Werner Gross és Az Emlékek IV.: Szilánk
Szilánk
Szilánk.
Valami, ami egykoron az egész része volt. Apró, lepattanó, lemorzsolódó darabka, ami hamar a feledés homályába vész.
Létezhet-e az egész a szilánkok nélkül? Létezhet-e szilánk az egész nélkül?
Fontosak-e ezek a kérdések egy egyszerű ember számára? Legkevésbé sem. Fontosak-e ezek Dithrill ismeretében? Nagyon is.
Valami, ami egykoron az egész része volt. Apró, lepattanó, lemorzsolódó darabka, ami hamar a feledés homályába vész.
Létezhet-e az egész a szilánkok nélkül? Létezhet-e szilánk az egész nélkül?
Fontosak-e ezek a kérdések egy egyszerű ember számára? Legkevésbé sem. Fontosak-e ezek Dithrill ismeretében? Nagyon is.
– – –
A szobán lomha magabiztossággal
kezdett eluralkodni a kellemetlen, hajnali hideg.
Bár Dithrill ölének melege kéjes, mámoros álomba ringatott, hajnalra már csak a kemény, hideg valóság köszöntött.
A mézillatú parfüm, Dithrill illata, még ott lengedezett a sötét hálószoba rideg magányában.
Hiányzott abban a pillanatban, mindennél jobban vágytam rá. Vágytam a nyugalom után, ami belőle áradt. Kívántam azt a cseppnyi forróságot, ami közöttünk rekedt meg.
Elmosolyodtam és átfordultam a másik oldalamra. Nem hallottam, hogy Dithrill bejött a szobába.
– Gross! Ébredj Gross! – Megrázta a vállam. – Gross!
– Tessék? Baj van? – kérdeztem és felé fordultam. – Nagyon korán van.
– Ami azt illeti, hamarosan pirkad – felelte halkan. – El kell mennem.
Kérdezhettem volna, hogy hova és miért, de az ő esetében ezek a kérdések jelentéktelenek, meddők lettek volna. Ezt a tényt nagyon hamar felismertem.
– Veled tartok – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– Tetszik, igazán imponáló a lelkesedésed. – Halkan, de őszintén nevetett fel és leült az ágy szélére. – Ettől függetlenül meglehetősen ostoba kijelentés is egyben.
– Ostoba? – Felültem és közelebb húzódtam hozzá. Valamilyen furcsa, de nem meglepő módon még mindig vágytam a melegére.
– Hiszen azt sem tudod, hogy hová készülök.
– Számít?
– Igazán nem. – Hangosan sóhajtott fel. – Ami igazán számít, hogy miért megyek. – A félhomályban nem láttam tisztán, de mintha mosolygott volna. – Tulajdonképpen velem jöhetsz. Estére, de legkésőbb éjszakára visszatérünk.
Nem sok időt hagyott a reggeli rituálék végrehajtására. Kénytelen voltam a jól megszokott langyos, illatos víz helyett, a kútból felhúzott jéghideg vízben mosakodni.
A reggeli, amit oly nagyon szeretek, szintén luxusnak bizonyult a nagy rohanás közepette, de Dithrill biztosított róla, hogy útközben ezt pótolhatom.
Kár is szaporítani a szót, Dithrill sietett, és minden jóindulata ellenére sem tudta leplezni, hogy nem számított útitársra.
Én pedig minden igyekezetem ellenére cseppet sem bizonyultam jó útitársnak. Azonban néhány rosszalló pillantás, néhány hangos sóhaj nem ingatott meg az elhatározásomban. Vele akartam menni, része akartam lenni, meg akartam ismerni.
Bár Dragen fenyegetése szinte még ott lógott a levegőben, egyszerűen eltörpült a vágyódás mellett, ami Dithrill felé húzott.
Még az én késlekedésem ellenére is sikerült pirkadat előtt útnak indulnunk.
Csontig hatoló hideg volt. Bármilyen mélyen is bújtam a velúr, bundás kabátom prémes gallérja mögé, egyszerűen nem tudtam kizárni azt. Hirtelen erős vágy támadt bennem az esti meghitt melegség után. Úgy gondoltam, hogy egy pohár bor mellett, a kellemesen langyos szobában is ugyanolyan jól megismerhettem volna. Tévedtem.
A hajnali bíbor úgy fénylett fel breggen végtelen, halott fenyvese felett, akár az utolsó reménysugár. Csak amikor a bíbor aranyba fordult, és amikor a fény vakító ködfallá varázsolta a hajnali párát, csak akkor torpantam meg.
– Csak azt ne mondd, hogy oda megyünk! – Hirtelen a nyakamon éreztem a durva kenderkötelet.
– Azt mondtad, nem számít, hogy hova – emlékeztetett egy huncut mosoly kíséretében. – Egyébként kár aggódnod, számtalanszor megtettem már ezt az utat.
– Soha sem kaptak el?
– El soha nem kaptak, bár egyszer rám találtak.
– És? – Tudtam a választ, már csak rutinszerű volt a kérdésem.
– Én itt vagyok – vonta meg a vállát. – Ők nem.
Legkevésbé sem nyugtatott meg a válasz, sőt mintha még erősebben feszült volna meg a nyakamon a kötél.
Be kell vallanom, sohasem voltam nagy harcos. Nem vágytam háború, csata, de még egy kósza verekedés után sem. Azon kivételes alkalmakkor, mert bizony volt ilyen is, mikor kardot ragadtam, nos akkor sem bizonyultam egy tehetségnek.
Ennek a nem elhanyagolható ténynek a tudatában masíroztam Dithrillel egyenesen Breggen felé.
Bár a napkelte izzásában gyönyörű, már-már romantikus arcát mutatta a táj, valahogy nem nyugtatott meg. Az a fránya kötél csak nem eresztette a nyakam.
– Itt megállunk egy kicsit – közölte Dithrill egy keskeny tisztásra érve.
A távolból halk patakcsobogás hallatszott. A fűszálakon fényesen csillant meg a reggeli harmat. Közhelyes, de valóban idilli hangulatot árasztott, még a hideg ellenére is.
Bár a fű és a föld borzasztóan hidegnek bizonyult , én magam alá gyűrtem a hosszú kabátom alját és leültem. Egykoron sokat vándoroltam, több csizma elvásott a lábamon, mint ahány csillag volt az égen, most mégis ólomsúlyú fáradtság és merevség állt a lábaimba.
Dithrill elővarázsolt a köpenye alól egy fekete bőrszíjakkal körbe csavart kulacsot és oda hajította nekem. Aztán a vastag fegyverövére fűzött tarsolyból egy pepita vászonba csomagolt tárgyat vett ki.
– Ez a pálinka valami borzasztó – köhögtem. Még a gyomrom is megfordult vele.
– Pedig a tied – mutatott rám. – Ezt ittad akkor is, amikor összeférceltél. – Valóban, akkor valahogy mégis nagyobb problémák nyomasztottak, mint az olcsó, kommersz szesz. – Igyál csak! – bíztatott. – Néhány korty nem árt meg, és még fel is melegít. – Húst? Kérsz? – Felém nyújtotta a pepita csomagot. – Szárított marha. Sós, mint a rossebb, de az éhségnél mégiscsak finomabb.
– Kérek – feleltem újabb gyötrelmes korty után.
Gyanút kellett volna, hogy keltsen bennem a szemében csillanó huncut fény. Annyira nyilvánvaló, annyira őszinte volt, hogy még ebből a különleges szempárból is kiolvashatta volna akár egy közönséges bolond is. Nos, én a legkevésbé sem voltam közönséges.
Kivettem egy szelet, jobb szó híján cipőtalpat a vászonból. Dithrill halkan köhintett.
Az a lapos, barna valami legkevésbé sem emlékeztetett húsra. A szárított végül is stimmelt, csak ezt talán száz évet is szárították. Valamint, hogy a teljességre törekedjek, fontos megemlítenem: igen, sós volt, mint a rossebb. Dithrill mentségére legyen mondva, hogy legalább őszinte volt.
Körülbelül öt percig rágtam azt az ételnek gúnyolt rémséget. Még öt percig, csak hagytam, hogy puhuljon a számban. Tíz perc emberpróbáló szenvedés után le tudtam nyelni. Még így is nagyjából olyan érzés volt, mintha egy egész sündisznót próbáltam volna letuszkolni a torkomon.
Szintén fontos megemlítenem, hogy ezt a küzdelmet Dithrill az elfojtott nevetéstől kipirult arccal nézte végig.
– Bocsáss meg! – kuncogta és elvette a felé nyújtott maradékot. – Na, ne vágj ilyen fanyar képet! Túlélted, nem? – Újabb, kövér kulacsot nyújtott felém.
– Engedd meg, hogy kitaláljam! Ecet? – Dithrill vicce, bár nem volt kedvemre való, az őszinte jókedvének titkon örültem.
– Víz – felelte még mindig nevetve. – Jó, belátom ízléstelen csíny volt. – Leült mellém a harmatos fűbe, szorosan, közel. Bekapott egy kis darab húst. – Ígérem, sőt esküszöm, az ebéd kárpótolni fog.
Nagyokat kortyoltam a hideg vízből, ő ugyanezt tette, csak pálinkával.
– Kíváncsi leszek rá. De mégis, mi volt ez a borzalom?
– Ahogy mondtam: szárított, sózott marha. Csak kicsit tovább száradt, és egy kicsit több sót látott. – Újabb falatot kapott be belőle. – A törpöktől tanultam a készítési módját... még a háború alatt – fűzte hozzá.
– Csak a kíváncsiság kedvéért, nem mondták meg esetleg, hogy miként lehet elfogyasztani?
– De. Bekapsz egy kis falatot. Nem, nem harapod, hanem töröd. Így ni! – Lecsípett egy kis darabot belőle. – Berakod a nyelved alá. – Szintén demonstrálta a folyamatot. – Most jön a trükk, jól figyelj! Kellemesen elcsevegsz a körülötted ülő, feltehetően vidám és nem túl józan törpökkel, míg a hús meg nem puhul annyira, hogy könnyedén le tudd nyelni. Aztán elölről.
– Aha, értem. Mi van akkor, ha egyedül vagy?
– Nos, akkor ez egy borzasztóan unalmas étel. – Újra rám mosolygott. Az arcpír, ami természetes szépséget kölcsönzött neki, eltűnt. – De ki szeret egyedül utazni?
– Igaz-igaz. Sokat utaztam, még Lydia előtt, és úgy gondolom, habár bizonyos esetekben kellemes társaság a magány, azért cimborákkal, sorstársakkal mégis csak gyorsabban telik az idő.
– Végülis örülök, hogy velem tartottál – ismerte be. – Túl sok időt töltöttem magányos utazással.
– Merre jártál? – A pálinkás kulacsért nyúltam, de Dithrill nem adta.
– Nem mulatni jöttünk Gross! – Elrejtette a köpenye alá az italt. – Ami azt illeti, főleg Breggen környékén jártam. Egyszer viszont elindultam Pagony felé is. Reménykedtem. Bár nem igazán tudom, hogy miben. Talán csak a tündék bölcsességében, reméltem, hogy otthonra lelhetek Keiragaed falain belül.
– Feltételezem, hogy hiába reménykedtél.
– Nem tudom. Az Ezer Özvegy erdőnél visszafordultam. – Kérdő tekintettel néztem rá. – A Birodalom és Pagony közötti konfliktus akkortájt robbant ki. Több okból sem lett volna ésszerű megközelíteni a határt. Hamar kijárt a kötél, mint ahogy a nyílvessző is az ismeretleneknek. – Elkérte a vizes kulacsot. – Mondjuk úgy, hogy a bizalmatlanság előbbre való volt, mint a biztonság.
– Így hát visszatértél ide.
– Végülis hova mehetnék? Breggent legalább ismerem. Bármilyen furcsa is, de ha van otthonom a világban, akkor ez az. – A kihalt tartomány irányába bökött.
– Meglehetősen magányos otthon – jegyeztem meg komor hangon. – Sohasem vágytál társaságra?
– Már hogyne vágytam volna? Más vagyok, de attól még én is ember. Vannak bizonyos igényeim és szükségleteim.
– Mint a bor és a méz illatú parfüm? – Kissé gúnyosabbra sikerült a kérdésem, mint szerettem volna.
– Mondd csak Gross! Ha minden emberi szokásról, vágyról lemondtam volna, akkor mi lennék most? – Egy pillanatra elhallgatott. – Egy állat? Egy ösztönlény, aminek nincs más célja, mint a túlélés? Mit gondolsz, ez az állat életben hagyott volna a viskóban?
– Tulajdonképpen – kezdtem –, ez az élet nem is szól másról, mint a túlélésről. – Nagyon bölcsnek gondoltam magam.
– Valóban, de miért baj az, hogy ha közben élvezzük? Miért baj az, hogy ha élni is akarok és nem csak születni és meghalni? – Halkan megköszörülte a torkát. – Azt hiszem ennyi jár… még nekem is.
Hogy Dithrillnek mennyi járt az élet élvezetéből, úgy gondolom, nem az én feladatom eldönteni. De ebben a filozófiában volt valami kézzelfogható, valami, amiről csak úgy beszélnek az emberek, de sosem értik meg és sohasem érik el. Ő megértette és elérte. A legnagyobb bajban is képes volt mosolyogni, de a legnagyobb mulatságban is képes volt csendesen, bánatosan félrevonulni. Ez a hangulati kettőség jellemezte szinte egész életében.
– Ideje indulnunk, ha estére visszaakarunk érni – jelentette ki a napot vizslatva.
Az út a határig hosszú volt még, és nem tűnt különösebben izgalmasnak. Talán a halkan csobogó patak, amit a tisztáson hallottam, okozott némi meglepetést.
Mint kiderült, ez a patakocska inkább volt egy veszettül rohanó, erős sodrású folyócska. Lapos, széles kövek, meredtek ki a csobogó, fehér habot vető sodrásból, sikamlós, nyálkás utat alkotva a folyó két partja között. Nem volt túl széles, egy kidöntött fenyő bőven átérte, és ez volt az én szerencsém. Mert míg Dithrill macskát meghazudtoló eleganciával és ügyességgel szökkent egyik csúszós kőről a másikra, addig én egy kidöntött fán evickéltem át a túlparta.
Különösebb probléma és sérülés nélkül hajtottam végre ezt a cseppet sem egyszerű mutatványt. Egyedül talán Dithrill már-már lesajnáló pillantásai ejtettek kisebb-nagyobb sebeket az önbecsülésemen. Mint mondtam, nem igazán voltam ügyes fickó.
A nap már majdnem zeniten járt, amikor elértük Breggen és a Birodalom határát.
A mi oldalunkon széles, jól belátható puszta jelentette ezt, míg a Breggeni oldalon a fatolvajok által kivágott fenyők tuskóival borított szürke táj. Hosszú, egymástól egyenlő távolságra felállított, fából készült őrtornyok köszöntöttek minket a tényleges határvonalon.
Egy pillanatra kihagyott a szívem ezeket látva. Szinte a mellkasomon éreztem a rám szegeződő nyilak szúrós hegyét.
– Ne aggódj! – Mintha csak megérezte volna a félelmemet Dithrill. – Ezek már nagyon hosszú ideje üresek.
– Üresek? – Megráztam magam, mintha csak egy rossz álomból ébredtem volna. – Hiszen a határon tilos átkelni, hiszen kötél, meg halál… – Egyszerűen nem tudtam elfogadni a tényt.
– Persze, tilos – legyintett. – De fontosabb dolga is van a birodalmi katonáknak, mint egy üres tartomány határát őrizni. – Igaza volt, éppen akkortájt kezdték el építeni az Elővéd nevezetű, megerősített határvonalat Pagony és a Birodalom között. – Az emberek tudják, hogy tilos ide jönniük, tudják mi jár érte, és valljuk be az esetek nagy többségében ez elég is.
– Nekem, személy szerint elég volt. Mindig is szépnek láttam Breggent, mindig is csodáltam, de most, hogy itt állok előtte…
– A dolgok nem mindig olyanok, mint amilyennek látjuk őket – zárta le az elmélkedésem Dithrill. – Gyere!
Breggen. Mit is mondhatnék Breggenről? Ahogy a tuskókkal borított tájon haladtunk befelé, megjelent néhány igazán magas fenyő, amik valamilyen csoda folytán túlélték a fatolvajok pusztítását. Egy, kettő, három, aztán azon kaptam magam, hogy a sűrűjében vagyok.
Bokáig, de volt, ahol egyenesen lábszárig merültem a megsárgult tűlevelek alkotta, végtelen takaróban. Kétségem sem volt affelől, hogy évszázadok óta nem járt itt senki, talán még a szél sem. A levegő állot volt és gyantaszagtól nehéz.
Meg mernék rá esküdni, hogy még a nap is másként sütött Breggenre. Fénye fakóbb volt, gyengébb, meglehetősen komor, szürke hangulatot teremtett az amúgy sem vidám helyen.
Ha volt is kétségem Dithrill igaza felől a breggeni eseményekkel kapcsolatban, nos, ez az erdő teljesen eloszlatta őket. Zsigereimben éreztem, hogy valami történt ott. Valami, aminek nem lett volna szabad. Sötét és kétségtelenül gonosz szellem tanyázott Breggenben.
Dithrill megállt egy faragott, földbeszúrt, kopjafaszerű tákolmány előtt.
– Ez mi? – kérdeztem csodálkozva. Nem számítottam emberalkotta tárgyra abban a szürreális erdőben.
– Volt a háború alatt egy fordulópont – kezdte. – Sikerült vissza szorítanunk annyira az ostromgyűrűt, hogy a harcokat, már az erdőben kellett folytatni. – Remegő kézzel simította végig a tárgyat. – Ez egy útjelző. Útjelző azoknak, akik voltak annyira szerencsések, hogy hazatérjenek. – A vidám, csipkelődös hangulatot, mintha egyszerűen kiszívta volna belőle az a több száz éves tárgy.
Minél mélyebbre merészkedtünk az erdőbe, annál több útjelzőbe botlottunk. Csendesen meredeztek, akár egy elfeledett kor néma hírnökei.
Végül egy tisztáshoz érkeztünk, ahol nyolc útjelző fogadott minket, szabályos körbe rendezve.
– Ez más – jelentettem ki egykedvűen.
– Ez az, amit kerestünk Gross.
– Valóban? Örülök neki, a hideg kiráz ettől a helytől.
– Megértelek – felelte. Dithrill egyre szűkszavúbbá vált a Breggenben töltött idő alatt. – Hamarosan elmehetünk innen, de most enni fogunk.
Az ebéd valóban kárpótolt a reggeli csínyért. Keményre főzött fürjtojást hozott magával, mindegyikünknek jutott négy-négy darab. Szótlanul kínált meg a szárított hússal és egy korty pálinkával. Az előbbi udvariasan utasítottam el, viszont az italért borzasztóan hálás voltam.
Dithrillből egy árva szót sem tudtam kihúzni az ebéd alatt. Csendes volt, merengő és a legkevésbé sem volt jó hangulata. Egy szekérre való adag sózott húst megettem volna, csak hogy mosolyogni lássam. Nem történt meg.
– Egy kicsit magadra kell hagyjalak – közölte és a választ sem várta meg, egy fenyő irányába indult.
Nem ment messzire, csak a közelünkben lévő fenyők törzseit vizslatta. Az egyiket megkopogtatta, egy másikat egyszerűen néhány percig nézett. Megértettem, hogy keresett valamit. Szívesen segítettem volna neki, de semmit sem árult el, így én egy kopjafának támaszkodva néztem végig a folyamatot. Szerencsére a pálinkás kulacs nálam maradt.
Végül egy komor, öreg fenyő előtt állt meg. Az övéből kihúzta a kését, és egy jókora darabot vágott le a fa kérgéből. Elégedetten hümmögött.
Hátrébb lépett a fától, de a tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le róla. Mereven, görcsösen bámult a terebélyes ágak közé. Ledobta a fekete köpenyét, majd kiengedte a vastag fegyverövet a derekán, és azt is a tűlevéltakaróra dobta.
Egyszerű, szűkszabású, fehér blúzt és fekete vászonnadrágot viselt.
Nekirugaszkodott és már mászott is. Gyorsan, magabiztosan haladt egyre feljebb és feljebb a vastag ágak között. Egy hangos reccsenés törte meg a csendet, majd egy halk szitok. Dithrill eltűnt a tűleveles ágak végtelenjében.
Éppen elég ideig maradt távol ahhoz, hogy feltűnjön nekem a breggeni fenyves legkétségbeejtőbb tulajdonsága. Néma volt.
Nem az a fajta, megnyugtató csend uralkodott rajta, ami az erdőket jellemzi. Mert bármilyen évszakban, bármilyen erdőben is jár az ember, a legmélyebb csendben is talál valamit. Ha mást nem is, legalább a szellőtől megrezzenő ágak sejtelmes neszét.
Breggen ellenben teljesen néma volt, akár a halál. Sem az állatok hangja, sem szellő, de még csak egy távoli patak csobogása sem törte meg a tükörsima csendet.
Ebben a végtelen, kínos hallgatásba robbant be Dithrill, akár a mennydörgés. Puhán ért földet, de még így is túl hangos volt.
Lecsatolta a hátára szíjazott, hosszú, megsárgult gyolcsokba csavart tárgyat. A földre helyezte, de nem olyan közönnyel dobta le, mint az övet és a köpenyt, sokkal figyelmesebben, sokkal óvatosabban.
Magára vette a földre hajított ruhadarabokat, majd felmarkolta a hosszú tárgyat.
– Mi ez? – kérdeztem tőle.
– Menjünk! – A válaszra még várnom kellett egy keveset.
Dithrill szótlanság a legkevésbé sem akart enyhülni a visszaút alatt. Abban reménykedtem, hogy ha magunk mögött hagyjuk Breggent, akkor talán az ő jókedvéből is visszatér valami.
Csak akkor oldódott a feszült némaság, amikor ránk eseteledett, és a reggelizőhelyként szolgáló tisztásra értünk.
– Kicsit pihenjünk! – kérte és leült a hideg, fűbe.
– Dithrill – kezdtem –, én megértelek, ha nem akarsz válaszolni. De a kíváncsiságomból fakdóan, újra meg kell kérdeznem, hogy mi ez? Mi olyan fontos benne, hogy Breggenig kellett mennünk érte?
– Szilánk – felelte. – A kardom.
– Aham. Szilánk. Egy kard. – Csalódottságomat nem tudtam és nem is akartam leplezni. – És ezért kellett Breggenig menni? Hiszen kardot bárhol vehettél volna.
– Tessék – nyújtotta felém a fegyvert. – Húzd ki! – A gyolcsok közül mélyfekete, metszett obszidán markolat meredt rám. – Húzd ki! – ismételte.
Megragadtam a markolatot, a hideg tapintása Dithrill jeges érintését idézte fel bennem. Halkan szisszenéssel röppent ki a hüvelyből. Méretéhez képest meglehetősen könnyűnek bizonyult. Könnyű és kecses fegyver volt.
Végighúztam az ujjam a kardlapon. Enyhe íve volt a pengének, de éppen csak érezhető. Sokkal inkább az ezernyi apró vésés kötötte le a figyelmem, amik a kardlapot díszítették. Kígyóként ölelték körbe és tekeregtek végig rajta a hegyétől a markolatáig.
Szép, míves fegyver volt, de semmi mást nem éreztem.
– Remek darabnak tűnik – feleltem. – De nem igazán értek a kardokhoz, sem más fegyverekhez.
– Ilyen kardot kevesen fogtak a kezükbe. Szerencsés fickó vagy Werner Gross. – De még mennyire, hogy az voltam. – Törp munka – folytatta –, Halálosztó fegyver.
– És a vésetek?
– Rúnák.
– Rúnák? Mi van bele vésve? – A kíváncsiságom egészen más irányba terelődött, valahogy mindig is lenyűgözött az írott szó.
– Azt sajnos nem tudom. – Különös szégyenenkezés csendült meg a hangjában.
– Nem baj, majd én lefordítom. Nagyon sok írást tanulmányoztam már, biztosan találok valamit. – Sohasem fordítottam le. – Ettől olyan különleges? De akkor mit keresett Breggenben? Miért nem volt nálad?
– Én hagytam hátra. Én rejtettem el. Nem akartam, hogy a részem legyen. Szilánk egyszerűen egy olyan korra emlékeztet, amit elakartam felejteni. Nem akartam, hogy örökké árnyékot vessen az életemre.
– Most mégis elhoztad.
– Tévedtem Gross, amikor eldobtam magamtól. – Közelebb húzódott és megsimította a kard lapját, a markolat mintha megremegett volna egy pillanatra a kezemben. – Az életem része, minden kezdete és a vége, az ilyesmit nem lehet csak úgy eldobni, egyszerűen lehetetlen. – Hangosan felsóhajtott és a kézfejemre tette a kezét. – Ez olyan, mintha levágnád a kezed, csak mert az nem tetszik. Ostobaság volna, nem igaz?
– Valóban – súgtam és gyengéden megsimítottam a sápadt arcát. – Valóban az volna.
– Szilánk a múltam része és az én részem, egyszerűen nem vághatom ki magamból.
– Tessék. Legyél hát újra egész – nyújtottam át neki a fegyvert, ő pedig néma hálával elfogadta.
Ami ezek után történt, sok dolgot megváltoztatott az életemben. Ha szeretnék nagy szavakkal dobálózni, akkor azt mondanám, hogy mindent.
A kezében életre kelt a kard. A rúnák narancsfényben izzottak fel. Az egész penge lágyan pulzált, mintha csak szívverés ritmusát követte volna. Szeretném azt hinni, hogy így volt, hogy ő és Szilánk egyek voltak, hogy egy szíven osztoztak.
Halkan felnyögött Dithrill, mintha nehéz súlyt dobott volna le magáról.
Eltávolodott tőlem néhány lépésnyire. De akkor az a néhány lépés több száz évet és egy másik világot jelentett.
A mozdulatai eleinte zavarosak, egyenletlenek voltak. De minden egyes eltelt perccel egyre tisztább, egyre világosabb lett még a legkisebb rezdülése is.
Lassú, elnagyolt mozdulatokkal forgatta fegyvert, kövér narancsszínű köröket írva le a sötétben vele. Tett egy fordulatot, aztán még egyet és hirtelen tempót váltott. A széles íveket, rövid kimért vágások követték. Gyors volt, iszonyú gyors és ezt csak fokozta egészen addig, míg végül egyetlen pulzáló fényfolyammá nem terebélyesedett ez a különleges tánc.
Gyönyörűnek láttam ezt a táncot. Gyönyörűnek láttam őt, a maga kiteljesedett valójában. Amíg a pattanásig feszült haláltáncot néztem, valami mélyen, nagyon mélyen bennem is megfeszült és soha többé nem ernyedt el.
Szilánk fénye, a lassuló mozdulatokkal együtt halványult el. Végül Dithrill féltérdre rogyott és a földbe szúrt kardjára támaszkodott. Így köszöntötték egymást, a kard és a harcos, mint két régi jóbarát.
Közelebb léptem Dithrillhez, csendes volt, még a légzése sem lett szaporább. Rám nézett, felemás szemében különös, idegen tűz lobogott. Végre mosolygott.
Már-már közhelyes mozdulattal simítottam el egy, az arcába boruló, fekete-vörös tincset.
– Csodálatos vagy – súgtam és engedve a lelkem mélyén megfeszülő vágynak megcsókoltam.
Hosszan, szenvedélyes hévvel csókoltam, mintha ez lett volna az utolsó csókom.
Hogy akkor Dithrill viszonozta a csókomat, hogy a sötét, fagyos tisztáson egymásba gabalyodva múlt, jelen és jövő súlya alatt mi egy pillanatra eggyé forrtunk, az rengeteg dolgot megváltoztatott.
Bár Dithrill ölének melege kéjes, mámoros álomba ringatott, hajnalra már csak a kemény, hideg valóság köszöntött.
A mézillatú parfüm, Dithrill illata, még ott lengedezett a sötét hálószoba rideg magányában.
Hiányzott abban a pillanatban, mindennél jobban vágytam rá. Vágytam a nyugalom után, ami belőle áradt. Kívántam azt a cseppnyi forróságot, ami közöttünk rekedt meg.
Elmosolyodtam és átfordultam a másik oldalamra. Nem hallottam, hogy Dithrill bejött a szobába.
– Gross! Ébredj Gross! – Megrázta a vállam. – Gross!
– Tessék? Baj van? – kérdeztem és felé fordultam. – Nagyon korán van.
– Ami azt illeti, hamarosan pirkad – felelte halkan. – El kell mennem.
Kérdezhettem volna, hogy hova és miért, de az ő esetében ezek a kérdések jelentéktelenek, meddők lettek volna. Ezt a tényt nagyon hamar felismertem.
– Veled tartok – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– Tetszik, igazán imponáló a lelkesedésed. – Halkan, de őszintén nevetett fel és leült az ágy szélére. – Ettől függetlenül meglehetősen ostoba kijelentés is egyben.
– Ostoba? – Felültem és közelebb húzódtam hozzá. Valamilyen furcsa, de nem meglepő módon még mindig vágytam a melegére.
– Hiszen azt sem tudod, hogy hová készülök.
– Számít?
– Igazán nem. – Hangosan sóhajtott fel. – Ami igazán számít, hogy miért megyek. – A félhomályban nem láttam tisztán, de mintha mosolygott volna. – Tulajdonképpen velem jöhetsz. Estére, de legkésőbb éjszakára visszatérünk.
Nem sok időt hagyott a reggeli rituálék végrehajtására. Kénytelen voltam a jól megszokott langyos, illatos víz helyett, a kútból felhúzott jéghideg vízben mosakodni.
A reggeli, amit oly nagyon szeretek, szintén luxusnak bizonyult a nagy rohanás közepette, de Dithrill biztosított róla, hogy útközben ezt pótolhatom.
Kár is szaporítani a szót, Dithrill sietett, és minden jóindulata ellenére sem tudta leplezni, hogy nem számított útitársra.
Én pedig minden igyekezetem ellenére cseppet sem bizonyultam jó útitársnak. Azonban néhány rosszalló pillantás, néhány hangos sóhaj nem ingatott meg az elhatározásomban. Vele akartam menni, része akartam lenni, meg akartam ismerni.
Bár Dragen fenyegetése szinte még ott lógott a levegőben, egyszerűen eltörpült a vágyódás mellett, ami Dithrill felé húzott.
Még az én késlekedésem ellenére is sikerült pirkadat előtt útnak indulnunk.
Csontig hatoló hideg volt. Bármilyen mélyen is bújtam a velúr, bundás kabátom prémes gallérja mögé, egyszerűen nem tudtam kizárni azt. Hirtelen erős vágy támadt bennem az esti meghitt melegség után. Úgy gondoltam, hogy egy pohár bor mellett, a kellemesen langyos szobában is ugyanolyan jól megismerhettem volna. Tévedtem.
A hajnali bíbor úgy fénylett fel breggen végtelen, halott fenyvese felett, akár az utolsó reménysugár. Csak amikor a bíbor aranyba fordult, és amikor a fény vakító ködfallá varázsolta a hajnali párát, csak akkor torpantam meg.
– Csak azt ne mondd, hogy oda megyünk! – Hirtelen a nyakamon éreztem a durva kenderkötelet.
– Azt mondtad, nem számít, hogy hova – emlékeztetett egy huncut mosoly kíséretében. – Egyébként kár aggódnod, számtalanszor megtettem már ezt az utat.
– Soha sem kaptak el?
– El soha nem kaptak, bár egyszer rám találtak.
– És? – Tudtam a választ, már csak rutinszerű volt a kérdésem.
– Én itt vagyok – vonta meg a vállát. – Ők nem.
Legkevésbé sem nyugtatott meg a válasz, sőt mintha még erősebben feszült volna meg a nyakamon a kötél.
Be kell vallanom, sohasem voltam nagy harcos. Nem vágytam háború, csata, de még egy kósza verekedés után sem. Azon kivételes alkalmakkor, mert bizony volt ilyen is, mikor kardot ragadtam, nos akkor sem bizonyultam egy tehetségnek.
Ennek a nem elhanyagolható ténynek a tudatában masíroztam Dithrillel egyenesen Breggen felé.
Bár a napkelte izzásában gyönyörű, már-már romantikus arcát mutatta a táj, valahogy nem nyugtatott meg. Az a fránya kötél csak nem eresztette a nyakam.
– Itt megállunk egy kicsit – közölte Dithrill egy keskeny tisztásra érve.
A távolból halk patakcsobogás hallatszott. A fűszálakon fényesen csillant meg a reggeli harmat. Közhelyes, de valóban idilli hangulatot árasztott, még a hideg ellenére is.
Bár a fű és a föld borzasztóan hidegnek bizonyult , én magam alá gyűrtem a hosszú kabátom alját és leültem. Egykoron sokat vándoroltam, több csizma elvásott a lábamon, mint ahány csillag volt az égen, most mégis ólomsúlyú fáradtság és merevség állt a lábaimba.
Dithrill elővarázsolt a köpenye alól egy fekete bőrszíjakkal körbe csavart kulacsot és oda hajította nekem. Aztán a vastag fegyverövére fűzött tarsolyból egy pepita vászonba csomagolt tárgyat vett ki.
– Ez a pálinka valami borzasztó – köhögtem. Még a gyomrom is megfordult vele.
– Pedig a tied – mutatott rám. – Ezt ittad akkor is, amikor összeférceltél. – Valóban, akkor valahogy mégis nagyobb problémák nyomasztottak, mint az olcsó, kommersz szesz. – Igyál csak! – bíztatott. – Néhány korty nem árt meg, és még fel is melegít. – Húst? Kérsz? – Felém nyújtotta a pepita csomagot. – Szárított marha. Sós, mint a rossebb, de az éhségnél mégiscsak finomabb.
– Kérek – feleltem újabb gyötrelmes korty után.
Gyanút kellett volna, hogy keltsen bennem a szemében csillanó huncut fény. Annyira nyilvánvaló, annyira őszinte volt, hogy még ebből a különleges szempárból is kiolvashatta volna akár egy közönséges bolond is. Nos, én a legkevésbé sem voltam közönséges.
Kivettem egy szelet, jobb szó híján cipőtalpat a vászonból. Dithrill halkan köhintett.
Az a lapos, barna valami legkevésbé sem emlékeztetett húsra. A szárított végül is stimmelt, csak ezt talán száz évet is szárították. Valamint, hogy a teljességre törekedjek, fontos megemlítenem: igen, sós volt, mint a rossebb. Dithrill mentségére legyen mondva, hogy legalább őszinte volt.
Körülbelül öt percig rágtam azt az ételnek gúnyolt rémséget. Még öt percig, csak hagytam, hogy puhuljon a számban. Tíz perc emberpróbáló szenvedés után le tudtam nyelni. Még így is nagyjából olyan érzés volt, mintha egy egész sündisznót próbáltam volna letuszkolni a torkomon.
Szintén fontos megemlítenem, hogy ezt a küzdelmet Dithrill az elfojtott nevetéstől kipirult arccal nézte végig.
– Bocsáss meg! – kuncogta és elvette a felé nyújtott maradékot. – Na, ne vágj ilyen fanyar képet! Túlélted, nem? – Újabb, kövér kulacsot nyújtott felém.
– Engedd meg, hogy kitaláljam! Ecet? – Dithrill vicce, bár nem volt kedvemre való, az őszinte jókedvének titkon örültem.
– Víz – felelte még mindig nevetve. – Jó, belátom ízléstelen csíny volt. – Leült mellém a harmatos fűbe, szorosan, közel. Bekapott egy kis darab húst. – Ígérem, sőt esküszöm, az ebéd kárpótolni fog.
Nagyokat kortyoltam a hideg vízből, ő ugyanezt tette, csak pálinkával.
– Kíváncsi leszek rá. De mégis, mi volt ez a borzalom?
– Ahogy mondtam: szárított, sózott marha. Csak kicsit tovább száradt, és egy kicsit több sót látott. – Újabb falatot kapott be belőle. – A törpöktől tanultam a készítési módját... még a háború alatt – fűzte hozzá.
– Csak a kíváncsiság kedvéért, nem mondták meg esetleg, hogy miként lehet elfogyasztani?
– De. Bekapsz egy kis falatot. Nem, nem harapod, hanem töröd. Így ni! – Lecsípett egy kis darabot belőle. – Berakod a nyelved alá. – Szintén demonstrálta a folyamatot. – Most jön a trükk, jól figyelj! Kellemesen elcsevegsz a körülötted ülő, feltehetően vidám és nem túl józan törpökkel, míg a hús meg nem puhul annyira, hogy könnyedén le tudd nyelni. Aztán elölről.
– Aha, értem. Mi van akkor, ha egyedül vagy?
– Nos, akkor ez egy borzasztóan unalmas étel. – Újra rám mosolygott. Az arcpír, ami természetes szépséget kölcsönzött neki, eltűnt. – De ki szeret egyedül utazni?
– Igaz-igaz. Sokat utaztam, még Lydia előtt, és úgy gondolom, habár bizonyos esetekben kellemes társaság a magány, azért cimborákkal, sorstársakkal mégis csak gyorsabban telik az idő.
– Végülis örülök, hogy velem tartottál – ismerte be. – Túl sok időt töltöttem magányos utazással.
– Merre jártál? – A pálinkás kulacsért nyúltam, de Dithrill nem adta.
– Nem mulatni jöttünk Gross! – Elrejtette a köpenye alá az italt. – Ami azt illeti, főleg Breggen környékén jártam. Egyszer viszont elindultam Pagony felé is. Reménykedtem. Bár nem igazán tudom, hogy miben. Talán csak a tündék bölcsességében, reméltem, hogy otthonra lelhetek Keiragaed falain belül.
– Feltételezem, hogy hiába reménykedtél.
– Nem tudom. Az Ezer Özvegy erdőnél visszafordultam. – Kérdő tekintettel néztem rá. – A Birodalom és Pagony közötti konfliktus akkortájt robbant ki. Több okból sem lett volna ésszerű megközelíteni a határt. Hamar kijárt a kötél, mint ahogy a nyílvessző is az ismeretleneknek. – Elkérte a vizes kulacsot. – Mondjuk úgy, hogy a bizalmatlanság előbbre való volt, mint a biztonság.
– Így hát visszatértél ide.
– Végülis hova mehetnék? Breggent legalább ismerem. Bármilyen furcsa is, de ha van otthonom a világban, akkor ez az. – A kihalt tartomány irányába bökött.
– Meglehetősen magányos otthon – jegyeztem meg komor hangon. – Sohasem vágytál társaságra?
– Már hogyne vágytam volna? Más vagyok, de attól még én is ember. Vannak bizonyos igényeim és szükségleteim.
– Mint a bor és a méz illatú parfüm? – Kissé gúnyosabbra sikerült a kérdésem, mint szerettem volna.
– Mondd csak Gross! Ha minden emberi szokásról, vágyról lemondtam volna, akkor mi lennék most? – Egy pillanatra elhallgatott. – Egy állat? Egy ösztönlény, aminek nincs más célja, mint a túlélés? Mit gondolsz, ez az állat életben hagyott volna a viskóban?
– Tulajdonképpen – kezdtem –, ez az élet nem is szól másról, mint a túlélésről. – Nagyon bölcsnek gondoltam magam.
– Valóban, de miért baj az, hogy ha közben élvezzük? Miért baj az, hogy ha élni is akarok és nem csak születni és meghalni? – Halkan megköszörülte a torkát. – Azt hiszem ennyi jár… még nekem is.
Hogy Dithrillnek mennyi járt az élet élvezetéből, úgy gondolom, nem az én feladatom eldönteni. De ebben a filozófiában volt valami kézzelfogható, valami, amiről csak úgy beszélnek az emberek, de sosem értik meg és sohasem érik el. Ő megértette és elérte. A legnagyobb bajban is képes volt mosolyogni, de a legnagyobb mulatságban is képes volt csendesen, bánatosan félrevonulni. Ez a hangulati kettőség jellemezte szinte egész életében.
– Ideje indulnunk, ha estére visszaakarunk érni – jelentette ki a napot vizslatva.
Az út a határig hosszú volt még, és nem tűnt különösebben izgalmasnak. Talán a halkan csobogó patak, amit a tisztáson hallottam, okozott némi meglepetést.
Mint kiderült, ez a patakocska inkább volt egy veszettül rohanó, erős sodrású folyócska. Lapos, széles kövek, meredtek ki a csobogó, fehér habot vető sodrásból, sikamlós, nyálkás utat alkotva a folyó két partja között. Nem volt túl széles, egy kidöntött fenyő bőven átérte, és ez volt az én szerencsém. Mert míg Dithrill macskát meghazudtoló eleganciával és ügyességgel szökkent egyik csúszós kőről a másikra, addig én egy kidöntött fán evickéltem át a túlparta.
Különösebb probléma és sérülés nélkül hajtottam végre ezt a cseppet sem egyszerű mutatványt. Egyedül talán Dithrill már-már lesajnáló pillantásai ejtettek kisebb-nagyobb sebeket az önbecsülésemen. Mint mondtam, nem igazán voltam ügyes fickó.
A nap már majdnem zeniten járt, amikor elértük Breggen és a Birodalom határát.
A mi oldalunkon széles, jól belátható puszta jelentette ezt, míg a Breggeni oldalon a fatolvajok által kivágott fenyők tuskóival borított szürke táj. Hosszú, egymástól egyenlő távolságra felállított, fából készült őrtornyok köszöntöttek minket a tényleges határvonalon.
Egy pillanatra kihagyott a szívem ezeket látva. Szinte a mellkasomon éreztem a rám szegeződő nyilak szúrós hegyét.
– Ne aggódj! – Mintha csak megérezte volna a félelmemet Dithrill. – Ezek már nagyon hosszú ideje üresek.
– Üresek? – Megráztam magam, mintha csak egy rossz álomból ébredtem volna. – Hiszen a határon tilos átkelni, hiszen kötél, meg halál… – Egyszerűen nem tudtam elfogadni a tényt.
– Persze, tilos – legyintett. – De fontosabb dolga is van a birodalmi katonáknak, mint egy üres tartomány határát őrizni. – Igaza volt, éppen akkortájt kezdték el építeni az Elővéd nevezetű, megerősített határvonalat Pagony és a Birodalom között. – Az emberek tudják, hogy tilos ide jönniük, tudják mi jár érte, és valljuk be az esetek nagy többségében ez elég is.
– Nekem, személy szerint elég volt. Mindig is szépnek láttam Breggent, mindig is csodáltam, de most, hogy itt állok előtte…
– A dolgok nem mindig olyanok, mint amilyennek látjuk őket – zárta le az elmélkedésem Dithrill. – Gyere!
Breggen. Mit is mondhatnék Breggenről? Ahogy a tuskókkal borított tájon haladtunk befelé, megjelent néhány igazán magas fenyő, amik valamilyen csoda folytán túlélték a fatolvajok pusztítását. Egy, kettő, három, aztán azon kaptam magam, hogy a sűrűjében vagyok.
Bokáig, de volt, ahol egyenesen lábszárig merültem a megsárgult tűlevelek alkotta, végtelen takaróban. Kétségem sem volt affelől, hogy évszázadok óta nem járt itt senki, talán még a szél sem. A levegő állot volt és gyantaszagtól nehéz.
Meg mernék rá esküdni, hogy még a nap is másként sütött Breggenre. Fénye fakóbb volt, gyengébb, meglehetősen komor, szürke hangulatot teremtett az amúgy sem vidám helyen.
Ha volt is kétségem Dithrill igaza felől a breggeni eseményekkel kapcsolatban, nos, ez az erdő teljesen eloszlatta őket. Zsigereimben éreztem, hogy valami történt ott. Valami, aminek nem lett volna szabad. Sötét és kétségtelenül gonosz szellem tanyázott Breggenben.
Dithrill megállt egy faragott, földbeszúrt, kopjafaszerű tákolmány előtt.
– Ez mi? – kérdeztem csodálkozva. Nem számítottam emberalkotta tárgyra abban a szürreális erdőben.
– Volt a háború alatt egy fordulópont – kezdte. – Sikerült vissza szorítanunk annyira az ostromgyűrűt, hogy a harcokat, már az erdőben kellett folytatni. – Remegő kézzel simította végig a tárgyat. – Ez egy útjelző. Útjelző azoknak, akik voltak annyira szerencsések, hogy hazatérjenek. – A vidám, csipkelődös hangulatot, mintha egyszerűen kiszívta volna belőle az a több száz éves tárgy.
Minél mélyebbre merészkedtünk az erdőbe, annál több útjelzőbe botlottunk. Csendesen meredeztek, akár egy elfeledett kor néma hírnökei.
Végül egy tisztáshoz érkeztünk, ahol nyolc útjelző fogadott minket, szabályos körbe rendezve.
– Ez más – jelentettem ki egykedvűen.
– Ez az, amit kerestünk Gross.
– Valóban? Örülök neki, a hideg kiráz ettől a helytől.
– Megértelek – felelte. Dithrill egyre szűkszavúbbá vált a Breggenben töltött idő alatt. – Hamarosan elmehetünk innen, de most enni fogunk.
Az ebéd valóban kárpótolt a reggeli csínyért. Keményre főzött fürjtojást hozott magával, mindegyikünknek jutott négy-négy darab. Szótlanul kínált meg a szárított hússal és egy korty pálinkával. Az előbbi udvariasan utasítottam el, viszont az italért borzasztóan hálás voltam.
Dithrillből egy árva szót sem tudtam kihúzni az ebéd alatt. Csendes volt, merengő és a legkevésbé sem volt jó hangulata. Egy szekérre való adag sózott húst megettem volna, csak hogy mosolyogni lássam. Nem történt meg.
– Egy kicsit magadra kell hagyjalak – közölte és a választ sem várta meg, egy fenyő irányába indult.
Nem ment messzire, csak a közelünkben lévő fenyők törzseit vizslatta. Az egyiket megkopogtatta, egy másikat egyszerűen néhány percig nézett. Megértettem, hogy keresett valamit. Szívesen segítettem volna neki, de semmit sem árult el, így én egy kopjafának támaszkodva néztem végig a folyamatot. Szerencsére a pálinkás kulacs nálam maradt.
Végül egy komor, öreg fenyő előtt állt meg. Az övéből kihúzta a kését, és egy jókora darabot vágott le a fa kérgéből. Elégedetten hümmögött.
Hátrébb lépett a fától, de a tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le róla. Mereven, görcsösen bámult a terebélyes ágak közé. Ledobta a fekete köpenyét, majd kiengedte a vastag fegyverövet a derekán, és azt is a tűlevéltakaróra dobta.
Egyszerű, szűkszabású, fehér blúzt és fekete vászonnadrágot viselt.
Nekirugaszkodott és már mászott is. Gyorsan, magabiztosan haladt egyre feljebb és feljebb a vastag ágak között. Egy hangos reccsenés törte meg a csendet, majd egy halk szitok. Dithrill eltűnt a tűleveles ágak végtelenjében.
Éppen elég ideig maradt távol ahhoz, hogy feltűnjön nekem a breggeni fenyves legkétségbeejtőbb tulajdonsága. Néma volt.
Nem az a fajta, megnyugtató csend uralkodott rajta, ami az erdőket jellemzi. Mert bármilyen évszakban, bármilyen erdőben is jár az ember, a legmélyebb csendben is talál valamit. Ha mást nem is, legalább a szellőtől megrezzenő ágak sejtelmes neszét.
Breggen ellenben teljesen néma volt, akár a halál. Sem az állatok hangja, sem szellő, de még csak egy távoli patak csobogása sem törte meg a tükörsima csendet.
Ebben a végtelen, kínos hallgatásba robbant be Dithrill, akár a mennydörgés. Puhán ért földet, de még így is túl hangos volt.
Lecsatolta a hátára szíjazott, hosszú, megsárgult gyolcsokba csavart tárgyat. A földre helyezte, de nem olyan közönnyel dobta le, mint az övet és a köpenyt, sokkal figyelmesebben, sokkal óvatosabban.
Magára vette a földre hajított ruhadarabokat, majd felmarkolta a hosszú tárgyat.
– Mi ez? – kérdeztem tőle.
– Menjünk! – A válaszra még várnom kellett egy keveset.
Dithrill szótlanság a legkevésbé sem akart enyhülni a visszaút alatt. Abban reménykedtem, hogy ha magunk mögött hagyjuk Breggent, akkor talán az ő jókedvéből is visszatér valami.
Csak akkor oldódott a feszült némaság, amikor ránk eseteledett, és a reggelizőhelyként szolgáló tisztásra értünk.
– Kicsit pihenjünk! – kérte és leült a hideg, fűbe.
– Dithrill – kezdtem –, én megértelek, ha nem akarsz válaszolni. De a kíváncsiságomból fakdóan, újra meg kell kérdeznem, hogy mi ez? Mi olyan fontos benne, hogy Breggenig kellett mennünk érte?
– Szilánk – felelte. – A kardom.
– Aham. Szilánk. Egy kard. – Csalódottságomat nem tudtam és nem is akartam leplezni. – És ezért kellett Breggenig menni? Hiszen kardot bárhol vehettél volna.
– Tessék – nyújtotta felém a fegyvert. – Húzd ki! – A gyolcsok közül mélyfekete, metszett obszidán markolat meredt rám. – Húzd ki! – ismételte.
Megragadtam a markolatot, a hideg tapintása Dithrill jeges érintését idézte fel bennem. Halkan szisszenéssel röppent ki a hüvelyből. Méretéhez képest meglehetősen könnyűnek bizonyult. Könnyű és kecses fegyver volt.
Végighúztam az ujjam a kardlapon. Enyhe íve volt a pengének, de éppen csak érezhető. Sokkal inkább az ezernyi apró vésés kötötte le a figyelmem, amik a kardlapot díszítették. Kígyóként ölelték körbe és tekeregtek végig rajta a hegyétől a markolatáig.
Szép, míves fegyver volt, de semmi mást nem éreztem.
– Remek darabnak tűnik – feleltem. – De nem igazán értek a kardokhoz, sem más fegyverekhez.
– Ilyen kardot kevesen fogtak a kezükbe. Szerencsés fickó vagy Werner Gross. – De még mennyire, hogy az voltam. – Törp munka – folytatta –, Halálosztó fegyver.
– És a vésetek?
– Rúnák.
– Rúnák? Mi van bele vésve? – A kíváncsiságom egészen más irányba terelődött, valahogy mindig is lenyűgözött az írott szó.
– Azt sajnos nem tudom. – Különös szégyenenkezés csendült meg a hangjában.
– Nem baj, majd én lefordítom. Nagyon sok írást tanulmányoztam már, biztosan találok valamit. – Sohasem fordítottam le. – Ettől olyan különleges? De akkor mit keresett Breggenben? Miért nem volt nálad?
– Én hagytam hátra. Én rejtettem el. Nem akartam, hogy a részem legyen. Szilánk egyszerűen egy olyan korra emlékeztet, amit elakartam felejteni. Nem akartam, hogy örökké árnyékot vessen az életemre.
– Most mégis elhoztad.
– Tévedtem Gross, amikor eldobtam magamtól. – Közelebb húzódott és megsimította a kard lapját, a markolat mintha megremegett volna egy pillanatra a kezemben. – Az életem része, minden kezdete és a vége, az ilyesmit nem lehet csak úgy eldobni, egyszerűen lehetetlen. – Hangosan felsóhajtott és a kézfejemre tette a kezét. – Ez olyan, mintha levágnád a kezed, csak mert az nem tetszik. Ostobaság volna, nem igaz?
– Valóban – súgtam és gyengéden megsimítottam a sápadt arcát. – Valóban az volna.
– Szilánk a múltam része és az én részem, egyszerűen nem vághatom ki magamból.
– Tessék. Legyél hát újra egész – nyújtottam át neki a fegyvert, ő pedig néma hálával elfogadta.
Ami ezek után történt, sok dolgot megváltoztatott az életemben. Ha szeretnék nagy szavakkal dobálózni, akkor azt mondanám, hogy mindent.
A kezében életre kelt a kard. A rúnák narancsfényben izzottak fel. Az egész penge lágyan pulzált, mintha csak szívverés ritmusát követte volna. Szeretném azt hinni, hogy így volt, hogy ő és Szilánk egyek voltak, hogy egy szíven osztoztak.
Halkan felnyögött Dithrill, mintha nehéz súlyt dobott volna le magáról.
Eltávolodott tőlem néhány lépésnyire. De akkor az a néhány lépés több száz évet és egy másik világot jelentett.
A mozdulatai eleinte zavarosak, egyenletlenek voltak. De minden egyes eltelt perccel egyre tisztább, egyre világosabb lett még a legkisebb rezdülése is.
Lassú, elnagyolt mozdulatokkal forgatta fegyvert, kövér narancsszínű köröket írva le a sötétben vele. Tett egy fordulatot, aztán még egyet és hirtelen tempót váltott. A széles íveket, rövid kimért vágások követték. Gyors volt, iszonyú gyors és ezt csak fokozta egészen addig, míg végül egyetlen pulzáló fényfolyammá nem terebélyesedett ez a különleges tánc.
Gyönyörűnek láttam ezt a táncot. Gyönyörűnek láttam őt, a maga kiteljesedett valójában. Amíg a pattanásig feszült haláltáncot néztem, valami mélyen, nagyon mélyen bennem is megfeszült és soha többé nem ernyedt el.
Szilánk fénye, a lassuló mozdulatokkal együtt halványult el. Végül Dithrill féltérdre rogyott és a földbe szúrt kardjára támaszkodott. Így köszöntötték egymást, a kard és a harcos, mint két régi jóbarát.
Közelebb léptem Dithrillhez, csendes volt, még a légzése sem lett szaporább. Rám nézett, felemás szemében különös, idegen tűz lobogott. Végre mosolygott.
Már-már közhelyes mozdulattal simítottam el egy, az arcába boruló, fekete-vörös tincset.
– Csodálatos vagy – súgtam és engedve a lelkem mélyén megfeszülő vágynak megcsókoltam.
Hosszan, szenvedélyes hévvel csókoltam, mintha ez lett volna az utolsó csókom.
Hogy akkor Dithrill viszonozta a csókomat, hogy a sötét, fagyos tisztáson egymásba gabalyodva múlt, jelen és jövő súlya alatt mi egy pillanatra eggyé forrtunk, az rengeteg dolgot megváltoztatott.
– – –
Szilánk.Valami, ami egykoron az egész része volt. Apró, lepattanó, lemorzsolódó darabka, ami hamar a feledés homályába vész.
Szilánk sohasem veszett a feledés homályába. Mindig is Dithrill része volt. Hiszen bárki más kezében csak egy kard lett volna. Tudtak-e létezni egymás nélkül? Dithrill ugyanaz az ember lett volna, ha sikerül megtagadnia a múltját? Kizárt dolognak tartom.
Aznap este a mezőn én is megváltoztam. Része lettem annak az egésznek, amit többé nem tudok kizárni az életemből. Én is egy apró szilánk lettem a teljességben.
Hogy Dithrill nélkül képes vagyok-e egészként élni? Soha. A hiánya halálomig kísérteni fog, talán még az után is. Hogy ennek tudatában megbántam-e, hogy a részévé váltam? Nem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése