Werner Gross és Az Emlékek V.: Bizalom
Bizalom
A bizalom mindig nehéz kérdésnek
bizonyult számomra. Mert hogy is van ez? Feltétlen bizalmat várunk, míg sorra
okozunk csalódást.
Szeretünk bízni a legkülönfélébb dolgokban. Bízunk a jó termésben, bízunk a jó szerencsében. Egymásban miért nem tudunk?
Miért reszketünk, ha legféltettebb titkainkat kell megosztanunk valakivel? Miért nem tudjuk egyszerűen, lehunyt szemmel megragadni a felénk nyújtott kezet?
Hinni kell, hogy létezik a világon jó és önzetlen akarat! Én hittem. Hittem magamban, hittem Dithrillben és hittem, hogy egy napon Lydia minden bűnömet megbocsájtja. Tudtam, hogy távoli nap lesz, tudtam, hogy hosszú és rögös út vezet majd el hozzá, de bíztam benne, hogy így lesz. Bíztam benne, hogy jó dolgok is történhetnek egy szörnyű világban.
Hogy mit kaptam a bizalmamért, a hitemért cserébe? Fájdalmat, keserűséget, gyászt és néhány napnyi, de inkább csak órányi örömöt és gyönyört. Megérte-e ennyi borzalmat magamra venni? Nem tudom. Nem is tudhatom, hiszen attól az éjszakától fogva, mikor Breggenből visszatértünk, már csak erről szólt az életem.
Szeretünk bízni a legkülönfélébb dolgokban. Bízunk a jó termésben, bízunk a jó szerencsében. Egymásban miért nem tudunk?
Miért reszketünk, ha legféltettebb titkainkat kell megosztanunk valakivel? Miért nem tudjuk egyszerűen, lehunyt szemmel megragadni a felénk nyújtott kezet?
Hinni kell, hogy létezik a világon jó és önzetlen akarat! Én hittem. Hittem magamban, hittem Dithrillben és hittem, hogy egy napon Lydia minden bűnömet megbocsájtja. Tudtam, hogy távoli nap lesz, tudtam, hogy hosszú és rögös út vezet majd el hozzá, de bíztam benne, hogy így lesz. Bíztam benne, hogy jó dolgok is történhetnek egy szörnyű világban.
Hogy mit kaptam a bizalmamért, a hitemért cserébe? Fájdalmat, keserűséget, gyászt és néhány napnyi, de inkább csak órányi örömöt és gyönyört. Megérte-e ennyi borzalmat magamra venni? Nem tudom. Nem is tudhatom, hiszen attól az éjszakától fogva, mikor Breggenből visszatértünk, már csak erről szólt az életem.
– – –
Csendesen haladtunk a kis viskó
irányába. Nem félelem, vagy sértettség fojtotta belénk a szót. Valami sokkal
erősebb és elemibb dolog telepedett ránk.
Ott lappangott körülöttünk, mint egy mindenre elszánt bestia. Az alkalomra várt, arra a szívdobbanásnyi pillanatra, amikor valamelyikünk meggyengül.
Az érintésre várt és a szóra, egyetlen halk sóhajra. Ennyi kellett volna csak és a bestia, a vágy, ott helyben széttépett volna mindent, amiről azt gondoltuk, hogy a valóság.
Éppen ezért, gombóccal a torkomban és reszkető gyomorral követtem Dithrillt az éjszakában. Nem mertem kockáztatni. A csókja még ott bizsergett az ajkamon, az a csodálatos, mágiával átitatott csók, ami egyszerre volt forró, hívogató és természetellenesen fagyos.
Tudtuk mindketten, hogy az elkerülhetetlen ott vár ránk a viskó langyos falai között. De ki tudja, talán a méltóságunk megmaradt szikrája, vagy pusztán a kényelem utáni, teljességgel érthető igény arra késztetett bennünket, hogy csendben, távol maradjunk egymástól.
Persze illendő volna beszélnem a vívódásról, ami bennem dúlt. Nős voltam, és ezen a tényen semmi sem változtathatott volna. Beszélnem kellene a hűségről, ami ólomsúlyként nehezedett rám. A hitvesi eskü szavairól, amik megkeserítik a szerető csókját. Beszélnem kellene róla, de nem tudok.
Azon a végtelennek tűnő éjszakai sétán ezek közül egyikben sem volt részem. Persze, gondoltam Lydiára, és akármilyen hihetetlen, de hazudni sem akartam neki. Mégis, az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, hogy valamilyen módon megmagyarázom.
Soha sem áltattam senkit azzal, hogy jó ember vagyok.
Végül elértünk a célunkhoz. Megtorpantunk mindketten a kopott ajtó látványától.
– Ha most bejössz – kezdte halkan –, akkor talán minden megváltozik.
– Tudom – feleltem túlzott magabiztossággal és követtem.
Eleinte mintha zavarban lett volna, mintha csak félt volna. De minden egyes perccel nőtt a magabiztossága.
Törtető volt, kétségem sem volt afelől, hogy tudja mit akar. Dithrill mindent akart, és én a kunyhó sötét langyosságában, kész voltam mindent megadni neki, sőt még többet is.
Vannak az életben megmagyarázható és megmagyarázhatatlan dolgok, ami akkor köztünk történt, azt az utóbbiba sorolnám.
A vágy, ami közöttünk izzott több volt, mint pusztán két test vonzalma. Valahol a lényünk legmélyén bugyogott az az ösztönszerű erő, ami az első érintéstől, az első csóktól fogva megragadott minket, és nagyon hosszú ideig nem eresztett.
Vadul, megállíthatatlanul tombolt bennünk a hév. Mindent elsöpört, ami csak az útjába állt. Nem kímélte a ruhákat, a bútorokat, de még a testünket sem. Perzselt minden érintés, vért fakasztott a mohó csók, és örök barázdákat szántott a hátamba minden egyes kéjtől ittasult pillanat.
Amilyen gyorsan lobbant fel, olyan gyorsan és pusztítóan aludt ki. Hangos befejezése volt ez egy még hangosabb viharnak, mintha csak a világ mámor ittas sikolya rengette volna meg a kunyhó falait.
Csend. Szapora, halk szuszogás enyhítette sajgó testemet. Dithrill szorítása egyetlen pillanatra sem lanyhult. Karcsú, forró teste nekem feszült, mintha csak attól félt volna, hogy egy láthatatlan erő elragadja. Forró volt, mint a vörösen izzó parázs, csak az ujjai martak belém jeges horogként újra és újra.
Apró, félénk pillangó módjára szállt le ránk a kíváncsiság. Hangtalanul rebegtette a szárnyait a felfedezés utáni vágy.
Az olthatatlan, sietséget nem tűrő érzés hamarosan újra eggyé kovácsolt minket.
Egyetlen pillanatra sem tűrtük meg a hirtelenséget, a meggondolatlanságot. Lomha, forró mozdulatokkal kutattunk egymás után.
Dithrill megfeszült egy pillanatra, halkan sóhajtott. Majdnem elijesztette az idilli harmóniát. Majdnem elsodródott az elfojtott vágyak zuhatagával, de megtartottam. Magamhoz húztam és hangtalan szavakkal, óvatos mozdulatokkal csitítottam. Szentségtelen dolog lett volna a sietség.
Végül, mikor már a kíváncsiságunk csillapodott, mikor a csendes, végtelen álmunk egyetlen néma sóhajban teljesedett ki, akkor üresek maradtunk.
Forrók voltunk és fagyosak, türelmetlenek és mégis némák.
Emlékszem, hogy a szoba sötétjében miként próbáltam magamba szívni mindent, ami ő volt. Érezni akartam az illatát, mohón vágytam a fagyos érintésére, de mindennél jobban akartam érezni azt a különös, mágikus bizsergést a bőröm alatt.
– Messze még a pirkadat – súgta és mielőtt válaszolhattam volna csókkal fojtotta belém a szót.
Igen, Dithrill, ha valamit akart, azt a maga teljességében akarta. Nem alkudozott, nem érte be soha félmegoldásokkal, és addig míg nem teljesült a vágya, meg sem nyugodott.
Már nem fűtött minket a tomboló hév, már nem volt közöttünk a mindent elsöprő feszültség. A kíváncsiság, az idilli, mámoros hangulat rég tovaszállt. Nem maradt már semmi, ami különleges lett volna. Éppen ezért, amit akkor csináltunk a teljesség és az üresség vékony határán, az emberi volt. Egyszerű, buja és gyarló, mégis a legtermészetesebb.
Önzők voltunk és telhetetlenek. Keveset adtunk, de mindent követeltünk egymástól. A szemérmességnek, a gyengéd érzékiségnek nem volt helye akkor közöttünk.
Minden másodperccel, minden szívdobbanással egyre messzebb szállt az együttlétünk már-már szédítő hatása. Fáradtak voltunk és hálásak.
A pirkadat még messze volt.
– Mi lesz most? – Dithrill kérdése szinte adta magát, ettől függetlenül módfelett közhelyes volt, mint ahogy a válasz is.
– Nem tudom – feleltem és átöleltem a karcsú derekát. – Legyen ez a holnap kérdése.
– A holnap. Mit hoz a holnap?
– Hogy érted?
– Pirkadatkor, mikor új nap kél, minden, amit tettünk, minden, ami itt benn történt, valósággá válik.
– Miért baj ez? – kérdeztem, de valahol mélyen éreztem, hogy mit akart ezzel mondani.
– Tudod, hogy ki vagyok. Tudod hogyan élek.
– Nem feleségül kértelek – sóhajtottam.
– Tudom. De a hajnalban már ott várnak a problémáink és a bajaink. – Homlokon csókolt. – Azok elől nem futhatunk el, nem rejtőzhetünk örökre a sötétben, Gross!
– Mit akarsz ezzel?
– Ez így nem mehet! Nem lehetünk egymás életének a részei. – Tudtam, hogy igaza van, mégis minden szava tőrként döfött belém. – Nem lehetek egy házas ember szeretője.
– Igazad van – böktem ki keserűen.
Valahogy minden igazság és ésszerűség ellenére jobban féltem Dithrill hiányának a gondolatától, mint Lydiától. Tudtam, ha eltűnik, borzasztó űrt fog hagyni maga után. Biztos voltam benne, hogy megroppanok majd a hiányától, és abban is biztos voltam, hogy ezen senki sem fog tudni segíteni, legfőképpen Lydia nem.
– Messze még a pirkadat – súgtam, és a holnap gondjait messze űzve nyomasztó álomra hajtottam a fejem Dithrill ölelésében.
Álmomban Lydiát láttam. Könnyektől fátyolos szemmel, az igazság, a hűtlenségem súlyától megroskadva állt előttem fekete gyászruhában.
– A te hibád. – Rám mutatott. – Minden a te hibád – ismételte a fekete fátyol alól, ami az arcát takarta. – Bíztam benned Gross, bíztam az esküben, amit nekem tettél. – Közelebb lépett hozzám. Furcsa szagot árasztott, az elmúlás szagát. – Elárultál. Miért? – Hangja egyre mélyebb és mélyebb lett. Végül már alig értettem a szavait. – Mindenemet neked adtam. Mindent. Neked ez sem volt elég? – Hangosan, artikulálatlanul felüvöltött. – A te hibád – ismételte és szertefoszlott.
Szürreális, valótlan álomnak gondoltam, mikor felébredtem. Nem is sejtettem, hogy a Dithrillből áradó mágia mennyire valóssá teszi az álmokat.
Hogy a valóság se legyen kellemesebb, mint a mágiától lidérces álmom, egyedül ébredtem.
Dithrill szinte nyomtalanul tűnt el, egyedül a dolgozómban és a hálóban uralkodó káosz emlékeztetett az éjszakára.
Keserű szájjal, bódult fejjel kezdtem nyomok után kutatni. Tudtam, hogy semmi nyomot, semmi bíztató jelet sem fogok találni. Egyszerűen nem vallott volna Dithrillre a búcsúzkodás, vagy a búcsúlevél.
Amilyen gyorsan robbant be az életembe, olyan gyorsan távozott. Bár tudtam, hogy borzasztó lesz a hiánya, mégis így maradhatott minden, ami közöttünk történt idilli és makulátlan.
Minden csodálatos, varázslatos emlékké válhatott volna, amit nem szennyez be a fájó búcsú, vagy a kínos magyarázkodás.
Így hát hamar felhagytam a nyomok keresésével. Unott, monoton rendrakásba kezdtem, fájó közönnyel tűntettem el vad vágyaink utolsó nyomait is.
Amikor végeztem, amikor az utolsó törött pohár maradványait is felsöpörtem, amikor a felborított karosszéket talpra állítottam és a dolgozóasztalról földre söpört könyveket is helyre tettem, akkor bontottam egy palack bort. Száraz vöröset.
Kezembe vettem a be nem fejezett történeteimet tartalmazó, bőrkötéses könyvet. Már-már unottan lapozgattam a lehetséges befejezések végtelen erdejében. Választ kerestem és megoldást, mert ez a befejezés és lehetőség a legkevésbé sem tetszett.
Cirkalmas, idegen betűkön akadt meg a szemem. Dithrill írása volt. Nem hazudtolta meg önmagát, nem pazarolta a tintát közhelyes, bárgyú búcsúra.
Írd meg! Írj meg mindent, ami történt! – Ennyi állt csak az utolsó lapon.
Értetlenül bámultam a teljesen érthető kérésre. Tudtam, miért kéri és megnyugtatott a gondolat, hogy bízik bennem annyira, hogy rám szabja ki ezt a feladatot. Mégis, jobban örültem volna néhány semmitmondó, jelentéktelen, kedves szónak.
Bár a történetet sokkal később írtam meg, de az első néhány gondolatot azon a gyászos, borongós téli reggelen véstem papírba.
Rengeteg gondolatot félredobtam, egyszerűen méltatlannak éreztem őket. Dithrillről nem lehetett kis szavakkal és közhelyes kifejezésekkel mesélni. Ő többet érdemelt.
Ferde, már-már tébolyult gondolataim közepette egy hang zendült fel. Túl éles, túl szigorú volt ahhoz, hogy csupán képzeletem szüleménye legyen.
Nem, ez a hang valóban igazi volt, valódi és kétségbeejtő.
– Gross! – bömbölte. – Gross, gyere ki! Beszélgessünk kicsikét! – Dragen hangja kétségbeejtően közelinek hatott, szinte a fejemben éreztem.
Az ablakhoz siettem, eszem ágában sem volt kimenni. Bár könnyűszerrel bejöhettek volna, valamiért mégsem tették meg. Talán attól féltek, hogy Dithrill itt tanyázik még mindig. Oh, én örültem volna neki a legjobban. De talán csak Dragen szeretett volna színpadiasnak tűnni, hogy a látvány, ami fogadott, még hatásosabb legyen.
Az ablakpárkányba kellett megkapaszkodnom, egészen biztos, hogy a földre zuhantam volna, amikor megláttam, mi várt odakinn rám.
Négy katona állt a kunyhó előtt, élükön Dragennel. Csupán négy Dithrill ellen kevés, ellenem túl sok, de ez nem is számított, mert a borostásképű fiatal, akit a fogadóban láttam, magához szorítva tartotta a megkötözött feleségemet, Lydiát.
A mindig pedánsan tiszta utazóruhája szakadt volt és sáros. Gesztenyeszín haja kócosan és tépetten borult a vállára, száját kipeckelték, de a tekintete minden szónál többet mondott. Félelem és rettegés csillant a szemében.
Bizonyára nem értette, mi zajlik körülötte, sohasem feltételezte volna, hogy a Birodalom katonái ilyen barbár módon bánnának a tisztességes polgárokkal, főleg egy nővel. Bár nem voltam tisztességes polgár, ezt én sem feltételeztem volna soha.
Hogy mit tettek Lydiával? Miért nem volt elég csak odavezetni a házhoz? Elképzelésem sincs róla, de abban biztos vagyok, hogy minden hitem és bizodalmam ellenére, ami történt, az kizárólag Dragen műve volt.
– Nézd csak, Gross! Fogtunk egy madárkát – kiáltotta Dragen. – Gyere ki, szegény már biztosan nagyon hiányol. Azt hiszem, lenne mit megbeszélnetek. – Hangosan felnevetett a társaival együtt. Csak a borostás nem nevetett, falfehér volt.
– Engedd el! Neki ehhez semmi köze – kiáltottam ki az ablakon. – Mit akarsz Dragen? Miért nem jössz be? – Nem volt a legjobb ötlet beinvitálnom.
– Eszem ágában sincs bemenni. Ki tudja, talán még felkoncolna a szukád. – Földre köpött, majd kivonta az övébe tűzött hosszú, durva kést. – Jobb ötletem van. Szépen kijössz és válaszolsz minden kérdésre, amit felteszünk neked. Ha hazudsz, nos, akkor a kis madárkádat megdolgozzuk egy kicsinkét. – Újra felnevetett, majd lazán megforgatta kezében a kést. – Azt hiszem, méltányos ajánlat.
– Nem teheted! A Birodalom törvényei tiltják… – üvöltöttem, még mindig naivan bízva.
– Baszd meg a Birodalom törvényeit! Köpök rá. Köpök a tündékre, a törpökre, a királyokra és királynőkre. Nem érdekel, érted? – Arca egy már-már jól megérett paprika színét kezdte felölteni. – Egyetlen dolog érdekel, egyetlen ember szava, és én ezért az emberért bármire képes vagyok. – Valóban, Dragen csakis egy ember közelében szelídült meg, de Dienna nem volt vele. Bármilyen gonosznak is mondták, ebbe sohasem egyezett volna bele. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz, Gross. Érted?
Minden valamire való, valamit is érő ember rohant volna. De én hitvány alak voltam, aki még mindig bízott a szerencséjében. Képtelen voltam elhinni, hogy bárki képes lenne arra, amit Dragen tisztán és világosan a tudtomra adott.
– Erre nincs időnk, tartsd a kezét! – Dragen Lydia ujjára szorította a kést. – Talán így kötélnek állsz.
– Elment – üvöltöttem kétségbeesve. – Nincs itt. – Rohannom kellett volna.
– Ugye, ugye. – Határozott mozdulattal rántotta meg a kést Lydia kezén. Még a szájpecek ellenére is hangosan üvöltött a fájdalomtól, és térdre rogyott a borostás képű szorításában. – Sajnos nem hiszek neked Gross – folytatta halkabban Dragen. – De talán ha a fülét, vagy a szép kis arcocskáját…
Nem bírtam tovább, kirohantam a verandára. Torkomszakadtából üvöltöttem.
– Elment, nincs itt, nem hazudok!
– Hazudsz! – Hosszú vágást ejtett Lydia arcán. – Hazudsz, de én majd meggyőzlek.
Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ez már nem csak rólam szól. Csali volt Dithrillnek. Hogy közben Dragen engem is büntethetett, csupán csak ráadás volt.
Hogy igazat mondtam-e, vagy hazudtam, az már egyáltalán nem számított. Dragen valami olyanra játszott, amit talán jól ismert, de nagyon távol állt tőle, az együttérzésre.
– Tudom mit akarsz. De mondtam, hogy nincs itt. Kérlek, hagyd abba!
– Szóval kérsz, Gross? – Gúnyosan kacagott. – Nem számít, mit kérsz, nem számít, mit akarsz. Hazudtál és most is hazudsz. Nekem nem lehet hazudni! – Az égre emelte a tekintetét. – Hallod? Hallasz baszd meg? Bújj elő, különben megölöm!
Dithrill nem hallotta a neki szóló fenyegetést. Nem hallotta senki más csak mi. Bár titkon reméltem, hogy talán Lydia sem hallotta, bíztam benne, hogy a sokktól, a fájdalomtól már rég elveszítette az eszméletét.
– Ne legyél őrült! – bukott ki belőlem, de hasztalan.
Dragen őrült volt a szó szoros értelmében. Mániákus, öntörvényű, akit csak egyetlen ember lett volna képes féken tartani.
Ez a tény a legkevésbé sem számított, mikor félre lökte a fiatal, borostás katonát, és ő maga ragadta meg a feleségemet. Nem számított már, mit mondott, sem az, hogy mit akart tőlem.
Akkor, ott, abban a pillanatnyi villanásban, amíg a hideg, durva penge végigsiklik egy ember torkán, értettem meg, hogy Dragent miért hívják Metszőnek.
A legkisebb erőfeszítés nélkül vágta el Lydia torkát és lökte a földre.
– Nekem nem lehet hazudni – ismételte és Lydia után köpött. – Remélem megtanultátok mindannyian!
Rohannom kellett volna, hogy bízva a lehetetlenben, reménnyel csillapítsam Lydia szenvedését.
Futnom kellett volna, nem törődve sem emberrel, sem istennel, hogy még egyszer utoljára, a karjaimba vehessem Lydiát. Hogy zokogva kérhessek megbocsátást azért, amiért elárultam őt és a bizalmát.
De ez nem így működik. Nem tettem meg, még csak el sem búcsúztam tőle.
Gyomorforgató, émelyítő szédülés tört rám. Hátra tántorodtam és végignéztem, hogy minden, ami a világot jelenti, hogyan tűnik el a végtelen sötétségben.
Elájultam. Valahonnan a távolból még hallottam, ahogyan Dragen és a katonái, hangos szitkozódás közepette felforgatják a kunyhót.
Nem számított. Túl mélyre süllyedtem a sötét, hideg közöny nyúlós, ragacsos mocsarába.
Aztán csend. Végtelennek tűnő, fagyos álom.
Nem tudom, meddig lehetettem abban az öntudatlan posványban. De a csend, a végtelen némaság, gyászos emlékeztetője volt a szörnyűségnek, ami történt.
Ismerős, hideg érintés húzott a valóság felé. Nem akartam, hiszen minden, ami igaz volt, minden, ami a világot jelentette túl rossz volt, túl keserű ahhoz, hogy helyem legyen benne.
Rubinvörös és szikrázóan fehér szempár ragadott meg. Nem eresztett vissza az öntudatlanság békés, andalító világába.
Szólni akartam. De annyi gondolat, annyi érzés tódult hirtelen az ajkamra, hogy egyetlen erőtlen nyögés hagyta csak el a számat.
– Tudom – súgta. – Tudok, mindent.
– Lydia? – böktem ki végül. Dithrill halkan sóhajtott és magához szorított.
– Meghalt – felelte. – Eltemettem. Méltósággal. – A szavai hidegnek, közönyösnek hatottak. De hogyan is lehetne másképpen ezt elmondani?
Már nem akartam szólni, nem volt mit mondanom. Egyszerűen csak kapaszkodtam az egyetlen dologba, ami még ehhez a világhoz kötött.
Hogy gyűlöltem-e Dithrillt abban a pillanatban? Borzasztóan. Képes lett volna mindent megakadályozni. De ő elment. Nem várta meg a pirkadatban ránk leső valóságot. Álmokat akart, szeretetről, vágyról és kéjről. Nem akarta, hogy a valóság bemocskoljon minden csodát, ami velünk történt.
De a dolgok nem így működnek. Mindennek ára van, és Dithrill könnyelműségének az árát, mint ahogy az én hűtlenségem árát is Lydia fizette meg. Kegyetlen sors ez egyetlen embernek.
– Megölöm őket – sziszegte Dithrill. – Mindet.
Könnyelmű, közhelyes ígéret. Sokkal inkább magának fogadhatta meg, mint nekem. Mert azon, ami történt, még több kiontott vér nem segíthetett volna.
Ott lappangott körülöttünk, mint egy mindenre elszánt bestia. Az alkalomra várt, arra a szívdobbanásnyi pillanatra, amikor valamelyikünk meggyengül.
Az érintésre várt és a szóra, egyetlen halk sóhajra. Ennyi kellett volna csak és a bestia, a vágy, ott helyben széttépett volna mindent, amiről azt gondoltuk, hogy a valóság.
Éppen ezért, gombóccal a torkomban és reszkető gyomorral követtem Dithrillt az éjszakában. Nem mertem kockáztatni. A csókja még ott bizsergett az ajkamon, az a csodálatos, mágiával átitatott csók, ami egyszerre volt forró, hívogató és természetellenesen fagyos.
Tudtuk mindketten, hogy az elkerülhetetlen ott vár ránk a viskó langyos falai között. De ki tudja, talán a méltóságunk megmaradt szikrája, vagy pusztán a kényelem utáni, teljességgel érthető igény arra késztetett bennünket, hogy csendben, távol maradjunk egymástól.
Persze illendő volna beszélnem a vívódásról, ami bennem dúlt. Nős voltam, és ezen a tényen semmi sem változtathatott volna. Beszélnem kellene a hűségről, ami ólomsúlyként nehezedett rám. A hitvesi eskü szavairól, amik megkeserítik a szerető csókját. Beszélnem kellene róla, de nem tudok.
Azon a végtelennek tűnő éjszakai sétán ezek közül egyikben sem volt részem. Persze, gondoltam Lydiára, és akármilyen hihetetlen, de hazudni sem akartam neki. Mégis, az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, hogy valamilyen módon megmagyarázom.
Soha sem áltattam senkit azzal, hogy jó ember vagyok.
Végül elértünk a célunkhoz. Megtorpantunk mindketten a kopott ajtó látványától.
– Ha most bejössz – kezdte halkan –, akkor talán minden megváltozik.
– Tudom – feleltem túlzott magabiztossággal és követtem.
Eleinte mintha zavarban lett volna, mintha csak félt volna. De minden egyes perccel nőtt a magabiztossága.
Törtető volt, kétségem sem volt afelől, hogy tudja mit akar. Dithrill mindent akart, és én a kunyhó sötét langyosságában, kész voltam mindent megadni neki, sőt még többet is.
Vannak az életben megmagyarázható és megmagyarázhatatlan dolgok, ami akkor köztünk történt, azt az utóbbiba sorolnám.
A vágy, ami közöttünk izzott több volt, mint pusztán két test vonzalma. Valahol a lényünk legmélyén bugyogott az az ösztönszerű erő, ami az első érintéstől, az első csóktól fogva megragadott minket, és nagyon hosszú ideig nem eresztett.
Vadul, megállíthatatlanul tombolt bennünk a hév. Mindent elsöpört, ami csak az útjába állt. Nem kímélte a ruhákat, a bútorokat, de még a testünket sem. Perzselt minden érintés, vért fakasztott a mohó csók, és örök barázdákat szántott a hátamba minden egyes kéjtől ittasult pillanat.
Amilyen gyorsan lobbant fel, olyan gyorsan és pusztítóan aludt ki. Hangos befejezése volt ez egy még hangosabb viharnak, mintha csak a világ mámor ittas sikolya rengette volna meg a kunyhó falait.
Csend. Szapora, halk szuszogás enyhítette sajgó testemet. Dithrill szorítása egyetlen pillanatra sem lanyhult. Karcsú, forró teste nekem feszült, mintha csak attól félt volna, hogy egy láthatatlan erő elragadja. Forró volt, mint a vörösen izzó parázs, csak az ujjai martak belém jeges horogként újra és újra.
Apró, félénk pillangó módjára szállt le ránk a kíváncsiság. Hangtalanul rebegtette a szárnyait a felfedezés utáni vágy.
Az olthatatlan, sietséget nem tűrő érzés hamarosan újra eggyé kovácsolt minket.
Egyetlen pillanatra sem tűrtük meg a hirtelenséget, a meggondolatlanságot. Lomha, forró mozdulatokkal kutattunk egymás után.
Dithrill megfeszült egy pillanatra, halkan sóhajtott. Majdnem elijesztette az idilli harmóniát. Majdnem elsodródott az elfojtott vágyak zuhatagával, de megtartottam. Magamhoz húztam és hangtalan szavakkal, óvatos mozdulatokkal csitítottam. Szentségtelen dolog lett volna a sietség.
Végül, mikor már a kíváncsiságunk csillapodott, mikor a csendes, végtelen álmunk egyetlen néma sóhajban teljesedett ki, akkor üresek maradtunk.
Forrók voltunk és fagyosak, türelmetlenek és mégis némák.
Emlékszem, hogy a szoba sötétjében miként próbáltam magamba szívni mindent, ami ő volt. Érezni akartam az illatát, mohón vágytam a fagyos érintésére, de mindennél jobban akartam érezni azt a különös, mágikus bizsergést a bőröm alatt.
– Messze még a pirkadat – súgta és mielőtt válaszolhattam volna csókkal fojtotta belém a szót.
Igen, Dithrill, ha valamit akart, azt a maga teljességében akarta. Nem alkudozott, nem érte be soha félmegoldásokkal, és addig míg nem teljesült a vágya, meg sem nyugodott.
Már nem fűtött minket a tomboló hév, már nem volt közöttünk a mindent elsöprő feszültség. A kíváncsiság, az idilli, mámoros hangulat rég tovaszállt. Nem maradt már semmi, ami különleges lett volna. Éppen ezért, amit akkor csináltunk a teljesség és az üresség vékony határán, az emberi volt. Egyszerű, buja és gyarló, mégis a legtermészetesebb.
Önzők voltunk és telhetetlenek. Keveset adtunk, de mindent követeltünk egymástól. A szemérmességnek, a gyengéd érzékiségnek nem volt helye akkor közöttünk.
Minden másodperccel, minden szívdobbanással egyre messzebb szállt az együttlétünk már-már szédítő hatása. Fáradtak voltunk és hálásak.
A pirkadat még messze volt.
– Mi lesz most? – Dithrill kérdése szinte adta magát, ettől függetlenül módfelett közhelyes volt, mint ahogy a válasz is.
– Nem tudom – feleltem és átöleltem a karcsú derekát. – Legyen ez a holnap kérdése.
– A holnap. Mit hoz a holnap?
– Hogy érted?
– Pirkadatkor, mikor új nap kél, minden, amit tettünk, minden, ami itt benn történt, valósággá válik.
– Miért baj ez? – kérdeztem, de valahol mélyen éreztem, hogy mit akart ezzel mondani.
– Tudod, hogy ki vagyok. Tudod hogyan élek.
– Nem feleségül kértelek – sóhajtottam.
– Tudom. De a hajnalban már ott várnak a problémáink és a bajaink. – Homlokon csókolt. – Azok elől nem futhatunk el, nem rejtőzhetünk örökre a sötétben, Gross!
– Mit akarsz ezzel?
– Ez így nem mehet! Nem lehetünk egymás életének a részei. – Tudtam, hogy igaza van, mégis minden szava tőrként döfött belém. – Nem lehetek egy házas ember szeretője.
– Igazad van – böktem ki keserűen.
Valahogy minden igazság és ésszerűség ellenére jobban féltem Dithrill hiányának a gondolatától, mint Lydiától. Tudtam, ha eltűnik, borzasztó űrt fog hagyni maga után. Biztos voltam benne, hogy megroppanok majd a hiányától, és abban is biztos voltam, hogy ezen senki sem fog tudni segíteni, legfőképpen Lydia nem.
– Messze még a pirkadat – súgtam, és a holnap gondjait messze űzve nyomasztó álomra hajtottam a fejem Dithrill ölelésében.
Álmomban Lydiát láttam. Könnyektől fátyolos szemmel, az igazság, a hűtlenségem súlyától megroskadva állt előttem fekete gyászruhában.
– A te hibád. – Rám mutatott. – Minden a te hibád – ismételte a fekete fátyol alól, ami az arcát takarta. – Bíztam benned Gross, bíztam az esküben, amit nekem tettél. – Közelebb lépett hozzám. Furcsa szagot árasztott, az elmúlás szagát. – Elárultál. Miért? – Hangja egyre mélyebb és mélyebb lett. Végül már alig értettem a szavait. – Mindenemet neked adtam. Mindent. Neked ez sem volt elég? – Hangosan, artikulálatlanul felüvöltött. – A te hibád – ismételte és szertefoszlott.
Szürreális, valótlan álomnak gondoltam, mikor felébredtem. Nem is sejtettem, hogy a Dithrillből áradó mágia mennyire valóssá teszi az álmokat.
Hogy a valóság se legyen kellemesebb, mint a mágiától lidérces álmom, egyedül ébredtem.
Dithrill szinte nyomtalanul tűnt el, egyedül a dolgozómban és a hálóban uralkodó káosz emlékeztetett az éjszakára.
Keserű szájjal, bódult fejjel kezdtem nyomok után kutatni. Tudtam, hogy semmi nyomot, semmi bíztató jelet sem fogok találni. Egyszerűen nem vallott volna Dithrillre a búcsúzkodás, vagy a búcsúlevél.
Amilyen gyorsan robbant be az életembe, olyan gyorsan távozott. Bár tudtam, hogy borzasztó lesz a hiánya, mégis így maradhatott minden, ami közöttünk történt idilli és makulátlan.
Minden csodálatos, varázslatos emlékké válhatott volna, amit nem szennyez be a fájó búcsú, vagy a kínos magyarázkodás.
Így hát hamar felhagytam a nyomok keresésével. Unott, monoton rendrakásba kezdtem, fájó közönnyel tűntettem el vad vágyaink utolsó nyomait is.
Amikor végeztem, amikor az utolsó törött pohár maradványait is felsöpörtem, amikor a felborított karosszéket talpra állítottam és a dolgozóasztalról földre söpört könyveket is helyre tettem, akkor bontottam egy palack bort. Száraz vöröset.
Kezembe vettem a be nem fejezett történeteimet tartalmazó, bőrkötéses könyvet. Már-már unottan lapozgattam a lehetséges befejezések végtelen erdejében. Választ kerestem és megoldást, mert ez a befejezés és lehetőség a legkevésbé sem tetszett.
Cirkalmas, idegen betűkön akadt meg a szemem. Dithrill írása volt. Nem hazudtolta meg önmagát, nem pazarolta a tintát közhelyes, bárgyú búcsúra.
Írd meg! Írj meg mindent, ami történt! – Ennyi állt csak az utolsó lapon.
Értetlenül bámultam a teljesen érthető kérésre. Tudtam, miért kéri és megnyugtatott a gondolat, hogy bízik bennem annyira, hogy rám szabja ki ezt a feladatot. Mégis, jobban örültem volna néhány semmitmondó, jelentéktelen, kedves szónak.
Bár a történetet sokkal később írtam meg, de az első néhány gondolatot azon a gyászos, borongós téli reggelen véstem papírba.
Rengeteg gondolatot félredobtam, egyszerűen méltatlannak éreztem őket. Dithrillről nem lehetett kis szavakkal és közhelyes kifejezésekkel mesélni. Ő többet érdemelt.
Ferde, már-már tébolyult gondolataim közepette egy hang zendült fel. Túl éles, túl szigorú volt ahhoz, hogy csupán képzeletem szüleménye legyen.
Nem, ez a hang valóban igazi volt, valódi és kétségbeejtő.
– Gross! – bömbölte. – Gross, gyere ki! Beszélgessünk kicsikét! – Dragen hangja kétségbeejtően közelinek hatott, szinte a fejemben éreztem.
Az ablakhoz siettem, eszem ágában sem volt kimenni. Bár könnyűszerrel bejöhettek volna, valamiért mégsem tették meg. Talán attól féltek, hogy Dithrill itt tanyázik még mindig. Oh, én örültem volna neki a legjobban. De talán csak Dragen szeretett volna színpadiasnak tűnni, hogy a látvány, ami fogadott, még hatásosabb legyen.
Az ablakpárkányba kellett megkapaszkodnom, egészen biztos, hogy a földre zuhantam volna, amikor megláttam, mi várt odakinn rám.
Négy katona állt a kunyhó előtt, élükön Dragennel. Csupán négy Dithrill ellen kevés, ellenem túl sok, de ez nem is számított, mert a borostásképű fiatal, akit a fogadóban láttam, magához szorítva tartotta a megkötözött feleségemet, Lydiát.
A mindig pedánsan tiszta utazóruhája szakadt volt és sáros. Gesztenyeszín haja kócosan és tépetten borult a vállára, száját kipeckelték, de a tekintete minden szónál többet mondott. Félelem és rettegés csillant a szemében.
Bizonyára nem értette, mi zajlik körülötte, sohasem feltételezte volna, hogy a Birodalom katonái ilyen barbár módon bánnának a tisztességes polgárokkal, főleg egy nővel. Bár nem voltam tisztességes polgár, ezt én sem feltételeztem volna soha.
Hogy mit tettek Lydiával? Miért nem volt elég csak odavezetni a házhoz? Elképzelésem sincs róla, de abban biztos vagyok, hogy minden hitem és bizodalmam ellenére, ami történt, az kizárólag Dragen műve volt.
– Nézd csak, Gross! Fogtunk egy madárkát – kiáltotta Dragen. – Gyere ki, szegény már biztosan nagyon hiányol. Azt hiszem, lenne mit megbeszélnetek. – Hangosan felnevetett a társaival együtt. Csak a borostás nem nevetett, falfehér volt.
– Engedd el! Neki ehhez semmi köze – kiáltottam ki az ablakon. – Mit akarsz Dragen? Miért nem jössz be? – Nem volt a legjobb ötlet beinvitálnom.
– Eszem ágában sincs bemenni. Ki tudja, talán még felkoncolna a szukád. – Földre köpött, majd kivonta az övébe tűzött hosszú, durva kést. – Jobb ötletem van. Szépen kijössz és válaszolsz minden kérdésre, amit felteszünk neked. Ha hazudsz, nos, akkor a kis madárkádat megdolgozzuk egy kicsinkét. – Újra felnevetett, majd lazán megforgatta kezében a kést. – Azt hiszem, méltányos ajánlat.
– Nem teheted! A Birodalom törvényei tiltják… – üvöltöttem, még mindig naivan bízva.
– Baszd meg a Birodalom törvényeit! Köpök rá. Köpök a tündékre, a törpökre, a királyokra és királynőkre. Nem érdekel, érted? – Arca egy már-már jól megérett paprika színét kezdte felölteni. – Egyetlen dolog érdekel, egyetlen ember szava, és én ezért az emberért bármire képes vagyok. – Valóban, Dragen csakis egy ember közelében szelídült meg, de Dienna nem volt vele. Bármilyen gonosznak is mondták, ebbe sohasem egyezett volna bele. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz, Gross. Érted?
Minden valamire való, valamit is érő ember rohant volna. De én hitvány alak voltam, aki még mindig bízott a szerencséjében. Képtelen voltam elhinni, hogy bárki képes lenne arra, amit Dragen tisztán és világosan a tudtomra adott.
– Erre nincs időnk, tartsd a kezét! – Dragen Lydia ujjára szorította a kést. – Talán így kötélnek állsz.
– Elment – üvöltöttem kétségbeesve. – Nincs itt. – Rohannom kellett volna.
– Ugye, ugye. – Határozott mozdulattal rántotta meg a kést Lydia kezén. Még a szájpecek ellenére is hangosan üvöltött a fájdalomtól, és térdre rogyott a borostás képű szorításában. – Sajnos nem hiszek neked Gross – folytatta halkabban Dragen. – De talán ha a fülét, vagy a szép kis arcocskáját…
Nem bírtam tovább, kirohantam a verandára. Torkomszakadtából üvöltöttem.
– Elment, nincs itt, nem hazudok!
– Hazudsz! – Hosszú vágást ejtett Lydia arcán. – Hazudsz, de én majd meggyőzlek.
Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ez már nem csak rólam szól. Csali volt Dithrillnek. Hogy közben Dragen engem is büntethetett, csupán csak ráadás volt.
Hogy igazat mondtam-e, vagy hazudtam, az már egyáltalán nem számított. Dragen valami olyanra játszott, amit talán jól ismert, de nagyon távol állt tőle, az együttérzésre.
– Tudom mit akarsz. De mondtam, hogy nincs itt. Kérlek, hagyd abba!
– Szóval kérsz, Gross? – Gúnyosan kacagott. – Nem számít, mit kérsz, nem számít, mit akarsz. Hazudtál és most is hazudsz. Nekem nem lehet hazudni! – Az égre emelte a tekintetét. – Hallod? Hallasz baszd meg? Bújj elő, különben megölöm!
Dithrill nem hallotta a neki szóló fenyegetést. Nem hallotta senki más csak mi. Bár titkon reméltem, hogy talán Lydia sem hallotta, bíztam benne, hogy a sokktól, a fájdalomtól már rég elveszítette az eszméletét.
– Ne legyél őrült! – bukott ki belőlem, de hasztalan.
Dragen őrült volt a szó szoros értelmében. Mániákus, öntörvényű, akit csak egyetlen ember lett volna képes féken tartani.
Ez a tény a legkevésbé sem számított, mikor félre lökte a fiatal, borostás katonát, és ő maga ragadta meg a feleségemet. Nem számított már, mit mondott, sem az, hogy mit akart tőlem.
Akkor, ott, abban a pillanatnyi villanásban, amíg a hideg, durva penge végigsiklik egy ember torkán, értettem meg, hogy Dragent miért hívják Metszőnek.
A legkisebb erőfeszítés nélkül vágta el Lydia torkát és lökte a földre.
– Nekem nem lehet hazudni – ismételte és Lydia után köpött. – Remélem megtanultátok mindannyian!
Rohannom kellett volna, hogy bízva a lehetetlenben, reménnyel csillapítsam Lydia szenvedését.
Futnom kellett volna, nem törődve sem emberrel, sem istennel, hogy még egyszer utoljára, a karjaimba vehessem Lydiát. Hogy zokogva kérhessek megbocsátást azért, amiért elárultam őt és a bizalmát.
De ez nem így működik. Nem tettem meg, még csak el sem búcsúztam tőle.
Gyomorforgató, émelyítő szédülés tört rám. Hátra tántorodtam és végignéztem, hogy minden, ami a világot jelenti, hogyan tűnik el a végtelen sötétségben.
Elájultam. Valahonnan a távolból még hallottam, ahogyan Dragen és a katonái, hangos szitkozódás közepette felforgatják a kunyhót.
Nem számított. Túl mélyre süllyedtem a sötét, hideg közöny nyúlós, ragacsos mocsarába.
Aztán csend. Végtelennek tűnő, fagyos álom.
Nem tudom, meddig lehetettem abban az öntudatlan posványban. De a csend, a végtelen némaság, gyászos emlékeztetője volt a szörnyűségnek, ami történt.
Ismerős, hideg érintés húzott a valóság felé. Nem akartam, hiszen minden, ami igaz volt, minden, ami a világot jelentette túl rossz volt, túl keserű ahhoz, hogy helyem legyen benne.
Rubinvörös és szikrázóan fehér szempár ragadott meg. Nem eresztett vissza az öntudatlanság békés, andalító világába.
Szólni akartam. De annyi gondolat, annyi érzés tódult hirtelen az ajkamra, hogy egyetlen erőtlen nyögés hagyta csak el a számat.
– Tudom – súgta. – Tudok, mindent.
– Lydia? – böktem ki végül. Dithrill halkan sóhajtott és magához szorított.
– Meghalt – felelte. – Eltemettem. Méltósággal. – A szavai hidegnek, közönyösnek hatottak. De hogyan is lehetne másképpen ezt elmondani?
Már nem akartam szólni, nem volt mit mondanom. Egyszerűen csak kapaszkodtam az egyetlen dologba, ami még ehhez a világhoz kötött.
Hogy gyűlöltem-e Dithrillt abban a pillanatban? Borzasztóan. Képes lett volna mindent megakadályozni. De ő elment. Nem várta meg a pirkadatban ránk leső valóságot. Álmokat akart, szeretetről, vágyról és kéjről. Nem akarta, hogy a valóság bemocskoljon minden csodát, ami velünk történt.
De a dolgok nem így működnek. Mindennek ára van, és Dithrill könnyelműségének az árát, mint ahogy az én hűtlenségem árát is Lydia fizette meg. Kegyetlen sors ez egyetlen embernek.
– Megölöm őket – sziszegte Dithrill. – Mindet.
Könnyelmű, közhelyes ígéret. Sokkal inkább magának fogadhatta meg, mint nekem. Mert azon, ami történt, még több kiontott vér nem segíthetett volna.
– – –
A bizalom
mindig is nehéz kérdés volt számomra.Keserű leckék árán tanultam meg, hogy a bizalomra rászolgálni és a bizalmat elárulni veszélyes. Minden esetben komoly árat kell fizetni érte.
Épp úgy árultam el Lydia bizalmát, mint ahogyan rászolgáltam Dithrillére.
Hogy mindeközben velem mi történt? Nos, engem elárult a világ. Egy olyan világ, aminek a kezébe magabiztosan helyeztem a saját életem és a feleségemét. Cserébe nem kaptam mást, mint kiontott vért, sötétséget és egy folyton csábító, felemás szempárt.
Ez volt az ára Dithrillnek. Vérrel kellett fizetni, azért, hogy része maradhassak az életének. Bár elhagyott akkor hajnalban, valami mégis visszahozta. Nem tudom, mi késztette rá, sohasem beszélt róla. A szívem mélyen remélem, hogy a történtekről sejtelme sem volt. Ha mégis, én azt már nem szeretném tudni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése