arcára az elkenődő, fekete szemfesték.
– Remek – dünnyögte és álmos macska módjára nyújtózott.
Indulnia kellett volna, pattannia és Dithrillt keresni, megragadni a lehetőséget és kilépni a kétes, nyúlós álmok valótlanságából az életbe. Mégsem tette, a Merengő hatása még mindig nyomasztotta, bár gondolatai szaporák és élénkek lettek, teste még nem érte utol őket. Újra ásított. Megdörzsölte hideg kézfejét, megtornáztatta a vállát, majd megnyomkodta combját, vádliját. A vérkeringés lassú magabiztossággal varázsolt újra életet elgémberedett tagjaiba.
Végre felállt, megtámaszkodott az asztalon, heveny rosszullét kerítette hatalmába. Szája elé kapta a kezét, de végül elmaradt, amire számított. Szédelegve, tétova léptekkel indult az ajtó felé. Mindennél jobban vágyott egy forró fürdőre, a Vörös Liliom pedig a város egyik legpazarabb fürdőházával büszkélkedett. Nagy árat fizetett néhány óra nyugodt alvásért, de gondolatainak másképp nem tudott gátat szabni.
Óráknak tűnt az a párperces út, míg az emeleti szobából az alagsorba ért. A Vörös Liliomra csendes béke telepedett, az éjszakai mulatozás már véget ért, az újabb pedig még néhány órát váratott magára. Fekete frakkot viselő felszolgálók és jól fizetett cselédek egész hada tüsténkedett azon, hogy a Vörös Liliom minden egyes éjjelen ugyanazt a jól megszokott és elvárt színvonalú szórakozást tudja biztosítani.
Tudomást sem vettek az elkenődött sminkű, gyűrött arcú Diennáról. Itt ő is csak egy újabb magas rangú vendég volt, nem egyedi, nem különleges, csak egy a sok közül.
– Hé te! – csípett nyakon egy kristálypoharakkal rogyásig rakott tálcát cipelő fiatal leányt. – Szeretnék reggelizni. – Két fiorint dobott az egyik pohárba. – A fürdőben.
– Úrnőm, sajnos reggelivel már nem szolgálhatok a számodra. – A pénzre pillantott, majd ismét Szendére. – Lehet, hogy már ebéddel sem. – Dienna újabb érmét vett elő, ezúttal a lány zsebébe dugta. – De talán keríthetek valamit a konyhából – csicseregte és egy személyzeti ajtót rejtő, vörös függöny irányába indult.
– Még hogy luxus…persze – dünnyögte Dienna a távolodó leányt vizslatva.
Faragott mintákkal díszített, dupla szárnyú ajtón keresztül vezetett az út az alagsorba. Megtorpant az ajtó előtt. Halkan hümmögve vizsgálta meg a hatalmas fürdődézsát körültáncoló, lenge öltözetű, fiatal leányokról készült faragványt.
– Ígéretes, ígéretes – ismételgette és elindult a mélybe vezető, fekete márványlépcsőn.
Dézsa körül táncoló fiatal leányok nem várták a fürdőházban, de így sem lehetett oka panaszra. Az egyetlen hatalmas medencét, aminek a közepén keskeny osztás futott végig, mozaikmintás, smaragdzöld márványburkolat ölelte körül, egészen a kristálycsillárokkal tűzdelt, vörös mennyezetig. A falakon egymástól egyenlő távolságra a legkülönfélébb vízköpők ontották magukból a forró, gőzölgő vizet. A halfarkú leánytól, az üvöltő oroszlánon át, az emberi képzeletet meghaladó kínokat ígérő bestiákig minden felsorakozott. A Vörös Liliom fürdőháza híres volt az egyedi és legkevésbé sem olcsó, aromásított vízéről, amit egy bonyolult csőrendszer keringetett a smaragdzöld burkolat mögött lapulva. Óránként újabb és újabb, mámorító illatú víz került a medencébe. Enyhe citrom és menta illat kevergett a gőztől nehéz, párás levegőben.
Dienna megszédült a forróságtól, lábaiból egy pillanat alatt kiszökött az erő, a zöld mozaik kusza táncba kezdett szeme előtt.
– Úrnőm, segíthetek? – kérdezte halkan egy törölközőket szorongató, fiatal, jól fésült férfi, akibe Szende belekapaszkodott.
– Nem, nem – szedte össze magát. – Csak hosszú volt az éjszaka.
– Természetesen – biccentett a férfi halvány mosollyal az arcán. – Engedje meg! – Szabad kezét nyújtotta Dienna felé.
Szende készséggel nyújtotta át talárját, aztán fehér blúzát és szűk szabású, szintén fehér nadrágját.
– Kitisztíttatom. – Nagyot nyelt a férfi.
Dienna megvonta a vállát, jelentéktelen, mégis kellemes elégedettség töltötte el a fülig vörösödő férfi arckifejezésétől. Legkevésbé sem érdekelték a férfiak, de annál inkább élvezte a rájuk gyakorolt hatását. Nem volt könnyűvérű nő, de az ártatlannak tűnő pironkodást is maga mögött hagyta az évek alatt. A kéretlen, néma bók pedig nyájasan hizlalta hiúságát.
A vastag, bordó fürdőlepedőt, amit a férfi remegő kézzel nyújtott át, maga köré csavarta, véget vetett a műsornak.
– Köszönöm – búgta. – Azokat pedig csak dobja ki!
– Természetesen – hajolt meg túl mélyen a szolgáló.
Pazarló, visszataszító gesztus volt ez Diennától, de ő mindig is csak eszközként kezelte a pénzt. Hiányt sohasem szenvedett belőle, könnyűszerrel dobta félre, ha hangulata vagy céljai úgy kívánták. A vagyont érő ruhák olyan megalázó pillanatokra emlékeztették, amiket legszívesebben elfeledett volna, így menniük kellett.
Könnyed léptekkel haladt végig az üres csarnokon. A márványpadló kellemesen melengette csupasz talpát. Rajta kívül egyetlen ember volt csak a fürdőben. Dithrill lehunyt szemmel, nyakig a forróvízbe merülve támasztotta fejét a medence széléhez. Mögötte sajt, édes aprósütemény és sós keksz roskadozott egy ovális, apró tálcán, ízlésesen porciózva. A tálca mellé készített kristálypohár és a borospalack érintetlen volt.
– Dithrill! – köszöntötte elfojtott izgalommal Szende. – Szóval itt vagy.
– Hosszú napom és éjszakám volt – felelte gúnyosan, rá sem pillantott Szendére.
Dienna leült a medence széléhez, lábát a vízbe lógatta, felsóhajtott. Könnyed intéssel parancsolta magához a bort és a kristálypoharat. Töltött magának és a következő, felé táncoló pohárba Dithrillnek is.
– Feltételezem, kérsz – nyújtotta át.
– Fáj a fejem, fáj a gyomrom és rohadt ideges vagyok – tagolta halkan Dithrill, még mindig csukott szemmel.
– Szóval igen – nyugtázta és a nő elé parancsolta a lebegő poharat. – Sok dolgot kellene megbeszélnünk.
– Ennyi? – villantotta fel felemás szemét. – Ennyi év után most találkozunk először, és te csak ennyire vagy képes?
– Biztos vagy benne, hogy most találkoztunk először?
Dithrill szembe fordult Diennával, apró kortyot ivott a gyümölcsborból, egyetlen pillanatra sem vette le a mágusról a szemét.
– Hallgatlak – sziszegte.
– Lara és Gretan, hát nem emlékszel?
Dithrill hangosan nevetett fel, az egész üres csarnok visszhangzott a gúnyos nevetéstől.
– Csupán álom volt. Valóságos, szörnyű, régi emlékeket idéző álom. Szerettem volna hinni, hogy több, de Dienna, a dolgok nem így működnek.
– Valóban, egy kicsit bonyolultabb, de meg tudom magyarázni. Lilyt már ismered.
– Mi köze van ehhez Bolond Lilynek? – vonta fel szemöldökét.
– Ő nem bolond, vagyis nem volt mindig az. Lily elég erős mágus…
– És roppant mód hasonlít rád – vágott közbe.
– Valóban, de ez csak véletlen – legyintett. – Sokkal fontosabb Lily kevésbé észrevehető tulajdonsága is. Ért az álmokhoz.
– Jós? – fintorodott el.
– Ne nevettess! Álmokat tud alkotni és mások álmait képes átélni, méghozzá nem is rosszul. Ezerből egy mágus képes ilyesmire.
Dithrill kiitta a poharat és ellökte magát a medence szélétől. Hanyatt siklott a vízben, vörös-fekete haja lassan hullámzott a felszínen. Élvezte a forróvíz kéjes, andalító ölelését. Már kellően mélyre süllyedt a bágyadt mámorban, amikor felsejlettek elméjében az álmok. Azok a vágytól túlfűtött álmok, amik egyenesen Diennához vezették. Hideg borzongás futott végig a testén.
– Az álmok – lehelte maga elé. – Te csináltad.
– Pontosabban Lily.
– Mindet? – Dienna némán bólintott válaszképp. – Te megerőszakoltál álmomban? – üvöltötte.
Dienna arcán hűvös mosoly szaladt végig, az álmokra gondolt. Az ajkába harapott, majd hangosan felsóhajtott. Az álmokban élt már hónapok óta, és oly gyönyört érzett, ami miatt még az előtte lengedező, csupasz valóság felett is majdnem elsiklott.
– Emlékeim szerint nem volt az erőszak Ditti – felelte nyugodtan.
– Cseszd meg! – vágta ki magából Dithrill. – Hatalmas mágia és a különleges képesség. Mindez miért? Hogy te csillapíthasd a kéjvágyad?
– Nem – ismerte be lehajtott fejjel. – Ez csak egy kis része volt, még ha nem is elhanyagolható. Mégis sokkal fontosabb, hogy Lily csinálta és látta mindet…
– Nagyszerű – vágott közbe.
– Mindet, kivéve Larát. Gondolom nem kell magyaráznom, hogy ez mit jelent.
– Mennyire megbízható Lily képessége? – A következtetés megriasztotta.
– Szerintem tapasztaltad elégszer, ha még kétségeid vannak…
– Nincsenek – zárta le, de a gondolatot nem tudta elűzni. – Töltenél még? Kicsit sok ez nekem.
Dienna újabb italt töltött, mágiával hűtötte vissza a melegedő gyümölcsbort. Apró, halovány jégvirágok ragyogtak fel a kristálypohár metszett oldalán, majd a forróságtól el is tűntek. Átnyújtotta Dithrillnek, aki hirtelen gyorsasággal felhajtotta, azután nem túl elegáns mozdulattal törölte kezébe a száját.
– Várj! – ragadta meg Dienna az elúszni készülő Dithrill kezét. – Tudom, hogy borzasztóan dühös vagy.
– Nem, Dienna. Ez nem düh. Csalódottság, keserűség, bánat, fáradtság, bármi, de nem düh. Belefáradtam, elegem van az üldözésből, elegem van Dragenből, elegem van az egészből. Könnyed életet szeretnék, egyszerű életem lehetett volna Gross mellett, és te egy évet is alig hagytál. Ott ragadtál el, ahol védekezni sem tudtam, az álmaimat használtad ellenem. – Lehajtotta a fejét. – Győztél Dienna, nem tudunk szabadulni egymástól. Nem tudlak… – elcsuklott a hangja – nem tudlak magam mögött hagyni, pedig borzasztóan akartam, mindennél jobban.
Dienna könnyed mozdulattal oldotta ki a maga köré csavart, bordó fürdőlepedőt, majd a vízbe csusszant Dithrill mellé. Az álom valóssággá vált és minden más jelentéktelenné.
– Nem is kell magad mögött hagynod, csak megbocsájtanod.
– Nem tudok – felelte elfojtott hangon.
Hiába minden ellenkezése, önmagát még Dithrill sem tudta legyőzni. A medence pereméhez szorította Szendét. Vad, zsibbasztó bizsergéssel szorította őket össze a mágia. Viharként tombolt köztük az anyagtalan erő, ők mégis mozdulatlanul meredtek egymásra.
– Nem tudok megbocsájtani – lehelte Dithrill és megcsókolta a mágusnőt.
Abban a csókban benne volt minden dühe, minden fájdalma és vágya. Édes, gyümölcsborízű keserűség, jeges forróság és zsibbasztó mágia tapadt az ajkaira. Újra megcsókolta, lassan forrón, ahogyan a rég elfeledett szeretők szokták egymást. Kínzó vággyal simult Dienna csupasz testéhez. Lapockái közé markolt és nem eresztette. Elszakadt a valóság, épp úgy volt álom, mint mulandó vágy, a pillanat. A megadás, a tiltott élvezet utáni epekedés egyszerű, gyönyörű testet öltött és ő nem akarta elereszteni. Semmi volt és minden, szolga és úr, de leginkább Diennáé.
Lassú, tétova mozdulatokkal fedezte fel újra rég elfeledett szeretőjét. Több száz év, ami elválasztotta őket, szívdobbanásnyi idő alatt foszlott semmivé. Ismerős érzések kavarogtak gyomrában, tompa szégyen, hála és a legyőzhetetlen vágy. Újra megcsókolta Diennát és magához szorította kezét. Minden rezdülést, minden apró részletet érezni, ismerni akart.
– Ne eressz! – súgta Szende Dithrill fülébe, mint Gretanban, az Enyészet örvényében.
Dienna lágy csókot nyomott Dithrill nyakára, keze magabiztos lassúsággal kúszott Dithrill combja felé. Nem engedhetett a tomboló vágynak, még nem. Óvatosan simította végig újra és újra belsőcombját. Kíváncsi, gyönyört ígérő könnyedséggel futtatta végig ujjbegyeit Dithrill bőrén.
– Hölgyeim! – A csendesen föléjük magasodó féltünde lágy, duruzsoló hangja villámcsapásként vágott közéjük. – Elnézésüket kell kérnem, de a fürdőházat ideiglenesen be kell, hogy zárjuk.
Értetlen arccal bámultak a frakkot viselő férfira, még mindig nem eresztették egymást.
– Bassza meg! – nyögte ki tőle meg nem szokott módon Dienna, és Dithrill vállába temette az arcát.
– – –
– Á-á-álmodni szeretnél? –
kérdezte halkan Lily.
Dienna csendesen, magányosan feküdt a mágustoronybeli szobájában. A sötétség, a némaság gyilkos igyekezettel ragadta el a gondolatait. Békére vágyott, olyan megsemmisítő erejű közönyre, ami egyszer s mindenkorra feledteti vele a világot jelentő, halandó érzéseket. Célokat akart, tiszta, kézzelfogható eredményeket, hogy a bonyodalom sártengerén révbe érhessen. Kínzó, elhasznált érzelmektől mentes céltudatosságra vágyott.
– Á-á-álmodni szeretnél? – ismételte halkan Lily és Dienna mellé, az ágy szélére ült.
– Nem. Most nem – felelte. – Mi értelme az álmoknak, ha a valóság szétszakít mindent?
– S-s-semmi, csak…az álmok, álmok – hajtotta le fejét. – Nem értelek.
Dienna felült az ágyban, rubinvörös szeme szinte felvillant a szoba komor sötétjében. Lily vállára hajtotta a fejét. Idegen érzés volt, mint az egyszerű világ gondolata.
– Mit nem értesz? – kérdezte.
– Láttam m-m-mindent és éreztem. M-m-miért gyötröd magad? Ő is csak egy…
– Talán igazad van, de ez a dolog már kívül esik rajtam, rajtunk – súgta.
– Szerelem?
Dienna még közelebb húzódott Lilyhez, mintha csak messze űzhetné a kellemetlen kérdést, mintha a fanyar áfonyaillat egyetlen pillanat alatt törölhetne minden érzést, ami szinte egész lényét nyomasztotta.
– Talán. Talán szerelem, talán csak vágy, talán csak összetartozás, talán semmi. – Halkan sóhajtott, minden érzékét a szoba nyugalmára hangolta. – De hiszen te is érezted.
– Éreztem. – Lágyan simította meg Dienna arcát. – De nem i-i-ismerem.
– Különös dolog ez, mintha a világon fény és a sötétség is azon lenne, hogy megakadályozza azt, ami elkerülhetetlen. Már ha egyáltalán elkerülhetetlen. – Lehunyta semmibe révedő szemét. Máshol járt. – Emlékszem, mikor először láttam. Tudod mit éreztem? Szánalmat… szánalmat egy jelentéktelennek tűnő, elenyésző élet felett. Hiúságomból fakadó dühömben olyan dolgot tettem vele, amire cseppet sem vagyok büszke, de újra megtenném – ismerte be kelletlenül. – Magamhoz láncoltam, könnyed hanyagsággal pecsételtem meg a sorsát.
– És a s-s-sajátod. – Dienna bólintott, még szorosabban bújt Lilyhez.
– Arcon köptem az isteneket, a sorsot, és azt gondoltam, hogy ennek nincs ára. Gyötörtem, bántottam, kívántam, ezernyi érzést zúdítottam rá. Hogy a szerelem köztük volt-e? Biztosan.
– M-m-most mégis itt vagy…nem v-v-vele.
Dienna hangosan sóhajtott, átkarolta Lily derekát. Keresett valamit, valami olyat, amit a fürdőházban hagyott. Vigaszt keresett, megváltást a kiismerhetetlen érzések súlya alól.
– Most el kellett jönnöm. Oly sok éve már… akkor maradtam és nagy árat fizettem érte. Gyáva voltam távozni, gyáva voltam meghagyni neki a döntést, és ő magamra hagyott, tőrt döfött belém, hagyta, hogy az érzéseimmel vérezzek el a hideg padlón.
– Megbocsátottad?
– Neki kellene. Elárultam.
– Te?
– Azt akartam, hogy velem maradjon és ezért mindenre kész voltam. Olyan döntéseket hoztam, amit nem lett volna szabad. Talán soha sem bocsájtja meg. Vérrel nem lehet szeretetet venni.
– V-v-vérrel?
– Gyilkoltam – ismerte be halkan. – Egy rohadt tömeggyilkos vagyok. – Magához szorította Lilyt. – Ezt soha sem fogja elfeledni.
– De t-t-talán szeret, akkor megb-b-bocsájtja.
– Talán, de az álom nem valóság.
Az áfonyaillat keserű vigasz volt, idegen, nem a sajátja. Tompa vágy uralkodott felette, a feledés vágya. Lily ott volt, ő értette és a része volt, talán a feloldozása is mindannak a kusza valóságnak, amit az álmok csak még igazabbá tettek.
Gyenge, elenyésző vonzalom húzta felé, még gyengébb mágia. Dienna máshol járt, az álmok mezején andalgott és vékony karok tartották, hogy el ne vesszen. A valóság és az értelem lélegzetvételnyi idő alatt foszlott szerte. Áfonyaillat, az édes keserűség, ami a megbocsátásban rejlett. Lily, ő megbocsátotta mindazt, amit értett, érzett, de nem ellene követtek el. Egyszerű, kézenfekvő megoldás volt, a legkönnyebb út. Álmokat hozott számára, békés, andalító megnyugvást.
Szende érte nyúlt, a pillanatnyi hév rántotta felé, akarta, meg kellett kaparintania, hogy végül az álom és a valóság egyetlen mámoros pillanatban egyé válhasson, és a kínok messze ússzanak a feledés tengerén. Azúrkék csillagpár ragyogott fel a béke sötétjében. A valóság túl kevés volt, az álom túl sok, Dienna pedig túl magányos, de Lily nem lehetett az ő megnyugvása.
– Ez nem az az élet – súgta az azúrkék szempár bűvöletében. – Kérlek, hagyj magamra!
– Az álom nem valóság – közölte tökéletes hanglejtéssel Lily. – Választanod kell!
Dienna csendesen, magányosan feküdt a mágustoronybeli szobájában. A sötétség, a némaság gyilkos igyekezettel ragadta el a gondolatait. Békére vágyott, olyan megsemmisítő erejű közönyre, ami egyszer s mindenkorra feledteti vele a világot jelentő, halandó érzéseket. Célokat akart, tiszta, kézzelfogható eredményeket, hogy a bonyodalom sártengerén révbe érhessen. Kínzó, elhasznált érzelmektől mentes céltudatosságra vágyott.
– Á-á-álmodni szeretnél? – ismételte halkan Lily és Dienna mellé, az ágy szélére ült.
– Nem. Most nem – felelte. – Mi értelme az álmoknak, ha a valóság szétszakít mindent?
– S-s-semmi, csak…az álmok, álmok – hajtotta le fejét. – Nem értelek.
Dienna felült az ágyban, rubinvörös szeme szinte felvillant a szoba komor sötétjében. Lily vállára hajtotta a fejét. Idegen érzés volt, mint az egyszerű világ gondolata.
– Mit nem értesz? – kérdezte.
– Láttam m-m-mindent és éreztem. M-m-miért gyötröd magad? Ő is csak egy…
– Talán igazad van, de ez a dolog már kívül esik rajtam, rajtunk – súgta.
– Szerelem?
Dienna még közelebb húzódott Lilyhez, mintha csak messze űzhetné a kellemetlen kérdést, mintha a fanyar áfonyaillat egyetlen pillanat alatt törölhetne minden érzést, ami szinte egész lényét nyomasztotta.
– Talán. Talán szerelem, talán csak vágy, talán csak összetartozás, talán semmi. – Halkan sóhajtott, minden érzékét a szoba nyugalmára hangolta. – De hiszen te is érezted.
– Éreztem. – Lágyan simította meg Dienna arcát. – De nem i-i-ismerem.
– Különös dolog ez, mintha a világon fény és a sötétség is azon lenne, hogy megakadályozza azt, ami elkerülhetetlen. Már ha egyáltalán elkerülhetetlen. – Lehunyta semmibe révedő szemét. Máshol járt. – Emlékszem, mikor először láttam. Tudod mit éreztem? Szánalmat… szánalmat egy jelentéktelennek tűnő, elenyésző élet felett. Hiúságomból fakadó dühömben olyan dolgot tettem vele, amire cseppet sem vagyok büszke, de újra megtenném – ismerte be kelletlenül. – Magamhoz láncoltam, könnyed hanyagsággal pecsételtem meg a sorsát.
– És a s-s-sajátod. – Dienna bólintott, még szorosabban bújt Lilyhez.
– Arcon köptem az isteneket, a sorsot, és azt gondoltam, hogy ennek nincs ára. Gyötörtem, bántottam, kívántam, ezernyi érzést zúdítottam rá. Hogy a szerelem köztük volt-e? Biztosan.
– M-m-most mégis itt vagy…nem v-v-vele.
Dienna hangosan sóhajtott, átkarolta Lily derekát. Keresett valamit, valami olyat, amit a fürdőházban hagyott. Vigaszt keresett, megváltást a kiismerhetetlen érzések súlya alól.
– Most el kellett jönnöm. Oly sok éve már… akkor maradtam és nagy árat fizettem érte. Gyáva voltam távozni, gyáva voltam meghagyni neki a döntést, és ő magamra hagyott, tőrt döfött belém, hagyta, hogy az érzéseimmel vérezzek el a hideg padlón.
– Megbocsátottad?
– Neki kellene. Elárultam.
– Te?
– Azt akartam, hogy velem maradjon és ezért mindenre kész voltam. Olyan döntéseket hoztam, amit nem lett volna szabad. Talán soha sem bocsájtja meg. Vérrel nem lehet szeretetet venni.
– V-v-vérrel?
– Gyilkoltam – ismerte be halkan. – Egy rohadt tömeggyilkos vagyok. – Magához szorította Lilyt. – Ezt soha sem fogja elfeledni.
– De t-t-talán szeret, akkor megb-b-bocsájtja.
– Talán, de az álom nem valóság.
Az áfonyaillat keserű vigasz volt, idegen, nem a sajátja. Tompa vágy uralkodott felette, a feledés vágya. Lily ott volt, ő értette és a része volt, talán a feloldozása is mindannak a kusza valóságnak, amit az álmok csak még igazabbá tettek.
Gyenge, elenyésző vonzalom húzta felé, még gyengébb mágia. Dienna máshol járt, az álmok mezején andalgott és vékony karok tartották, hogy el ne vesszen. A valóság és az értelem lélegzetvételnyi idő alatt foszlott szerte. Áfonyaillat, az édes keserűség, ami a megbocsátásban rejlett. Lily, ő megbocsátotta mindazt, amit értett, érzett, de nem ellene követtek el. Egyszerű, kézenfekvő megoldás volt, a legkönnyebb út. Álmokat hozott számára, békés, andalító megnyugvást.
Szende érte nyúlt, a pillanatnyi hév rántotta felé, akarta, meg kellett kaparintania, hogy végül az álom és a valóság egyetlen mámoros pillanatban egyé válhasson, és a kínok messze ússzanak a feledés tengerén. Azúrkék csillagpár ragyogott fel a béke sötétjében. A valóság túl kevés volt, az álom túl sok, Dienna pedig túl magányos, de Lily nem lehetett az ő megnyugvása.
– Ez nem az az élet – súgta az azúrkék szempár bűvöletében. – Kérlek, hagyj magamra!
– Az álom nem valóság – közölte tökéletes hanglejtéssel Lily. – Választanod kell!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése