Történetek Ammora Világából

Bűn Mi a bűn? Meghatározhatja egyetlen halandó a bűnt? Létezik egyáltalán, mint jelenség, vagy pusztán mesterkélt próbálkozás, hogy az erőt és a gyengeséget egyenlőségre kényszerítsék? Átléphet-e az akarat a bűnök felett, hogy végül ki mondhassa: én vétlen vagyok?      Ki mondhatja ki a bűnösséget? Ki hozhatja az ítéletet? Jogában áll-e egy halandónak megbélyegeznie a vele egyenrangút? Mitől válik kevésbé bűnössé az ítélet hozója, mint az, aki magán viseli az ítélet súlyát? A hóhér nem épp oly gyilkos, mint akinek a fejét veszi?      Mennyi kérdés és milyen kevés a válasz. Hogy pontosabb legyek, válasz igenis sok létezik. Hiszen aki ítéletet hoz, a felsőbb jó nevében jár el. A bolond legalábbis ezt gondolja. Aki bűnt kiált, pusztán csak a köz javát védi. Én azt mondom, hogy csupán saját vétkeire keres mentséget. Ahány ember, ahány nézőpont, pontosan annyi a válasz. De még egyetlen bűnös szájából sem hangzott el vád, kevés hóhér feje hullott porba.      Nem megválaszolni aka

Szerelem Életemben sok leányt, nőt és asszonyt szerettem. Ha igazán őszinte szeretnék lenni azt mondanám, hogy ifjúságom elillanó évei alatt szinte kötelességemnek éreztem szeretni. Örömet loptam minden tétova csókkal, és így deresedő fejjel csak remélni merem, hogy adtam is valamit cserébe. Éltem, élnem kellett, hogy mikor végleg megpihenek, a mézédes bor és az asszonyi bájak bársonyos gondolatával búcsúztassam a világot.      Igen, így éltem én Werner Gross fiatalon, mikor az öregség rigolyái még nem kínoztak. Boldog évek voltak, akkor még szakállam rövidebb volt, de legalább nem deres. Barna szemeimen nem ült fátyolos hályog. A hajam, oh ez bántott nagyon hosszú ideig, mindig is nehezen viseltem a gesztenyebarna hajamba szemtelenül befurakodó, őszülő tincseket. Nos, mára már ez is csak egy emlék, erőtől duzzadó fiatalságom elsuhanó emléke.       Mámor és kéjvágy hajtott, amit én ostoba módon a szeretettel és a szerelemmel bélyegeztem meg. Ennyi év távlatából visszatekint