Több, Mint Álom

Több, Mint Álom

Gretan kicsinyke falu volt a Birodalom északi határán. Az évek és a messze szálló korszakok mind-mind rendre bebizonyították, hogy Gretan földrajzi pozíciója a lehető legrosszabb. Túl messze volt Grathermtől, hogy a király egyáltalán – már ha tudott a létezéséről – jelentőséget tulajdonítson neki. Viszont kellően közel volt a Világ Fogához, így a hegyekből portyázásra induló északiak kedvenc célpontjává avanzsált.
     Éppen ezért Gretan lakói tulajdonképpen, soha semmi jóra nem számítottak. Soha sem feltételezték volna, hogy fontos események színhelye lesz a meggyötört falu.
     Éltek és túléltek, ennyi tellett csak tőlük. Persze, mint minden faluban, így Gretanban is volt egy fogadó, a Kósza Malac névre keresztelve. Ami azt illeti, igen csak sok malac volt a faluban, bár kósza egy sem. Az egyetlen megélhetési forrásukat, a falu határán terpeszkedő disznótelep jelentette.
     Egy napon azonban furcsa események történtek a faluban. Hogy sorsfordító események voltak-e? Igen, de mégsem rajzolták fel Gretant arra a bizonyos térképre, sőt végül ezen eseményeknek köszönhetően tűnt el végleg a feledés homályában. Éppen csak annyi híre ment a rettegésnek, hogy két fontos személy mégis tiszteletét tegye a faluban.

– – –

Dithrill mélyen burkolózott a fekete köpenyébe, mintha ezzel egyetlen pillanatra is kizárhatta volna a disznótelep bűzét.
     Három hete volt úton, és kezdte borzasztóan unni az útszélén töltött éjszakákat. Sóvárgott az emberi társaság, de legalábbis a civilizáció bizonyos formái és vívmányai után.
     Három hete hagyta maga mögött szülőfaluját, Nevamert és Werner Grosst. Tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat is, hiszen bármennyire is szeretett volna, bármennyire is tartozott a férfinak a történtek után, mégsem maradhatott mindig mellette.
     Furcsa híreket hallott a Nevameren áthaladó utazóktól. Aggasztó, kétségbeejtő dolgokról beszéltek. Különös, megmagyarázhatatlan eltűnésekről, és ismeretlen járványról meséltek. Bár Dithrill mindig fenntartásokkal kezelte a bortól bódult, fáradt utazók meséit, ezúttal annyiszor hallotta ugyanazt, hogy hinni kezdett benne. Ez a hit addig erősödött benne, és olyan lehetséges magyarázatokkal szolgált, ami miatt útnak is indult.
     A falu határán mégis csalódás érte. Nem várta semmilyen szörnyűség, a szagokat leszámítva. Az érzés, az ösztön, ami eddig sürgette megkopott, helyét pedig valami sokkal egyszerűbb vette át, a kényelem utáni vágy.
     Sietett, egyenesen a Kósza Malac irányába haladt, ami jó szokás szerint a falu közepén állt.
     A kétemeletes fogadó, csak a magasságában tért el a többi épülettől. Épp olyan rozoga és elhanyagolt volt, mint bármelyik másik ház a faluban. Még egy cégér sem lógott a bejárata felett, csupán egy kopott felirat fogadta Dithrillt.
     Odabenn csend köszöntötte és langyos, füstös levegő. Két hosszú padsor vezetett a pultig, annak jobb oldalán pedig egy lépcsősor az emeletre, a szobákhoz.
     – Köszöntelek a Kósza Malac fogadóban – biccentett a pultot unottan törölgető, molett asszony. – Mivel szolgálhatok?
– Talán ebéddel – felelte Dithrill és egy arany fiorint gurított a pultra. – Szobád van?
– Az attól függ.
– Mégis mitől?
– Hogy miért jöttél – felelte az ősz hajú asszony és zsebre vágta a pénzt. – Persze attól is, hogy mennyi van még ebből. – Meglapogatta a zsebét, ahová a pénzt dugta. – Szóval?
     Dithrill lehúzta a fejéről a csuklyát és elégedetten nyugtázta az asszony döbbenetét. Tisztában volt azzal, hogy külseje mennyire különleges, és mindig élvezettel használta fel ezen tulajdonságát.
     – Mindketten tudjuk jól – kezdte halkan –, hogy amit adtam, az bőven fedez néhány éjszakát és néhány ebédet. – Az asszony tétován bólintott. – Légy oly kedves, és kímélj meg ettől a színjátéktól! – Újabb fiorint tett a pultra. – Ezt pedig megkapod, ha válaszolsz néhány kérdésemre és adsz végre ennem.
     Az ebéd, amiért immár két fiorint fizetett, nem volt túl bíztató. Sült kolbászt, savanyított káposztát és egy kis karéj cipót rakott elé az asszony. A kolbász túl fűszeres, hideg és mócsingos volt, a cipó biztosan nem a friss sütésből került elő, egyedül a káposzta váltotta be a hozzáfűzött reményeket, savanyú volt.
     – Inkább beszéljünk – tolta félre egy fintorral a tányért Dithrill. – Furcsa szóbeszédek keringenek erről a faluról.
– Szóbeszéd, az szóbeszéd – legyintett. – Magácska talán hiszékeny?
– Megegyeztünk. – Megköszörülte a torkát. – Nem ezért fizettem.
– Jól van, jól van. Nagyon kíváncsi. – Halkan kuncogott. – Fizet egy faluban a pletykálkodásért. Bolond magácska, én mondom, bolond.
– És türelmetlen is. – Megvető pillantással jutalmazta az asszonyt. – Hajlandó vagy végre beszélni, vagy költsem el máshol a pénzem? Mi történt itt? – tagolta az utolsó kérdést.
     Az asszony félre tolta a pulton a megmaradt ételt és zavarba ejtően közel hajolt Dithrillhez.
– Biztosan láttad a disznótelepet. – Dithrill bólintott. – Az öreg Tronnen tulajdona. Átkozott egy kurafi az biztos, mint ahogy az is, hogy a lánya, Lara csodálatos teremtés.
– A lényegre – sóhajtotta Dithrill.
– Mondom, mondom. Lara ennek az egész szemétdombnak a hercegnője, mert hogy az apja... – Dithrill intéssel jelezte, hogy felfogta. – Szóval Larának volt egy szerelme. Átkozott, bolond Teb... vagy Tob, nem is tudom. Számít? – Kérdően vonta fel a bozontos szemöldökét.
– A legkevésbé sem.
– Szóval néhány hete Lara és az a legény eltűntek. Mindenki azt gondolta, hogy végre elszánták magukat, hogy hátrahagyják ezt a pöcegödröt. Hisze’ ki ne értené meg őket?
– Én biztosan megérteném őket – felelte Dithrill unottan. – Olyan ez a hely, mint egy rémálom.
– Igen, igen, de azért mégis az otthonunk, az otthont meg mégsem hagyja el az ember csak úgy. Há’ legalább az apjától elköszön, nem? – Dithrill bólintott. – Éppen ezért az öreg már az első pillanattól aggódott. Pénzt ajánlott, hogy kerítsék elő az ő kis Laráját. Nem kis summát.
– És a zsoldosok jönni kezdtek, ezt ismerem. Felforgatták a falut, megtömték a zsebedet, de a leányt nem találták. Nem hagytak mást maguk mögött csak egy csalódott apát, egy gazdag fogadóst, meg néhány terhes leányt. – Dithrill még önmagát is meglepte ezzel a ridegséggel, talán a nő vagy a hely hozta ki belőle, nem sokáig firtatta.
– Jól ment az üzlet, biza. Pocakos leányból is maradt bőven, szegény, egyszerű teremtések. Én mindig mondom nekik, hogy jól szorítsák össze a lábuk, hisze’ a férfi az könnyen jön, de még könnyebben megy. Aztán meg mi marad? Mézédes duma helyett csak a poronty, meg a szégyen. De hát ki hallgat már az öregre?
– Felfogtam. Te mindig szemérmes voltál. – A szemét forgatta és intett, hogy folytathatja a mesét.
– Na-na, nem kell olyan gúnyosan villogtatni a csámpás szemedet! Majd egyszer megérted, hogy mi a különbség a csábító ígéret meg a valóság között. De hisze’ még te is éppen csak leány vagy.
– Nem is hinnéd, hogy mekkorát tévedsz, de nem erkölcsi leckékért jöttem. Mi történt aztán?
– Lara megkerült. Egy csapat fickó hozta vissza. Sohasem fogom elfelejteni. Lara, az a drága kis hercegnő, oh anyám, hogy nézett ki! Szakadt hálóingben, csupasz lábbal, véresen és sárosan vezették egy kötélen. Ott voltam, szörnyű látvány volt.
– Akkor Lara most itt van? Mi lett a fiúval?
– A fiú nem lett meg – legyintett. – Eggyel több vagy kevesebb, legényből még sok van. Na de Lara, a mi kis hercegnőnk. A férfiak, akik visszahozták, azt mondják valami gonosz ragadta el a leányt.
– Gonosz? – Most kezdett Dithrill érdeklődni igazán. – Mondj el mindent! – Egy fiorint csúsztatott a pultra. – Részletesen.
     – Azt mondják, hogy amikor rátaláltak, meg sem ismerték. Pőrén feküdt a sáros földön, nem messze az északi határtól. Azt is mondták, hogy érthetetlen jeleket taposott a sárba maga köré.
– Miféle jeleket? Lerajzolta valaki?
– Most mondtam. – Az asztalra csapott, pont az aranypénzre. – Érthetetlen jeleket – tagolta hangosan. – Azokat csak úgy nem rajzolgatja le senki. Mindenki tudja, hogy boszorkányosság lapul az ilyen ákombákom mögött. Rontást meg ki akar magára? Így is volt ott épp elég baj. Állítólag Lara rárontott azokra a vitéz férfiakra. Foggal, körömmel tépte őket, azok meg hát a jutalom miatt csak nem akarták bántani. Egyet el is tett láb alól. Átharapta a torkát, mint valami bestia.
– Mégis visszahozták ide Larát. Az nem volt baj?
– Kedveském, a pénz az pénz. – Sokat sejtetően pillantott a pultra. – Pénzért még a legvadabb bestiát is visszahozták volna, nemhogy azt a csöppnyi leányt. – Halkan köhintett és elmosolyodott. – De mondok én neked valamit. Szerintem egyszerűbb a történet.
– Valóban? Azt hittem ez az egyszerű mese. – Újabb pénzt tolt az asztalra. – Kérlek tölts bort, száraz vöröset!
     Az asszony, faragott kupába töltött meglehetősen keveset, a meglehetősen felvizezett italból. Sokatmondó mosollyal tolta Dithrill elé, aztán a pult alá akarta rejteni a kancsót.
– Tisztességgel kifizettelek. – Megragadta a nő vaskos kezét. – A bor marad, a történetet pedig folytasd!
– Szerintem – húzta el a kezét –, nem történt más, minthogy Lara kicsalta azt a legényt az erdőbe és eltette láb alól.
– Érdekes következtetés – jegyezte meg és kis kortyot ivott a lőréből. – Mondd csak, hogy jutottál erre?
– A szerelem – felelte teljes komolysággal, Dithrill pedig majdnem kiköpte a bort.
– Szerelem? – kérdezett vissza köhögve.
– Persze, a fiatalok betegsége. Az összetört szív fájdalma nehezen csillapítható. A férfiak pedig könnyelműen hagynak hátra összetört szíveket. Lara talán csak a fájdalmát csillapította, aztán jól megszurkálta azt a semmirekellő Tebet... vagy Tobot. – Megdörzsölte a halántékát, mintha csak erősen koncentrálna. Dithrill biztos volt benne, hogy most születik a magyarázat. – Aztán megbolondult – fejezte be.
– Ennyi? Megbolondult? Ez a magyarázat? – Hangosan sóhajtott fel és a kancsóért nyúlt. – Pocsék ez a hely, pocsék az étel és a bor, de még a meséd is. – Újabb sóhaj. – Hiába fizettem.
– Na! Csak csínján a sértésekkel lányka, jusson másnak is! Gondolod, ha valóban a gonosz szállta volna meg, akkor kifürösztötték volna a szutyokból? Gondolod, hogy tapsolva éljenezte volna mindenki, amikor az apja körbehurcolta a faluban? – Legyintett. – Színjáték kedveském, színjáték. Nem gonosz volt az a leány, hanem furfangos.
– Volt? Úgy érted meghalt?
– Ki tudja? – vonta meg a vállát. – Érdekes dolgok történtek aztán. – Az asztalra koppintott, Dithrill pedig csúsztatta a következő érmét. – Betegség, járvány.
– Ezért nem találkoztam emberekkel? Járvány van?
– Járvány az van. De csak az öreg Tronnen veszett oda, meg azok a nyavalyás disznók. Pedig... – Elhallgatott egy pillanatra, mintha nem lett volna biztos a mondandójában. – Pedig van itt más is, aki elveszhetett volna.
– Hadd találjam ki! – Gúnyos mosolyt villantott az asszonyra. – A férfiak – fejezte be.
– Látom, hamar tanulsz, leány. De inkább Tronnen vesszen oda, meg a büdös disznói, ha már állítólag a lánya boszorkányoskodik itt. Oh, szegény Lara – tette hozzá.
     Dithrill gyomra megfordult, amikor a kolbászra gondolt, amiből csak néhány falatot evett. Egyre csak a disznók járványa járt az eszében.
– Remélem, engem nem döghússal etettél – bökte ki, miközben az egyre sokasodó nyálát próbálta visszanyelni.
– Dehogy – legyintett. – Az vadhús volt, éppen ezért is került olyan sokba.
– Értem. – Végre egy határozott nyeléssel legyőzte a hányingerét. – Hálás vagyok érte.
– Lehetsz is. Mostanában sokaknak fel fog kopni az álla. A disznókat elégették, meg az öreg Tronnent is. Oh, a kis Lara hogy zokogott, szegény leány. Itt meg aztán mást nincs mit enni. A földbe nem terem meg csak a kukac, arra meg nem feni a fogát senki. – Megrázta az érmékkel teli zsebét, azok hangosan csörögtek. – Na de amíg ők éheznek, addig én jóllakok.
– Nem szeretnélek elkeseríteni, de Gratherm fog segítséget küldeni. Bármilyen fiatal is Grendar király, nem fogja hagyni, hogy egy egész falu éhen haljon. Ez tény – tette hozzá.
– Dehogyisnem. Az udvarból már voltak itt.
– Mikor? – Az asszony a pultra bökött, Dithrill pedig fizetett.
– Előtted érkeztek néhány nappal, de már tovább is álltak. Mondok én neked valamit, azokat a legkevésbé sem érdekelte, hogy éhen döglünk-e vagy sem. Csak Laráról kérdeztek, aztán el is vitték.
– Katonák voltak?
– Igen, és volt velük egy leány. – Összeráncolta a homlokát. – Nagyszájú, tiszteletlen, mint te. Kis nyeszlett csitri. A katonák meg úgy ugráltak neki, mintha egyenest a király szólt volna.
– Mi a neve? – Dithrill gyomra ismét megremegett.
– Tudja a nyavalya. Ezek az úri népek nem mutatkoznak be csak úgy mindenkinek. Pénzt se adott, csak vassal, meg tűzzel fenyegetett, ha nem beszélek Laráról.
– És? – hajolt közelebb.
– Mit gondolsz? Hát beszéltem, mégiscsak katonákkal jött. Nem vagyok bolond. A kis Larát meg elrángatták otthonról, talán még meg is gyalázták a mi kis hercegnőnket.
     Dithrill az övébe tűzött, ívelt tőr markolatára csúsztatta a kezét. Minden, ami körülvette, minden, ami eddig csak nyomasztó sivárság volt, most hirtelen csapdának tűnt.
– Hogy nézett ki az a nő? – préselte ki fogai közt a kérdést. – Beszélj!
     Az asszony ismét a pultot kopogtatta, ezúttal pénz helyett, a tünde tőr landolt a mutatóujja és középső ujja között. Nem vágta meg a borotvaéles penge, de a hideg acélt jól érezte a bőrén.
– Eleget játszadoztunk, beszélj! – sziszegte Dithrill.
–Szőke volt és... – Elcsuklott a hangja, egyre csak a fegyvert bámulta.
– A szeme, milyen volt a szeme? – hadarta Dithrill izgatottan, de tudta a választ.
– Vörös – rebegte az asszony. – Vörös, mint az a drágakő.
     Dithrill kirántotta a pultból a tőrt, és azzal a mozdulattal fűzte vissza a vastag fegyverövbe.
– Mennem kell – jelentette ki szárazon és kiviharzott a Kósza Malac fogadó szúette ajtaján.

– – –

Viharos széllel és fagyos, késő őszi esővel köszöntött be a délután.
     Dithrill ebben a borzalmas időben fekete árnyként suhant végig a falu sáros utcáin.
     Nem számított sem Lara, sem a különös mese. Még az sem érdekelte, hogy egy kisebb vagyont hagyott a fogadósasszonynál, amiért cserébe semmit sem kapott.
     Menekült, mert menekülnie kellett. Nem a harctól félt, nem is a haláltól. Valami sokkal súlyosabb és veszélyesebb dolog lesett rá a fallá sűrűsödő esőcseppek rejtekében.
     A múlt loholt a nyomában. Rubin szemű, fehér bundájú, félelmetes bestia, ami újra és újra egyetlen nevet ismételt. Dienna.
     Dienna, aki elől futni kell, Dienna, aki sohasem kaphatja el, mert akkor minden megváltozik. Múlt, jelen és jövő súlya pihent ebben az egyszerű névben. Dienna.
     Már a falu határában járt, az öreg Tronnen birtokánál, amikor a menekülés egyetlen pillanat alatt értelmét veszítette.
     Lelassította lépteit a négy férfi láttán, míg végül megállt. Próbálta stabilan megvetni a lábát a nyúlós, csúszós sárban.
     A vizes csuklyát, ami az arcához tapadt, lassú mozdulattal hajtotta hátra. Fekete-vörös tincseit félresimította a szeme elől. Semmi sem zavarhatta, mert tudta, hogy ha a félelmei beigazolódnak, sehogyan sem kerülheti el a harcot.
     Nem szeretett és nem is akart, de mindig készen állt vért ontani. Most pedig biztos volt benne, hogy másképpen nem is szabadulhat. Jobbról és balról is fából tákolt kerítés szegélyezte az utat, ami mögött a megboldogult Tronnen, egykori sertései tanyáztak. Nem érezte magát annyira kétségbeesettnek, hogy disznóürülékes sártengeren gázoljon át.
     – Állj! – kiabálta túl a vihart az egyik férfi és kardot rántott.
– Nagyszerű, egy barom – dünnyögte Dithrill. – Már megálltam – kiáltotta vissza. – Mit akarsz?
– Térdre! – bömbölte a férfi, de a hangját még így is majdnem elnyomta az eső moraja.
     Dithrill egy pillanatra a földre nézett. Csatos bakancsa már bokáig merült a sárban.
– Térdre? Megbolondultál? Ebbe én bele nem térdelek.
– Akkor... akkor – ismételgette Dithrill legnagyobb nyugalmára. Ezek az emberek nem lehettek birodalmi katonák, Dienna katonái meg végképp nem, ahhoz túl egyszerűek voltak. – Akkor... add meg magad! – A másik három is fegyvert rántott.
     Dithrill annak ellenére, hogy minél messzebb akart kerülni Diennától, kezdte élvezni a helyzetet. Valahol mélyen fellobbant benne az ösztön. Macskának érezte magát az egerek között.
– Azt sajnos nem tehetem – súgta mosolyogva és egy halk szisszenés kíséretében kivonta Szilánkot.
     Lágyan pulzált minden rúna, amit a pengébe véstek. Éppen csak, de megremegett a metszett obszidián markolat a nő kezében. Immár tudta, hogy mi fog következni.
     A katonák üvöltése pusztán távoli visszhang volt Dithrill elméjében. A hangok, a szagok, hideg és meleg mind-mind megszűntek. Csak ő volt, Szilánk és kettejük tánca. A halál.
     Hiába voltak négyen ellene, a kerítések túl szűkre szabták az utat, így amíg nem engedett maga mögé senkit, kettőnél többen nem támadhatták egyszerre.
     Elsőként az a férfi ért oda, akivel társalgott. Szeplős arcú fiatalember, akinek jobb dolga is akadhatott volna, mint ezen a nyomorult helyen meghalni. A futás lendületét kihasználva akart lesújtani Dithrill fejére.
     Túl nyilvánvaló mozdulat volt ahhoz, hogy a nő ne térhessen ki előle. Mielőtt a fejét elérte volna a csapás, egyszerűen félrehajolt és maga mellé szorította Szilánkot, így a szeplős egyenesen a sárba vágta a kardját és majdnem orra bukott.
     Egy idősebb, fonott szakállú éppen akkor ért oda, amikor Dithrill megtalálta az egyensúlyát a kitérés után. Döfött, egyenesen a nő hasa felé, de Szilánk túl gyorsan röppent fel és egy hangos csattanással félretolta a pengét.
     – Menjetek el! – sziszegte Dithrill és lassú mozdulatokkal megforgatta a narancsszínben izzó fegyverét. – Nincs esélyetek.
     Szavaival még jobban feltüzelte a két férfit. Csapást csapás követett, de Dithrill a legtöbb elől könnyűszerrel kitért.
     Ellenfelei nem értették meg, milyen esélyt adott nekik az imént, és ez bosszantani kezdte.
     A szeplős újra a feje fölé emelte a kardot, nem tanult az első alkalomból. A lecke ezúttal keményebb volt. Amikor két kézzel lesújtott, Dithrill tett egy negyed fordulatot és a férfi mellett állt meg. Hirtelen vágott, egyenesen felfelé. Nem csörrent acél, a mozdulat nem a fegyvert célozta, hanem a támadó csuklóját. A férfi mindkét kézfeje és a kard a sárba csapódott a lendülettől.
     Aki a szeplős mellett küzdött, megtántorodott vergődő, megcsonkított társa láttán. A pillanatnyi döbbenet pont elég volt Dithrill számára. Hosszú keresztvágással szántotta végig ellenfele mellkasát, majd egy fordulatot követően végigvágta a férfi térdhajlatát.
     A fonott szakállú erőtlenül zuhant társa mellé.
     Dithrill úgy gondolta, hogy ennyi elég lesz elrettentésnek, talán még sok is. Hogy idő előtt elbízta magát, azért nagy árat fizetett.
     Ellenfelei, amint helyhez jutottak, rávetették magukat a nőre.
     Nem maradt ideje a védelemre. Fegyveres támadásra készült és nem arra, hogy két tagbaszakadt férfi ront rá. Belé kapaszkodtak, és a lendületet kihasználva rántották magukkal.
     Hangos reccsenéssel tört szét a kerítés, a következő pillanatban pedig a bűzös, trágyás sárban feküdtek mind a hárman.
     Gyorsan akart felpattanni, de a dagonyában megcsúszott és arccal vágódott bele. Szilánkot már a zuhanás pillanatában elveszítette, de nála volt még az ívelt tőr.
     Két kézzel próbálta kinyomni magát, de mire sikerült volna, egyik ellenfele a hátára ugrott.
     A férfi durván markolt bele Dithrill hajába, és egész testsúlyát beleadva szorította le a nő fejét. A dagonya, ami eddig csak bűzlő kellemetlenség volt, most halálos csapdává vált.
     Kétségbeesetten próbálta elérni a tőrt Dithrill, de hamar belátta, hogy erre semmi esélye nem volt, hiszen rajta feküdt.
– Fulladj már bele! Dögölj már meg! – üvöltötte valamelyik férfi, de a nő nem tudta megállapítani, hogy melyik.
     Egyetlen kétséges pillanat elég volt ahhoz, hogy felismerje azt a kézenfekvő megoldást, ami mindvégig ott volt előtte. A mágia, Dienna ajándéka.
     Túl rég nem élt vele, hiszen fájdalmas emlékeztetője volt egy elfeledett kornak. Mégis a legnagyobb természeteséggel és hideg bizsergéssel gyűlt össze tenyerében az erő.
     Hangos morajlás rázta meg a végtelen dagonyát, amikor Dithrill kezét elhagyta a mágikus löket. Magasra szállt ő is és a hátán ülő férfi is.
     Ezúttal térdre érkezett, bármennyire is kellemetlen, de legalább stabil pozíció volt. Fel sem állt, azonnal a tőrért nyúlt és már hajította is, egyenesen a talpon maradt ellenfele torkába.
     Ösztönösen próbálta letörölni az arcát borító, kétes tartalmú sarat, de csak rontott vele a helyzeten. Aztán a legkevésbé sem nőies módon kiköpött és a férfi felé indult, aki az előbb próbálta megfojtani.
     Megadón emelte fel a kezét a fiatal martalóc, de ehhez már késő volt.
     Dithrill megragadta és lecsapott ököllel. Újra és újra, míg a keze el nem zsibbadt. Végül a félholtra vert, ájult férfit hanyag mozdulattal lökte vissza a dagonyába.
     Megállt és az égre emelte a tekintetét. Élvezte, ahogyan az acélszürke felhőkből szakadó, jéghideg eső pillanatról pillanatra tisztábbra mossa az arcát. Szerény jutalom volt ez, de kétségtelenül megérdemelt.
     Hirtelen tört rá a csend. Az eső távoli morajlása olyan jelentéktelenné vált, mintha ezer év választotta volna el tőle. Az eső elállt, és Dithrill magára maradt a végtelen némaságban.
     Taps, aztán újabb és újabb. Mennydörgésként sokkolta Dithrill minden érzékét az éles hang. Újabb tapsok közel és távol, mintha egész Ammora összes lakója szerette volna elismerni a harcban elért sikereit.
     Amilyen hirtelenséggel csapott fel a tapsvihar úgy is hunyt ki. Kézről-kézre, hangról-hangra, míg végül már csak egyetlen ember tapsolt.
     – Lenyűgöző. – Dithrill megremegett a lágy hangtól, ami kígyóként tekeredett köré. – Még mindig el tudsz kápráztatni.
     Dienna lépdelt felé az úton, majd megállt a beszakadt kerítés mellett.
     Vékonyszálú, egyenes haja aranyló keretbe foglalta fiatal, sápadt arcát. Rubinvörös szeme szinte lángolt. Bokáig érő, fehér bundát viselt, amin a zord idő és még zordabb helyszín ellenére, még egy apró sárfolt sem volt. Makulátlan, épp úgy, mint Dienna egész jelensége.
     Dithrillt, mint oly sokszor, most is sokkolta a mágus látványa, de még inkább az a megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami egész lényét lengte körbe. A kavargó elemi erő, az akarat ereje, ami vad viharként tombolt a mágusnő körül, szinte tapintható volt.
     Reflexszerűen nyúlt Szilánkért, de csak a semmit markolta, a kard még mindig valahol a sárban hevert. Túl messze ahhoz, hogy időben megkaparinthassa.
     – Oh, majd én – közölte lágy hangon Dienna és egyetlen intéssel kiemelte a sárból az áhított fegyvert, és a lebegő kardot egyenesen Dithrill mellkasának szegezte. – Kellemetlen helyzet. – Rideg mosolyt villantott.
– Valóban – felelte Dithrill és egy lépést hátrált, a kard viszont követte. – Szóval ez a vége?
– A vége? – Hangosan, őszintén nevetett fel. – Ugyan Ditti, nem azért jöttem ide, hogy megöljelek. Nem mellesleg, a méltóságodat, amin épp te magad ejtettél csorbát, szeretném megőrizni, bármennyire is nehéz.
– Igen Szende, ezt ismerem. Te és a méltóság, az a méltóság valahol régen elveszett.
     Dienna ügyet sem vetett Dithrill szavaira, nyolc arany fiorint dobot a sárba.
– Mit művelsz? – vonta fel szemöldökét a Halálosztó.
– Kifizetem őket, részemről befejezettnek tekintem a munkájukat.
– Meg akartál öletni? Ezekkel? – Gúnyosan felnevetett. – Nagyon kétségbe lehetsz esve.
– Megöletni? Dehogy – legyintett. – Kíváncsi voltam, hogy az az ember vagy-e még, aki egykoron voltál. – Megfordította a lebegő kardot, így már a markolat nézett Dithrill felé. – Kicsit berozsdásodtál, de kétségtelenül ott lapul benned a Halálosztó. Ez a kis bemutató csak móka volt.
– Móka? – Megragadta az előtte táncoló fegyvert és egyenesen Diennára szegezte. – Neked ez csak móka? Tudtad, hogy mi lesz a sorsuk, a halálukba küldted őket. Te vagy a gyilkos nem én.
– Meglehet, de ne sajnáld őket! Két fiorinért képesek lettek volna megölni egy nőt, akit nem is ismernek. Háromért talán még a saját anyjuk torkát is elvágták volna?
– Ez nem így működik – köpte a szavakat. – Soha sem ilyen egyszerű.
– De, Dithrill, mindig is ilyen egyszerű volt. Most pedig lennél szíves eldönteni – a rászegezett Szilánkra mutatott –, hogy támadsz végre vagy sem? Kétségtelenül élvezem a társalgást, és biztosan hosszú órákig tudnánk folytatni, de a méltóságod érdekében meg kell, hogy kérjelek, ne toporogj tovább a disznószarban!
     Dithrill bármennyire is tudatában volt a fennálló helyzet komolyságának, néhány pillanatnyi tépelődés után végül nyugodtan vette tudomásul azt a tényt, hogy Diennával harcolni – amihez legkevésbé sem volt kedve – méltóságteljesebb körülmények között is tud. Bár józan megítélése szerint ennek különösebb jelentősége nem volt, mégis valahol a szíve legmélyén érezte, hogy az ő történetük nem érhet véget egy ilyen helyen. Képtelenség lett volna.
     – Így azért kellemesebb – közölte Dienna, mikor végre szemtől-szemben álltak. – Sikerült döntened? – Karcsú ujjával végigsimította a rámeredő kard élét. Dithrill leeresztette a fegyvert. – Bölcs döntés – bólintott Szende.
– Azt majd meglátjuk. – Nyugtalansága cseppet sem csillapodott, de Dienna egyelőre kiszámíthatónak tűnt. – Hogyan tovább? – vonta fel szemöldökét.
– Bármennyire is romantikus – kezdte Dienna, és hüvelykujjával letörölt egy kis sarat Dithrill szeme alól –, nem szeretnék itt fagyoskodni és ázni.
– Akkor menjünk vissza a fogadóba! – javasolta minden ellenérzése dacára. – Azt hiszem, lenne mit megbeszélnünk.
– Valóban – bólintott Szende. – De oda én be nem teszem a lábam. Még egyszer – tette hozzá fintorogva. – Van egy kisebb táborom nem messze innen. Grendar király jóvoltából több luxussal szolgál, mint az a szúette romhalmaz.
     A nagy találkozások mindig idilliek, hiszen a sors mindig mindent jó előre, okkal megtervez. Persze Dithrill cseppet sem érezte idillinek, kellemesnek, de legkevésbé érezte méltóságteljesnek a találkozást. Alul maradt Diennával szemben. Tényleges harc, az erő és a kitartás összecsapása sokkal több eséllyel kecsegtetett, mint az a terep, az a kétséges ingovány ahová a mágus csalta. Küzdelem várt rá, az akarat, az érzelmek és az elmék küzdelme. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem készült rá, és minden félelme ellenére, könnyedén egyezett bele Dienna ajánlatába.

– – –

– Mindig is tudtam, hogy nem áll messze tőled a megalománia – torpant meg Dithrill a tábor láttán. – De ez még ez eddigieket is felülmúlja, Szende. – Hangjában erős rosszallás csendült.
     A tábort, ami nyolc jurtából állt, egy kis tisztáson verték fel. A szekerekből, amiken az ellátmány és Dienna hóbortjaihoz szükséges eszközök érkeztek, nevetségesnek tűnő barikádot emeltek a tábor köré.
     – Ugyan Ditti, ez csak egy kis kedvesség Grendartól. Mondjuk úgy, hogy szívügye lett a kényelmem is. – A Halálosztóra kacsintott és az egyik jurta irányába vezette.
– Kije, vagyis inkább milye is vagy most Grendar királynak? – Az éles hangnemén, még Dithrill is meglepődött.
– A nevelője, a bizalmasa, a tanácsadója. – Látva, hogy Dithrill szólni készül, egyszerűen leintette. – Tudom, mit akarsz mondani. – Éles számító mosolyt villantott. – Hogy az ifjú Grendar valamilyen oknál fogva ettől többet lát bennem, nos, az nem az én hibám – vonta meg a vállát.
– Nekem nem kell a színjátékod. – Megragadta Diennát és szembe fordította magával. Egy szívdobbanásnyi időre elveszett a rubinvörös szempár igéző szépségében. – Ismerlek, tudom, hogy miként megy ez nálad. – Egyre erősebben szorította a mágus vállát. – Zomend felett már nem volt elég befolyásod, eltetted láb alól. Igaz? Mondd csak! Hallottam a máguslázadásról, nem volt nehéz kitalálni, ki állt mögötte. – Szabad kezét Szilánk markolatára csúsztatta. – Most Grendar a kis kedvenced. Magadba bolondítottad. Ígéretekkel csábítod és valótlannal. Ő pedig mindent megtesz, hogy még többet adj neki. Pedig ha tudná, hogy sohasem kapott semmit, ha tudná, hogy az áhított Dienna milyen is, akkor már rég kötélen száradnál.
– Gondolj, amit akarsz! – Játszi könnyedséggel szabadította ki magát a szorításból. – De ne tegyél úgy, mintha mindent tudnál. – Hangjában már nyoma sem volt a korábbi lágy könnyedségnek. Lehullt az álarc. – Fogalmad sincs min mentem keresztül, hogy itt tartsak. Fogalmad sincs a szenvedésről és a megpróbáltatásaimról. Ami pedig Grendart illeti, hidd el, hogy a kellemesebbik oldalát ismeri a befolyásomnak, amihez mellesleg neked semmi közöd. – Lesöpörte a fehér bundájáról a sárfoltot, ami Dithrill kezéről került rá. – Nincs kedvem ehhez, de ha mindenképpen ezt akarod játszani, legyen. De legalább fürödj le előtte! – Az egyik jurta irányába mutatott. – Legyen benned egy kis méltóság!
     Dithrill egy pillanat alatt magára maradt a hirtelen lobbant dühével. Dienna egyszerűen otthagyta, az esélyt sem adta meg a további bonyodalmak kibontakozásának. Keserédes elégtétel volt ez Dithrill számára, minden dühe ellenére, meglelte az álarc mögött Szendét, amitől a mágus láthatóan megijedt.
     A tisztálkodás, a kellemes fürdő lehetősége, amit a sűrű párát pöfékelő jurta rejtett, egyre fontosabb vágynak bizonyult számára.
     Odabenn forróság köszöntötte. Bódító rózsaillat úszott a párától nehéz levegőben. Vastag, bordó szőnyeg szolgált padlóként, amit persze Dithrill rögtön össze is sarazott. A jurta közepén hatalmas fürdődézsa terpeszkedett. A faragott komódokon, amik a dézsát vették körbe, számtalan apró üvegcsében a legkülönfélébb ismert és kevésbé ismert, egzotikus illóolajok sorakoztak. A jurta bejáratával szemben, egy kisebb kerek asztal és két szék helyezkedett el. Az asztalon egy palack bor és két kristálypohár volt előkészítve.
     Dithrillt egyszerűen sokkolta a luxus. Bármennyire is fájt a beismerés, de borzasztóan hálás volt Grendar bőkezűségéért.
     Mire végigfutott fejében a gondolat, hogy mekkora munkával járhatott másoknak Dienna nagyzási tébolya, már nyakig merült a forróvízben.
– Éljen soká a király! – sóhajtotta és lehunyta a szemét.
     Ez volt az a pillanat, amikor oly hosszú idő után végre teljesen el tudott lazulni, és a körülmények ellenére gondtalannak érezte magát. Messze űzött minden gondolatot és minden kétséget. Béke volt az életében egyetlen szívdobbanásnyi ideig.
     Végül egy kusza, apró, ám annál vészjóslóbb gondolat mégis utat talált magának az idilli béke, tükörsima vizébe. Grossra gondolt, a férfira, akit maga mögött hagyott. Dienna jelenléte oly módon zökkentette ki, annyira erőteljes nyomást gyakorolt rá, hogy még Grossról is megfeledkezett.
     Elszégyellte magát, hiszen, ami köztük történt az a valóság. A fellobbanó érzelmek, a gyász és az összetartozás valósága, ami bármilyen nehéz teher volt időnként Dithrill számára, de kétségtelenül a részévé vált. Tudta jól, hogy ez nem a szerelem, legalábbis nem az a fajta, amit a költő érzett iránta. Neki ez más volt, állandó, biztos pont. Egy kötődés, amit nem akart szétszakítani.
     – Elméláztál. – Dienna egy pohár bort nyújtott felé.
     Dithrill arca halványan elpirult, de zavarán felülkerekedett az ösztön. Tekintetével Szilánk után kutatott.
     Szende láthatóan élvezte a helyzetet, de a szúrós megjegyzését magában tartotta.
– Régen nem zavart, ha ilyenkor is veled voltam – közölte szenvtelenül és ivott egy kortyot a Dithrillnek felkínált borból. – Nem méreg – jegyezte meg grimaszolva.
– Az igazat megvallva, – kezdte és elvette a felé nyújtott kristálypoharat – régen nem is akartál megölni.
– Hogy meg akarlak-e ölni? – Hangosan, őszintén nevetett fel. – Sohasem akartalak megölni. – Apró kortyot ivott és a dézsa mellé térdelt, így egy magasságban lehetett Dithrillel. – Talán egyszer, amikor hasba szúrtál. – Elhallgatott, lehunyta a szemét az elmélkedés látszatát keltve. – Igen, akkor nagyon is.
– Persze – bólintott Dithrill. – Hozzám vágtál egy kevés mágikus tüzet. Azt hiszem, ettől őszintébben nem is adhattad volna tudtomra a szándékod. – Elmosolyodott, ezúttal őszintén. Az emlékek, bármennyire fájók is voltak, de egy elfeledett közös élet emlékei voltak. – Rég volt – sóhajtotta. – Már más a világ, az a világ, amin végigüldöztél. Ha nem akarod a halálomat, mégis miért tetted?
     Dienna megfogta Dithrill kezét, jéghideg ujjain keresztül küldött mágikus impulzusokat. Olyan erős, olyan intenzív erő vibrált az érintés nyomán, ami mellett még az érzelmek is eltörpültek. Egyetlen végtelen folyam, amiben benne keringett az egész létük értelme.
     – Gyötörni akartalak – húzta el a kezét Dienna. – Azt akartam, hogy érezd azt a fájdalmat, azt az ürességet, amit én éreztem akkor, amikor ott hagytál Breggenben. – Halkan fújt egyet. – Tőrt vágtál belém, azt a tőrt, amit tőlem kaptál. Azt akartam, hogy érezd a fájdalmat, az égető ürességet, amit én éreztem. A halálomat akartad, és én akkor készen is álltam rá. – Felállt a dézsa mellől és az asztal felé indult. – De valami kiragadott a kétségeim közül Dithrill, valami, aminek rég nem kellett volna ott lennie, de te újraélesztetted bennem. Minden nap, minden egyes percében ott volt a fájdalom és a bosszúvágy.
– Szende – kezdte halkan Dithrill. – Nem engem tettél tönkre. Mint mindig, a bosszúd életeket perzselt fel, de nem az enyémet. Azzal, hogy rám uszítottad Dragent, rengeteg ember életén átgázoltál. – Elhallgatott, Grossra és Lydiára gondolt. – Dragen megölte Gross feleségét. Miféle jóvátétel ez neked? Miféle perverz örömöt okoz neked egy család lerombolása és egy fiatal nő meggyilkolása?
– Azt a családot te romboltad le! – csapott az asztalra Dienna. – Te nem tudtál uralkodni magadon. Ne akarj megítélni olyanért, amihez nincs közöm! – Túl élesen, túl hangosan köpte a szavakat. – Te is tudod jól, hogy a gonosz nem én vagyok, bármennyire is szeretnéd. Ami pedig Lydiát illeti, – folytatta gyászos komorsággal – tudod jól, hogy a szívemen viselem minden egyes meggyötört nő sorsát ezen a rohadt világon. Egyetlen pillanatra sem kívántam a halálát.
– Akkor mégis miért engedted Metszőnek, hogy…
– Nem tudtam – vágott közbe hangosan. – Nem tudtam, hogy mire készül az a barom. Tudom, hogy csekély vigasz, de megkapta a büntetést.
– Valóban csekély. Ebben a helyzetben a legkevésbé sem számít, hogy miként bánsz az ölebeiddel. A legkisebb vigaszt sem tudod nyújtani Szende. A világra szabadítottál egy rohadt bérgyilkost, és most csodálkozol a történteken. – A dézsa oldalára csapott. – Nem, Dienna, ezt nem veszem be. Minden kioltott élet épp úgy szárad a te lelkeden, mint Dragenén. – Furcsa megkönnyebbülést érzett, amint kimondta ezeket. – Ami azt illeti, hol van Dragen?
– Téged keres a Birodalom és Pagony határában – felelte halvány mosollyal Dienna.
– Elküldted az ország másik végébe, vagy valóban ennyire ostoba?
– Küldtem. Sajnos az ügy, amiért ideutaztam, diszkréciót kíván.
– Diszkréciót? – nevetett fel Dithrill. – Valóban? Felhúzattál az északi határon egy kisebb őrsöt, katonákkal masíroztál végig falvakon. Valóban diszkrét vagy Dienna, szerintem ebben a parádéban Dragen jelenléte már cseppet sem lenne feltűnő.
– Nem érted – sóhajtotta. – Nem a király megbízásából jöttem, mint ahogyan a katonák sem. Itt pedig akár egy kastélyt is építhetnék, az sem érdekelne senkit. A Birodalom összes tekintete Pagony felé fordult, egyre élesebb a feszültség a tündékkel.
– Akkor mégis miért jöttél?
     Dienna felállt az asztaltól és egy halom papírost vett ki az egyik komód rejtekéből. Dithrill felé nyújtott egy marék, megsárgult feljegyzést, majd egy másik sokkal frissebbnek tűnő irományt.
– Helyszínek, nevek, dátumok. A hírszerzés – közölte unottan Dithrill a papírok láttán. – Sosem érdekelt igazán a politika.
– Tudom. Abban igazad van, hogy hírszerzés, csak nem a birodalmi. – Újra a dézsa mellé térdelt, és mélyen Dithrill szemébe nézett. – Mondjuk úgy, hogy ez a kis magánvállalkozásom. Azok ott – bökött a megsárgult papírokra –, még Ishamar és az Enyészet eljövetele előtti időkből vannak. Eltűnések, járványok és emberekhez köthető, mégis megmagyarázhatatlan jelenségek jelentései. A másik ugyanezt tartalmazza, csak az elmúlt húsz évből.
– Te arra gondolsz…
– Arra – vágott közbe. – Lara miatt vagyok itt, és ha jól sejtem te is.
– Lara miatt érkeztem én is, de amiről te beszélsz az lehetetlen. Az Enyészet visszatéréséhez több kell, mint néhány bolond leány, meg döglött disznó. – Földre dobta a jegyzeteket. – És még ha Ishamar is áll emögött, mi zárná ki, hogy a breggeni időkből visszamaradt erővel van dolgunk?
– Te is tudod Dithrill, hogy akkor csatát nyertünk és nem háborút. Túl könnyen, túl egyszerűen vonult vissza az Enyészet. Arra nem gondoltál, hogy esetleg egy sokkal nagyobb ívű eseménysorozat része volt az egész?
– Szóval azt mondod, hogy Ishamar, az Enyészetben ragadt isten haditerveket szövöget? – Hangosan, gúnyosan nevetett fel. – Te is láttad, mikkel bántunk el. Lelketlen, tudattalan bábokkal és az Enyészet testet öltött mágiájával.
     Dienna arcán sértődött grimasz futott végig.
– Nem érzed abszurdnak a feltételezést – kezdte –, hogy egy istenről ösztönlényként beszélsz? Hogy Ishamar nagyságát a bábok szintjére degradálod?
– Túl sokat látsz bele – vonta meg a vállát Dithrill.
– Te pedig túl keveset. Majd Lara bizonyossággal szolgál neked. Kinn várlak. – Egyetlen intésére kinyílott az őket körülvevő komódok ajtaja. – Ruhát ott találsz magadnak – biccentett a bútorok felé.
     A mágusnő távozása után, már nem sok kedve maradt Dithrillnek a fürdőzéshez. A gondolat, hogy testközelből tapasztalja meg újra az Enyészet erejét cseppet sem vonzotta, de a kíváncsisága annál inkább.
     Miután szárazra törölközött, és feltűzte vörös-fekete haját, kutatni kezdett a komódokban. Egyszerű, fehér blúzokat és szűk szabású, szintén fehér vászonnadrágokat talált csak. Tudta, hogy Dienna színe a fehér, de nem gondolta volna, hogy mást nem is talál. Keserű szájízzel, de végül felöltözött. A ruháknak ibolya illata volt, pont olyan, mint amilyen Dienna illata volt az emlékeiben. Lazán csatolta fel magára a fegyverövet és felmarkolta a dézsának támasztott Szilánkot.

– – –

Odakinn szemerkélő eső és komor szürkület köszöntötte Dithrillt. A tábor csendes volt, túl csendes egy katonai táborhoz képest. Fegyelmezett, csillogó sodronyinget viselő, lándzsás katonák strázsáltak némán a jurták előtt. Valahogy az egész táborból hiányzott az élet.
     Dithrill tudta, hogy a Diennát szolgáló emberek élete cseppet sem vidám, de még őt is megdöbbentette ez az élettelenség.
     – Gyere! – intett neki Dienna az egyik félreeső jurta bejáratánál. Amikor Dithrill közelebb ért, feltűnően mérte végig. – Nem áll jól neked a színem.
– Valóban – bólintott. – De ez most a legkevésbé sem számít.
     A jurtába lépve pislákoló gyertyák fénye és kellemetlenül párás, hűvös levegő fogadta őket. A néhány gyertyatartót leszámítva, semmi egyéb bútorral nem rendezték be.
– Akár egy börtön – súgta Dithrill, amikor megpillantotta középen, egy vastag faoszlophoz láncolva Larát.
     A leány sovány volt, már-már satnya. Barackszín, gyolcs ruhája sárosan, szakadtan lógott rajta. Lehajtott fejjel térdelt a hideg füvön, szénszínű, hosszú, egyenes haja az arcába borult.
     – Köszöntelek Lara – szólt Dienna lágyan. – Segíteni szeretnénk.
     A leány nem felelt, meg sem rezdült Dienna hangjától. Halkan, ütemesen szuszogott.
– Lara! – dörrent fel hangosan Dienna.
     A leány összerezzent, halkan megcsörgetve a láncait. Halk, ütemes szuszogása minden lélegzetvétellel egyre hangosabbá és szaporábbá vált.
– Mit tettetek vele? – súgta Dithrill. – Ez a lány retteg.
– Nem tettünk vele semmit. – Közelebb lépett Larához Dienna. – Hidd el, nem tőlünk fél. – Gyenge mágia segítségével, amit Dithrill éppen csak érzékelni tudott, felemelte a leány fejét. – Nézd meg magad!
     A sötét hajzuhatagból kibontakozó arc látványától Dithrill keze ökölbe szorult. Lara hamuszín arcán minden ér kirajzolódott. Ajka keskeny volt és lila, mint annak, aki borzasztóan fázik. Mégis a szeme, az értelem és a lélek tükre, volt a legaggasztóbb. Jobb, tengerkék szeme a végtelenbe révedt, a bal szemére fekete hályog tapadt.
     – Dienna – lehelte maga elé a leány, de tekintetét nem emelte a mágusra. – Kérlek... elég!
– Beszél – jegyezte meg halkan Dithrill. – Tehát nem báb.
– De nem is boszorkány – fűzte hozzá a mágus.
– Miből gondolod?
– Az elméje tiszta – köhögte. A leány szájából förtelmes bűz áradt. – Már amennyire tiszta lehet. – Hátra kellett lépnie. – Küzd ellene, de mint láthatod, nem túl sok sikerrel.
– Ha nem báb és nem is boszorkány, akkor mégis mi?
– Talán csak áldozat – jegyezte meg Dienna. – Talán rosszul közelítjük meg a dolgot. Mi van, ha nem is Lara áll az események középpontjában?
– Ha igazad van, az rendkívül aggasztó. – Dienna némán bólintott erre a kijelentésre. – Akkor valami olyan áll a háttérben, amiben sokkal erősebben összpontosul az Enyészet. – Egy pillanatnyi szünetet tartott. – Azt viszont éreznünk kellett volna. Ekkora mágiát nem lehet csak úgy elrejteni.
– Igazad van, de mégis tévedsz – felelte a mágus. – Az állításodat az eddigi tapasztalataidra alapozod. De nagyon keveset tudunk az Enyészet erejéről. Mi zárja ki, hogy egy új jelenséggel állunk szemben?
– Dienna, ha ezen az elven közelítjük meg a történteket, akkor minden magyarázat egyben elfogadható is. Ijesztő gondolat, de a megoldáshoz nem jutunk közelebb így.
– Már ha létezik megoldás – sóhajtotta.
     Mielőtt Dithrill bármit is mondhatott volna, Lara rekedten üvöltött fel. Vadul, már-már egy mániákus látszatát keltve kezdte kaparni és dörzsölni az alkarját. Hangosan csörögtek a kezét szorító láncok.
     – Elég, elég! – üvöltötte hangosan. – Eressz el! Elég!
     Olyan erővel kaparta a saját bőrét, hogy kifakadt a vére. Még ekkor sem hagyta abba, egyre gyorsabban, egyre mélyebben szántott bele saját húsába.
     Dienna a mágia segítségével feszítette meg Lara láncait. Bár a leány tovább rángatózott és üvöltött, de legalább több kárt nem tudott már tenni magában.
     Szende egy fehér, csipkés szélű kendővel fogta fel a vért. Vörös volt, szinte már normális, de jól elkülöníthető, fekete sávok tarkították. Mintha csak két különböző színű festéket, valaki hanyag módon kevert volna össze.
– Különös – hümmögte és Dithrill felé nyújtotta a kendőt. – Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyet.
– Valóban, az egész helyzet különös, de mégis mire gondolsz Szende?
– Rossz a sorrend – kezdte és a vergődő lány mellé térdelt. – Előbb mindig az elme esik el és csak utána a test. – Lágy, mágikus impulzusokat kezdett küldeni Lara felé, amitől a lány rohama látszólag csillapodott. – Bármilyen furcsán is hangzik, de Lara még velünk van. Erős akaratú lány – tette hozzá halkan.
     Lara befejezte a vergődést, a láncok nem csörögtek tovább. Fátyolos tekintetét a két nőre emelte. Ezúttal egyenesen rájuk nézett, még a fekete hályog ellenére is egyértelmű volt.
     Keserű, hideg levegő kavarodott fel jurtában. Lara fekete fürtjei tétova ringatózásba kezdtek. Ijesztő lassúsággal lélegzett. A kezéből csordogáló vér elapadt, a seb lassan, de láthatóan kezdett hegedni.
     Dienna azonnal felismerte, hogy mi zajlik éppen. Jobb tenyerét a leány arcára szorította, baljával pedig Dithrill kezét fogta meg.
     A Halálosztó megszédült a hirtelen rázúduló mágia elsöprő erejétől. Tudta, hogy most ő a kapocs Dienna, Lara és Ammora között. Ha lett is volna esélye elereszteni őket, akkor sem tette volna meg.
     A kavargó hideg, ami Larát ölelte körül egyre intenzívebbé, egyre vadabbá vált. A gyertyák lángja megremegett újra és újra. A jurta oldalára vetülő árnyékok lassú táncba kezdtek. Úgy ringatóztak, akár egy hajó a hullámok között.
     – Ne eressz, kérlek! – súgta Dienna remegő ajkakkal.
     Szende gyenge hangja után beállt a csend. Az a fajta tökéletes némaság telepedett rájuk, amiben szinte a gyertyalángok suhogását is hallani vélte Dithrill.
     Az árnyak egyre gyorsabban, egyre ütemtelenebbül ringatóztak. Összegyűltek, majd a következő pillanatban szétszéledtek. Egyre sebesebben, egyre fenyegetőbben csaptak fel, akár viharos szélben a hullámok.
     Végül a tomboló árnyékok mind Lara fölé tornyosultak, majd egy pillanatra megdermedt az árnyfergeteg. Aztán egyszerre, meglepő hirtelenséggel kialudtak a gyertyák, és a Lara fölött gomolygó, végtelen sötétség rájuk szakadt.
     Dithrill is térdre borult. A fájdalomtól reszketett, de Dienna kezét egy pillanatra sem eresztette.
     Idegen sötétség vette körül. Semmit sem látott, semmit sem hallott. A fény, a melegség, de még a gondolatok és érzések is mind-mind eltűntek. Elnyelte, elemésztette őket a hideg végtelen. Csak Dienna kezét érezte, az utolsó pont, ami még egy olyan világhoz kötötte, amit mintha ezer éve hagyott volna hátra.
     Hirtelen tört rá a kétségbeesés, az élet és melegség utáni olthatatlan vágy. Dienna után próbált kiáltani, de amint kinyitotta a száját, azt is elöntötte az Enyészet.
     Benne volt, a lényében kavargott Ishamar mágiája. Elveszettnek, bukottnak érezte magát, végül már annak sem. A közöny és az üresség egész létét körbefonta.
     Az ismerős kéz, amibe eddig oly mohón kapaszkodott, egyszerűen jelentéktelennek, felesleges tehernek tűnt. Egy akadály volt pusztán, ami gátat szabott annak, hogy kiteljesedhessen a semmiben.
     – Ne eressz kérlek! – Dienna távoli visszhangja lengte körbe. – Ne eressz!
     A kéz, amit eddig szorított, most a húsába mart. Dienna volt az, és ez a gondolat, ez az egyszerű név térítette magához Dithrillt.
     A sötét ürességben lassan öltött alakot Szende. Egy végtelenbe nyúló háló előtt állt, és annak a másik oldalán ott volt Lara.
     – Mi ez? Hol vagyunk? – kérdezte erőtlen hangon Dithrill.
– Ez a határ, a pont, ahonnan még vissza lehet térni – felelte Lara mély, rekedt hangon. – Ez itt az Enyészet hálója – simította végig a mágikus képződményt. – Nincs helyetek ezen túl. – Olyan mély tónusúvá vált a hangja, hogy alig értették a szavait.
– Te nem Lara vagy – közölte ridegen Szende.
– Valóban. – Hangos nevetésébe beleremegett a végtelen. – Lara elbukott, ő már az enyém.
– Mit akarsz tőle? – kérdezte Dithrill. – Miért gyötröd ezt a szegény lányt?
– Indokot keresel itt? – Ismét felnevetett. – Elvettem, mert így kívántam.
     Dienna szorítása egyre fájóbb volt. Dithrill érezte a tenyerét elborító forró vért. Hálát érzett az újabb, valósághoz köthető érzés miatt.
     – Ereszd el azt a lányt! – emelte fel hangját Dienna. – Mert én nem fogom. – Még erősebben feszítette meg a kezét.
– Kérlek... elég! – rebegte Lara a saját hangján, akárcsak a jurtában. – Engedj el! Nekem odaát már nincsen helyem.
– Itt akarsz maradni? – dörrent fel Dienna. – Mégiscsak boszorkány vagy, önként választod ezt a sorsot.
– Nem Dienna, nem én vagyok a boszorkány. Már régen elragadott, már az övé vagyok. – Hangja dallamosan csengett.
– Megmentünk, kiviszünk innen – erősködött a mágus.
– Csak engedj el, kérlek!
     Hosszú karokká tömörülő árnyak ragadták meg Lara testét, és egyetlen hirtelen rántással húzták el a hálótól. Szívdobbanásnyi idő alatt emésztette el a végtelen sötétség.
     A Diennát és Dithrillt körülölelő idegen világ megremegett. Nem volt helyük többé ott. A végtelen sötétség villanásszerűen lökte ki magából őket.
     Tompa fájdalom hasított Dithrill hátába. Felborított egy gyertyatartó állványt amikor hátra csapódott. Valami nehéz telepedett a mellkasára, ami kiszorította belőle a szuszt.
     Dienna egyenesen a hanyatt fekvő Dithrillen landolt.
     – Nem is olyan kellemetlen – jegyezte meg lágy hangon és mélyen Dithrill szemébe nézett.
– Erre most nincs időnk – vágta rá bosszúsan. – Leszállnál rólam?
– Sótlan vagy – nyögte Dienna és lefordult a nőről. – Hova a francba tűnt Lara? – csattant fel.
– Erről beszéltem. – Dithrill felült és a fehér ruhájába törölte vérző tenyerét.
     Lara eltűnt a jurtából. Nem maradt más a helyén, csak kátrányszerű, fekete vérben tocsogó gyolcsruhája.
     – Eltűnt Lara – közölte hitetlenkedve Dienna.
– Jó meglátás – felelte gúnyosan Dithrill, közben felsegítette a mágust a földről.
– De mégis, hogyan?
– Azok után, amit az imént átéltünk, azt gondolom, rengeteg magyarázat szóba jöhet.
– Valóban. – Elgondolkodott, nehezen találta a megfelelő szavakat. – Tényleg ott voltunk?
– Furcsa pont a te szádból hallani egy ilyen kérdést. Ha egy mágus, nem is akármilyen mágus, nem tudja a választ, akkor ki tudná?
– Nagyon hízelgő, de sajnos nem tudom, Ditti. Egy mágusnak ez sokkal bonyolultabb dolog.
– Oh igen, mert én olyan egyszerűnek, olyan megmagyarázhatónak éltem meg mindezt. Ne feledd, én is érzem a mágiát.
– A te mágiád, már bocsáss meg, de közel sem hasonlítható az enyémhez, vagy bármelyik máguséhoz.
– Szóval így lesajnálod a teremtményed? – Dithrill hangjában éles sértettség zengett.
– Nem a teremtményem vagy, – kezdte – hanem a részem. Nem a mágia tesz azzá, hanem a közös sorsunk, a múltunk és a jövőnk.
     Dithrill megvonta a vállát és a jurta kijárata felé indult.
– Arról, hogy mi köt össze bennünket ráérünk társalogni, keressük meg Larát! – közölte és elhagyta a jurtát.

– – –

Odakinn, a sötét, hideg éjszakában ugyanaz a csendes fegyelem köszöntötte őket, amit Dienna nagyon is élvezett, de Dithrillt a hideg rázta tőle.
     – Ezek nem láttak semmit – jelentette ki csalódott hangon Dienna.
– Pedig erre kellett kijönnie.
– Szigorúan véve igen – bólintott Szende. – De te is tudod, hogy jelen esetben, a helyváltoztatás más módjai is szóba jöhetnek. De ebből túl sok létezik, és ezeket találgatni nincs időnk. Sokkal fontosabb, hogy hova, mint a hogyan.
     Dithrill a jurta oldalának támaszkodott és hangosan fújt egyet, majd újra. Túl sok dolog kavargott az elméjében. Épp elég volt Szende is, de az újabb érintkezés az Enyészettel már túl soknak bizonyult. Milliónyi érzés és gondolat cikázott a fejében, éppen idejét érezte annak, hogy csillapítsa őket. Koncentrálnia kellett. Harmadszor is kifújta a mélyre szívott levegőt.
     – Tegyük fel – kezdte nyugodtan tagolva a szavait –, hogy Lara még velünk van! – Ezúttal Dienna akart közbevágni, és Dithrill intette le. – Mondjuk csak gondolat, vagy ösztön szintjén, de velünk van még.
– Gretan – csettintett Szende. – Ha igazad van, akkor talán Lara egészen egyszerűen csak hazament. Persze ha tévedsz...
– Éppen annyi az esélye, hogy ott-találjuk, mint bárhol máshol – vágta közbe Dithrill. – De Gretan az egyetlen dolog, amit még Larához tudunk kötni.
– Talán a boszorkányt is ott-találjuk.
– Gondolod, hogy van itt Larán kívül más is?
– Éppen annyi az esélye... – kezdte Szende.
– Értelek. Jobb számolni vele. – Dienna bólintással nyugtázta Dithrill kijelentését. – Induljunk!
– A katonák? Ők nem jönnek velünk?
– Ditti, ha mi nem bírunk azzal, ami ott várhat ránk, akkor ők sem fognak. Hadd éljenek még egy kicsit a bolondok!
     A faluba vezető út kényes, kellemetlen csendben telt. Hosszú napokat és éjszakákat tudtak volna átbeszélni, de ennek nem volt helye ott.
     Minden megtett méterrel valami baljós, valami különösen nehéz érzés telepedett rájuk. Ott lógott a levegőben, ott lengedezett az utat szegélyező nyírfák között. Az Enyészet nyomasztotta őket, ami körülölelte az egész vidéket.
     Gretan a kései óra ellenére is túl csendesnek és sötétnek bizonyult. Még a Kósza Malac fogadóban sem gyújtott senki gyertyát.
     A házak között fátyolként elterülő köd savanyú, orrfacsaró bűzt árasztott magából.
     – Szerintem megtaláltuk, amit kerestünk – köhögte Szende, és az ingujjával próbálta eltakarni az orrát.
– Nézd! – bökött Dithrill az egyik kopott, rozoga ház irányába. – Azok ott emberek.
     Valóban emberek voltak egykor, most már csak sárban fekvő, megcsonkított testek köszöntötték a párost.
     Háztól házig mentek, de mindenhol ugyanaz a látvány fogadta őket. Hamuszürke bőrű, természetellenes pózban fekvő testek.
     – Ezek itt... – torpant meg Dithrill, egy jobb állapotban lévő ház előtt.
– Gyerekek – fejezte be Szende a gondolatot. – Nem válogat, az Enyészet szörnyűsége mindenkit elér.
     A falu központja felé vették az irányt. Már meg sem álltak a házak előtt, hamar letettek arról, hogy élő embert keressenek.
     A házakkal szegélyezett téren, ahol a kétemeletes Kósza Malac is állt, végül meglelték a leányt.
     Kecses, lassú léptekkel közeledett feléjük az, akit egykor Laraként ismertek. Teste csupasz volt, csak a leheletvékony köd és kígyóként tekergő árnyak takarták el hamuszín testét. Szeme feketébe fordult, nem volt már benne semmi, csak a végtelen üresség. Hosszú, szénfekete haja szinte úszott az éjszakai párán.
     – Mondtam, hogy engedj el – szólt lágyan, mozdulatlan ajkakkal.
– Lara... – súgta Dienna és felé nyújtotta kezét.
– Lara nincs – dörrent rá Szendére vicsorogva. Fekete fogai szinte eltűntek az éjszaka sötétjében. – Halni jöttél.
     Dienna tudta mit kell tennie, tudta, hogy most már csak magukért kell küzdenie. Előrenyújtott kezéből vakító fényű tűzcsóva tört elő.
     Zabolázatlan dühvel és mély morajlással tomboltak a lángok. Egyre hevesebben, egyre szélesebb ívben vették körbe Larát, végül már úgy tűnt, mintha egy lángfal borult volna rá.
     A leány mégis sértetlen maradt. A lenge pára és a testén tekergőző árnyak domború falként álltak a lángzuhatag útjába. Hangos sistergéssel és sziszegéssel nyelték el Dienna minden mágiáját.
     Amikor a lángok csillapodtak Lara egyszerűen eltűnt. Átlépett az árnyak közé, majd Dithrill mellett bukkant fel. Lecsapott. Éles körmével végigszántotta a Halálosztó arcát.
     Dithrill felszisszent, majd lesújtott. Lara már nem állt mellette, csak a lány alakját megőrző, tekergő árnyakba vágott bele.
     A halálosztó még be sem fejezte a mozdulatot, Lara már Dienna mögött állt. Erőteljesen lökte meg, amitől előre zuhant. Mielőtt a sárban landolt volna, a lány testet öltött vele szemben, és a mágus aranyló hajába markolt, talpra rántotta, éles körmeivel lecsapott újra és újra. Szende arcából és mellkasából vér fröccsent.
     Dienna nem összpontosított, ösztönszerűen vágta maga elé a mágikus impulzust, de az Lara helyett, egyenesen a Kósza Malac szúette ajtajának csapódott. A lánynak nyoma sem volt, újra eltűnt az árnyak világában.
     – Ez baj – nyögte ki Dithrill, mielőtt a lány újra testet öltött.
Sikerült elkerülnie Lara vagdalkozó, ám legkevésbé sem veszélytelen csapásait. Egy gyors félfordulatot követően pontosan a lány bal oldalán állt meg. Zsigereiben érezte, hogy most képes lesz eltalálni Larát. Túl gyors, túl pontos volt ahhoz, hogy hibázzon. Vágott, Lara jobb kezét célozta.
     A leány egyenesen a csapás irányába fordította a tenyerét. Néhány centivel azelőtt, hogy a penge elérte volna, sűrű, sötét árnyak akasztották meg a pengét.
     Dithrill minden döbbenete ellenére, gyorsan fogást váltott fegyverén és újra lesújtott, de az árnyak ismét megakasztották a támadását.
     A Szilánkba vésett rúnák vad táncba kezdtek, ahányszor az Enyészet mágiájával kapcsolatba kerültek. Minden támadásra jutott egy tökéletes védelem.
     Lara hangosan, artikulálatlanul felüvöltött és a nyakát célzó vágás alatt egyszerűen áthajolt, majd Dithrill hasába mélyesztette körmeit.
     Az éles fájdalomtól megtántorodott a Halálosztó, és ösztönösen a hasához kapott. A fehér blúz vértől tocsogó cafatokban lógott rajta, Lara támadása túl mélyre hatolt.
     Hirtelen rántotta fel a fél kézben tartott fegyverét, éppen csak hárítani tudta a lány újabb villámgyors csapását. Megtántorodott a sorozatos támadások súlyától. Baljában tartotta Szilánkot, amivel kisebb-nagyobb sikerrel volt képes elhárítani a felé száguldó karmokat, jobbját pedig a sebre szorította. Érezte az ujjai között kibuggyanó forró vért. Vakító fényár öntötte el, amikor Dienna tüze végre célt ért. A rázúduló forróságtól térdre roskadt, majd hasát szorongatva dőlt a sárba Dithrill.
     Lara élesen visított fel, amikor a lángok elérték a testét, majd egy szempillantás alatt újra eltűnt az árnyak között. Nem maradt utána más, csak a levegőben gomolygó tűz.
     – Ditti! – kiáltott fel Dienna, de többre nem maradt ideje.
     Ellenfele hirtelen bukkant fel, majd tűnt el újra az árnyak között. Körbetáncolta Szendét és csak egy-egy csapás erejéig öltött testet, amiket Dienna mágiával hárított. Lila, zöld, kék és vörös fények villantak fel a sötétségben, ahányszor egy-egy támadást kivédett.
     Az indulat mind jobban hatalmába kerítette, végül cselekvésre késztette a mágust. Túl messze volt tőle a sárban fekvő Dithrill ahhoz, hogy bármilyen módon is segíthessen neki. De ugyanott hevert Szilánk is, amit viszont könnyűszerrel elért.
     Megvárta, hogy Lara ismét eltűnjön az árnyak között és abban a szívdobbanásnyi pillanatban, amíg újra felbukkant, cselekedett. Játszi könnyedséggel nyúlt a mágia segítségével a fegyver után. A kard iszonyú tempóval száguldott át a téren, egyenesen a mágus felé. Végül újra testet öltött Lara, és Dienna ahelyett, hogy kivédte volna a támadását, egy rövid, gyenge impulzus segítségével egyetlen pillanatra, de megdermesztette támadóját.
     A fegyver metszett, obszidián markolata iszonyú erővel csapódott egyenesen Lara halántékának és földre taszította.
     Hirtelen szökkent fel a lány és hangosan sziszegett, amikor Dienna rászegezte a fegyvert.
     Szilánk teljesen másnak tűnt Dienna kezében. A halványan pulzáló rúnák szinte fellángoltak az erőteljes mágiától. Szende nem kedvelte soha a fegyvereket, de ez a kard őt is lenyűgözte. Elégedettségének halk hümmögéssel adott hangot.
     Lesújtott a lányra, mielőtt az újra eltűnhetett volna. A Larát védő, domború árny- és ködfal hangos sistergés közepette illant el, a mágiától már-már lángoló Szilánk nyomása alatt.
     Dienna elégedett mosolyt villantott, a felé száguldó karmok ellenére is. Közelebb szökkent Larához, így a fejét célzó támadás a vállát súrolta csak. Határozott mozdulattal döfte Szilánkot a leány hasába. Erős, koncentrált mágiát sugárzott egyenesen a fegyverbe. Szilánk pengéje lángba borult.
     Lara felüvöltött és vad kapálózásba kezdett. Hangos sistergés közepett emésztette a mágikus tűz. Végül, mikor az üvöltés halk nyögések sorozatává csendesedett, és a kapálózás már csak erőtlen rángássá vált, Lara a mágus vállára borult, onnan pedig a sárba zuhant.
     – Vége – súgta Dienna, és magasra emelte a lángoló fegyvert, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen Lara ámokfutásának.
     A lángoló kard mélyen szántotta végig a sarat, pontosan ott, ahol egy lélegzetvételnyi idővel az előtt Lara nyaka volt. Eltűnt, az árnyak végtelen tengerébe merült.
     Nyugodt csend ült a falu központjára, csak Dienna halk zihálása hallatszott. A fátyolos köd lassan kúszott vissza a házak közé, végül Larával és az eleven árnyakkal együtt eltűnt.
     – Dithrill! – kiáltott fel Szende a földön fekvő nő felé rohanva. – Mondj valamit! Szólalj már meg!
Dithrill nem felelt, öntudatlanul feküdt a hideg sárban. Kezét még mindig a hasfalán tátongó sebre szorította. Dienna letérdelt mellé, gyengéden simította végig Dithrill sápadt arcát. Óvatosan húzta végig mutatóujját a Halálosztó arcát elcsúfító sebek szélén, majd saját arcán ugyanezt tette. Felületi sebek voltak, mágiával könnyedén eltűntethetőek. Aztán Dithrill hasfalát simította végig, óvatos mozdulattal emelte le a sebet szorító, vérben úszó kezet.
     Lágy, homályos, ibolyaszín fény kezdett derengeni a mágus tenyere, majd egész alkarja körül. Lomha kígyóként tekeredett végig rajta, míg végül már egész testét körülölelte. Majd a Szende körül derengő mágia egyetlen pillanat alatt, egy apró, lila fényponttá szalad össze a tenyerébe, onnan pedig a Dithrill hasán tátongó sebbe kúszott.
     – Így már kibírod a táborig – súgta Dienna és megdörzsölte halántékát. – Remélhetőleg én is.

– – –

A Kósza Malac fogadó egyik sötétbe burkolózott szobájának ablakából, kíváncsi szempár fürkészte a téren zajló eseményeket.
     Nyúlánk, satnya testét anyagtalan, gomolygó sötétség formázta meg.
     Nyugtalanul figyelte az alatta kibontakozó harcot. Halkan mordult fel, ahányszor Lara megsebezte a két idegent. Az izgalomtól, amit érzett, kocsonyaként remegett meg anyagtalan léte.
     Aztán, amikor Lara földre került, hangosan szisszent fel az entitás, hosszú karmai mély barázdákat szántottak a szálkásra száradt ablakpárkányba.
     Újra felszisszent és vad remegésbe kezdett, körvonalai eggyé váltak a szoba sötétjével, majd ismét élesen kirajzolódtak. Lara megmenekült a mágus végzetes csapása elől.
     Az entitás látta, miként menekül a lány egyik árnyból a másikba. Hangos üvöltése bezengte az Enyészet ürességét.
     – Szegény kis Lara – hörögte a boszorkány, a járvány. – Az én kis hercegnőm.
     Nem volt már keresnivalója Gretanban. Hirtelen gyorsasággal hagyta maga mögött a csekély fizikai megnyilvánulását, és az árnyak világába vetette magát, hogy ott csillapíthassa Lara fájdalmát. Nem esküdött bosszút, nem érzett sem félelmet, sem pedig dühöt. Ha érezhetett volna bármit is, az a büszkeség lett volna. Büszke lehetett volna magára, megkaparintotta, amiért újra Ammora világába tévedt. Immár az övé volt Lara, a hercegnője. Nem hagyott maga után mást a Kósza Malac sötét szobájában, csak hat arany fiorint, az ablakpárkányra fektetve.

– – –

Dienna halkan, fáradtan dúdolt egy rég elfeledett dallamot. A jurtát átjáró forró, gyógynövények aromájában úszó levegő kellemes álmatagságba taszította.
     Megrázta magát, mintha csak egy rossz álomból riadt volna fel. Talán így is volt, de a valóság sem kecsegtetett semmi kellemessel.
     Dithrill feküdt előtte, egy hosszú, széles asztalra fektetve, csupaszon. Bár Dienna mindenkit kizavart a jurtából, és eltakarta Dithrill testén, amit az illem megkívánt, mégsem érezte helyénvalónak a helyzetet. Látta, érintette és titkon csodálta, de nem így akart rá sort keríteni.
     Monton lassúsággal merítette a kezében tartott kendőt a lába melletti vödörbe. A langyos víz, amiben ritka és különleges gyógynövények levelei, magvai keringtek, lágyan nyugtatta bőrét. Újra és újra körbetörölte a Dithrill hasán tátongó sebet. Öt mély, szúrt seb alkotott egyetlen hatalmas gócot.
     Kicsavarta a kendőt és ismét merített. Monton, körkörös mozdulatokkal újra a sebet simította végig. Feltűzött, aranyló hajából egy kósza tincs a szeme elé tévedt, unottan, megszokásból fújta félre.
     – Nincs ez így rendben – sóhajtotta és megsimította Dithrill arcát, amin a sebek helyén már csak vékony varr éktelenkedett.
     Dienna ujjai között apró, halványzöld fénypászma derengett fel. Komótos, rutinszerű mozdulatokkal húzta végig a kezében derengő erőt, Dithrill homloka felett.
     – Nincs ez így rendben – ismételte, majd kirázta kezéből a mágiát. – Annyi év után, annyi szenvedéssel teli nap után… – megcsuklott a hangja – így kellett találkoznunk. – Gyengéd csókot lehelt Dithrill ajkaira.
     – Nem kellett volna találkoznotok. – A lágyan csengő hang Dienna elméjében sejlett fel. – Még nem.
     Szende ijedten kapta fel a fejét. A jurta bejáratánál csuklyás, fehér köpenybe burkolózott alak állt, lehajtott fejjel. A csuklya alól kibukó, arany fürtök hibátlan szimmetriával borultak szét mellkasán.
     – Tűnj innen! – préselte ki fogai között Szende.
– Hát meg sem kérded, ki vagyok, gyermekem? – A hangját ezúttal valóban hallotta Dienna.
– Nem érdekel – vonta meg a vállát és újra Dithrill felé fordult. – De az őröket felköttetem, amiért beengedtek – tette hozzá ridegen.
– Ne bánts őket! – kérlelte halkan. – Ők nem tudnak rólam, nem is kell tudniuk. Gyenge a szemük és túl gyenge az elméjük, hogy meglássanak. – A asztal mellett ülő Dienna mellé lépett és a vállára tette a kezét.
     Dienna testén lázszerű forróság rohant végig, amitől kirázta a hideg és megszédült.
     – Mágus vagy – ragadta meg az idegen kezet.
– Nem, gyermekem. – Felvette az asztal szélén heverő, gyógyvízzel átitatott kendőt, és a Dithrill hasfalán tátongó seb mosását folytatta Dienna helyett.
– Akkor ki vagy? – kérdezte kábán Szende.
– Az emlék vagyok és a felejtés. Erő és gyengeség.
– Mit akarsz tőlem?
– Hogy engedd el! – felelte szigorúan. – Engedd el, mert még nem jött el az ideje, hogy újra egyek legyetek.
– Nem! – vágta ki magából dühösen Dienna és lerázta magáról a kábulatot, ami rátelepedett. – Eszem ágában sincs.
– Ha most nem engeded el – kezdte lágyan és nyugodtan a csuklyás – akkor örökre elvesztek, te, Dithrill és Ammora.
     Dienna keze ökölbe szorult és felpattant a kicsi, háromlábú székről, szembe fordult az idegennel. A csuklya alá nem látott be.
– Ne akarj a nyakamba sózni semmiféle felelősséget a világ iránt! Köpök a világra, ő számít – Dithrillre mutatott. – Nem vagyok valami nyavalyás hős.
– Te is tudod, hogy ez hazugság. – Megsimította Dienna arcát.
– Nem. Ez az igazság. Miféle hely ez? Miért küzdenék egy sárgombócért, amit így vagy úgy, de el fog emészteni az Enyészet. – Egy pillanatra elhallgatott. – Inkább vele töltöm az időt, mert a sötétség előbb-utóbb, de mindannyiunkat el fog nyelni.
– Ne félj…
– Rég nem félek – vágott a szavába Dienna. – Falvakat, városokat láttam porig égni. Láttam az Enyészet seregeit, láttam a bábokat, éreztem, – megremegett a hangja – éreztem magamban a tébolyt, Ishamar mágiáját. Nincs itt semmi, amiért küzdeni kellene, csak sötétség, pusztulás és halál.
– Valóban. Mégis, neked kellene tudnod a legjobban, hogy a pusztulásból is születhet élet és erő. Emlékezz csak vissza, gyermekem – súgta – miként váltál azzá, ami most vagy! Én jól emlékszem a porig égetett falu romjai között botorkáló leányra. Emlékszem rád és a tűzre, arra a tűzre, amivel mindent felégettél.
– Hogyan? – rebegte Dienna. – Honnan tudsz te erről?
– Mert én akartam így. – Szende közbe akart vágni, de nem jött ki hang a torkán. – Badarság volna azt feltételezned, hogy csak sötét erők munkálkodnak ebben a világban. Halálból kellett megszületned és azzá válnod, aki Dithrill társa lehet. De most el kell, hogy engedd! – Hangja rideg, kemény volt, akár az acél.
     Dienna Dithrill fölé hajolt. Remegő kézzel simította végig újra és újra az arcát, lassan újra megcsókolta, reményt, vágyat csókolt.
     – Sajnálom – súgta remegő hangon, amint az ajkaik szétváltak. – Sajnálom, hogy csalódnod kell, de soha többé nem eresztem.
– Nem gyermekem, ez nem kérés volt.
     Aranyló, forró fényár robbant be a jurta bejáratán. Dienna még magához szorította a Halálosztót.
– Ez még nem a vég – súgta és homlokon csókolta.

– – –

Hangosan kopogott a fagyos, őszi eső az ablakpárkányon. Vad szél rohant végig Nevamer házai között.
     Néhány utcányira a Hét Törpe fogadótól, egy kétemeletes, ízlésesen festett ház állt. Aprócska, örökzöld bokrok lengedeztek a ház bejáratához vezető, macskaköves út mellett.
     A házban kellemesen langyos levegő volt, a kinti zord idő ellenére is. Valahol a vendégszoba rejtekében, a kandallóban még parázslott a tűz.
     A hálóban, mélyen a dunyha rejtekében, bortól ittas, részeges, kéjes álmokat űzött Werner Gross.
     – Dienna – kiáltott fel hirtelen a férfi mellett fekvő nő, és a hasához kapott. – Dienna – üvöltötte.
     Gross fogta meg a kezét. Jól ismerte az érintését, langyos volt, nyugtató és teljesen emberi. Ezúttal mégis idegennek, másnak érezte.
– Rémálom – súgta a férfi kábán. – Csak álom volt, Ditti. – Felült és átölelte a nőt.
– Szende… – rebegte Dithrill. – Több, mint álom.