Werner Gross és Az Emlékek III.: Veszély

Veszély

A veszély, a sötétségben lapuló, fenyegető bestia. Mindannyian jól ismerjük attól a pillanattól fogva, hogy szűkös koponyánkban felcsillan az értelem szikrája.
     Minden sarkon szembe jön velünk. Minden pillanatban, minden elejtett szóban, minden rideg mosolyban ott tanyázik a sorsfordító baj lehetősége.
     Pontosan emiatt, éppen az állandósult fenyegetettség okán, tanultunk meg létezni mellette. Közönyösen lépünk át a lehetséges bajok felett. Könnyedén söpörjük le a vállunkról az érzést, ami már gyermekkorunk óta kísért. Bölcsességre, tapasztalatokra hivatkozva tagadjuk meg a félelmet.
     Én pedig azt mondom: áldott legyen az, aki fél. Becsüljétek meg! A félelem nem csak gyávává, hanem megfontolttá is tehet.
     Sokszor lesett rám a veszély, többször, mint amennyi egy halandónak jár. Mégis, a mai napig tisztán emlékszem arra az estére, amikor először néztem a bestia szemébe. Akkor mégsem ismertem fel. Hibáztam.

– – –

Renner nem volt egy hatalmas falu, de ez mégsem jelenti azt, hogy ne lett volna élettől duzzadó és virágzó település.
     Közel volt a breggeni határ, éppen ezért a határt őrző katonák rendszeres vendégei voltak a Fehér Macska fogadónak és a hírhedt Fekete Csók bordélynak. Az előbbiben mindig jutott egy tál étel és egy kancsó hideg bor a megfáradt katonáknak, míg az utóbbiban tüzes leányok vártak rájuk, akik jó pénzért a legvadabb, már-már elképzelhetetlen vágyaikat váltották valóra.
     Természetesen mindezt én csak hallomásból tudom.
     Egyszóval Renner, még a késő őszi hideg ellenére is, olyan élettől duzzadó falucska volt, amit egy-egy nagyváros is megirigyelhetett volna.
     Minden érdeme és bája ellenére hűen őrzött meg bizonyos falvakhoz köthető, káros és kevésbé káros szokásokat.
     Az emberek nagy szeretettel és elánnal hódoltak a pletykálkodás évezredes szenvedélyének. Éppen ilyen odaadással törtek pálcát mások feje fölött. Már-már hagyománnyá avanzsált az az undorító szokás, hogy a Fekete Csókból kábán hazatántorgó férjek gyöngye, másnap reggel kábultan és bódultan tartott előadást legények, leányoknak az erkölcs fontosságáról és a házasság előtti, illetve melletti hancúrozás veszélyeiről.
     De ennek az átlagosnak nem nevezhető falunak volt még egy kiállhatatlan tulajdonsága. Mind közül ez bizonyult a legveszélyesebbnek. Renner lakói ismerték egymást, beleértve Lydiát és engem is.
     A Fehér Macska hangosan zengett a bódult katonák obszcén dalaitól. Egy csapat, ránézésre szemérmesnek tűnő leány hangos kacagással jutalmazta meg a katonák találékonyságát.
     A hosszú sorokba rendezett asztaloknál, egymástól elkülönülve foglaltak helyet a katonák és a féltékenységüket cseppet sem leplező helyi legények.
     Kétség sem férhetett hozzá, hogy a cserfes, pironkodó leányok kiket részesítettek előnyben.
     Ebbe a legkevésbé sem nyugodt, bortól, sörtől és pálinkától felajzott hangulatba léptem be én, a gondolataimtól bódultan és Dithrilltől zsibbadtan.
     Hogy miért nem haza mentem miután Dithrill elküldött? Nos, a válasz roppant egyszerű. Borra vágytam, sok borra. Otthon is ihattam volna, de a Lydiával közös otthonunk nem adhatta volna meg azt a kesernyés, már-már áporodott fűszerezést az italomnak, ami csalhatatlanul jellemezte a fogadók langyos, vizezett borait.
     Igen, erre vágytam.
     Kerestem egy félreeső sarkot, épp megfelelő távolságra a két zúgolódó féltől. Legkevésbé se szerettem volna, ha egy célt tévesztő korsó, vagy valami még élesebb tárgy, amit a kirobbanni készülő indulatok indítanak útjára, engem találjon el.
     Csendesen foglaltam el a helyemet, ahonnan tökéletes rálátásom volt a fogadó minden szegletére. Még a félhomályban is tisztán láttam azt a rejtett, sejtelmes zugot, ami minden hasonló intézményben fellelhető. A Fehér Macskában ez az emeletre vezető lépcső alatt, rögtön a hosszú, lakkozott pult mellett volt. Akkoriban nemes egyszerűséggel csak kufirc sarokként hivatkozott rá minden ember, aki egy kicsit is járatos volt a hasonló témákban.
     Fontos volt-e látnom azt az éppenséggel akkor is foglalt, árnyakkal és sötétséggel övezett helyet? Legkevésbé sem, de láttam és ez valahogy fanyar, keserű élvezettel töltött el. Nem szégyellem.
     Hogy ne legyen kétségem a világot és a benne élő lényeket hajtó elemi erők felől, az asztalon újabb meglepetés fogadott.
     Egészen pontosan, a kopott, szúette asztallapba vésve köszöntött egy meglehetősen ismerős motívum. Hogy egy unatkozó katona, vagy egy vágyaival nehezen birkózó férfi csinálta-e? Arról fogalmam sem volt, de a művész javára legyen szólva, hogy az alkotás rendkívüli részletgazdagsága és a különös perspektíva, a téma beható ismeretét engedte feltételezni.
     Igen, ki kell mondanom, hogy a fogadók és kocsmák világa mindig is buja és pajzán volt, vélhetően az is marad.
     – Szervusz Gross – köszöntött Rebecca csilingelő, kellemes hangon. – Rég jártál nálunk. Mit adhatok?
– Csak bort, szárazat és sokat – feleltem olyan unottan, hogy az már-már sértő volt.
     Hiába volt Rebecca szemrevaló, hiába volt kedves velem. Hiába a fekete fürtjeiből áradó kellemes parfüm csábító illata. Jelentéktelen volt akkor, épp úgy, mint a túl rövid, rozsdaszín, fodros szoknyácska és a túl mély dekoltázs. Még borravalót sem adtam ezért a merész kompozícióért.
     Illett volna.
     Igen, ott ücsörögtem a bujaság tengerében és csendesen vártam az italom. Megtört és meggyötört Dithrill érintése. Egyetlen pillanat alatt kiégtem. Valami olyan után vágyakoztam, amiről tudtam, hogy túl messze van ahhoz, hogy megkaparintsam.
     Megkaptam a bort. Nagy, kopott kancsóban lötyögött a megváltásom, amit Rebecca pontosan úgy rakott az asztalra, hogy a műremeket letakarja.
     Inni kezdtem, nem is inni, hanem vedelni. Nem akartam hallani a zajokat. Messze akartam űzni a katonák kihívó dalait, a leányok egyre szemérmetlenebb kacaját és a legények egyre merészebb és hangosabb szitkait. Mohón ittam, egyik pohárral a másik után. Minél előbb és a lehető legmélyebben akartam elmerülni a bódultság öntudatlan posványába.
     De, mint aznap este minden, úgy ez is meghiúsult. Valahol a józanság és a részegség vékony határán egyensúlyoztam, amikor egy tál húsos káposzta landolt az asztalon. A kilöttyenő vörös, zsíros lé egészen a könyökömig kúszott.
     – Csak nem Gross? – Dragen ült le velem szemben.
     Tisztán emlékszem rá. Abban a pillanatban minden vonása belém égett. A ráncosodó arcán gonosz vigyor terpeszkedett. A barna, vérágas szemével szenvtelenül méregetett. Pontosabban csak a jobb szeme, a bal szemére fehér, fátyolos hályog feszült. Ritka betegség, vagy egy még ritkább kábítószer okozott ilyet. Mindkettőhöz könnyűszerrel hozzá lehetett jutni Gratherm utcáin.
     Bűzt árasztott magából. Fokhagyma, pálinka és olcsó szajhák még olcsóbb parfümjének gyomorforgató elegye áradt belőle.
     – Mit keresel te itt? – kérdezte teli szájjal. – Nem a feleségedet kellene pátyolgatnod?
– Nem, ma nem – feleltem a legnagyobb nyugalommal. – Ma inni támadt kedvem. Egyedül.
– Inni mi? Egyedül mi? – Egy darab cipót tuszkolt a szájába a káposzta mellé. – Aztán minek iszik a magadfajta egyedül? Csak nem bánatos vagy?
– Csak nem. Csak iszok és kész. – Fogalmam sem volt, hogy a tűzzel játszom, éppen ezért már-már színpadiasan pimasz hangnemet engedtem meg magamnak.
– Aha! – Végre lenyelte a falatot, ezt legalább tisztán hallottam. – Nem kell ám pimaszkodni Gross! Úgy jöttem ide hozzád, mint férfi a férfihoz. Csak egy kis baráti csevejre. Érted?
– Szóval barátok volnánk? – Tüntetőleg csak magamnak töltöttem bort.
– A háborúban és a szerelemben minden férfi egyenlő. – Nehéz volt elképzelnem, hogy ez az ember tud szeretni. – Ebből következik, hogy barátok.
– Érdekes gondolat. – Valóban. – Mégis miről cseveghetnék én egy tiszteletreméltó katonával?
– Ah, hagyd ezt. – Újabb adag káposzta, újabb falat cipó került a szájába. – Katona vagyok, na igen. Tiszt vagyok, na igen. De tiszteletreméltó? Ne nevettess! Látom ám a megvetést, ott mélyen a csibész szemedben. – Hangosan köhögött fel, félig megrágott káposztával terítve be az asztalt. – Nem vagyok okos ember Gross, de annyira azért még sem ejtettek a fejemre. – Kiszolgálta magát a boromból. – Mondjuk úgy, egyszerű vagyok. Egyszerű ember egy bonyolult világban. Politika? Törvények? Szabad, nem szabad? Hát kinek jó ez? – Megtörölte a száját az inge ujjába. – A bonyolult világ bonyodalmakat szül. Érted? Látom, hogy érted. Itt jövök én, az egyszerű ember. – Hangosan, nyitott tenyérrel az asztalra csapott. – A magam egyszerű módján intéztem el a bonyolult dolgokat. Érted? Hát persze, hogy érted.
     Így lesz egy baromból magasrangú tiszt. Akkor sem értettem, és most sem értem, hogy egy ilyen gazfickó mit keresett a királyi udvarban?
     – Lenyűgöz az egyszerűséged Dragen. De had tegyek fel egy kérdést! Miért vagy még Rennerben? Nem üldöznöd kellene azt a tolvajt?
– Bűnös, háborús bűnös – javított ki.
– Egy kutya – vágtam rá gyorsan.
– Igaz, igaz. Bitóra való mind. Vág az eszed. Ami azt illeti, érdekes fordulatot vett ez az üldözés.
– Valóban? – Nem kellett megjátszanom a meglepettséget.
– Aha, a nyomok itt értek véget barátom. – Újabb pohárral töltött az italomból. – Kis kérdezősködés után érdekes dolgokat tudtam meg.
– Például?
– Példának okáért, sokan megakartak győzni a király és a birodalom iránti hűségükről. – Legyintett. – Egyet hallottál, mindet hallottad. Hallottam szóbeszédet a Breggenbe átszökő fatolvajokról. – Megszívta az orrát. – Szerencsétlen barmok, táncol nekik a kötél. Na igen, persze hallottam az igricről, arról a daliás fiatalemberről, akinek a felesége a legkevésbé sem beteg. Sőt! Képzeld barátom, az a helyes fehérnép Grathermbe ment. Hova is? Oh, a szüleihez... megható.
     A fülem zúgott, szédültem és mintha egy megtermett malomkő zuhant volna a mellkasomra. Hazudtam Dragennek, és ő nyilvánvalóan tudta ezt.
     – No, de ez egy falu. Hiszen a barom is tudja, hogy mindenfélét pletykálnak itt az asszonynépek.
– Igaz – feleltem és poharat emeltem. – Kétségtelenül igaz.
– Éppen ezért barátom, akármilyen egyszerű is vagyok, de ki kell vizsgáljam az ügyet. Ugyebár az asszony meg a betegség az nem játék.
– Kivizsgálni?
– Persze, persze, hát nem ítélkezhetek csak úgy mindenféle asszonynép fecsegésére alapozva. Mondjuk úgy, hogy a meg nem nevezett igric fészkét kicsit feldúlják a katonáim.
     Fogalmam sincs, hogy mennyire sápadtam el, de Dragen foghíjas vigyorából ítélve, nagyon.
     Töltött nekem egy pohárral és elégedetten hátradőlt.
– Rendes fickónak tűnsz Gross, kár lenne érted. – A hangja már-már őszinte volt. – Én aztán megértelek, hiszen magam is láttam azt a csitrit. – Hangosan horkantott és megnyalta a szája szélét. – Eljátszadoznék én is vele, csak hát harapós egy szuka. – Egy hosszú, egyenes hegre bökött, ami a jobb alkarján éktelenkedett. – De Gross, mint mondtam én egyszerű ember vagyok és szeretek játszadozni. – Nagyot nyelt a borból. – Biztosan ebbe a játékba akartál beszállni?
– Ha jól értem fenyegetsz Dragen? Tudtommal a Birodalom törvényei...
– A Birodalom törvényei mi? – Hangosan, öblösen nevetett fel. – Megbaszhatod azokat. Tudod mennyire van ide Gratherm? Három heti lovaglás, a király talán azt sem tudja, hogy létezik ez a koszfészek. Tudod mi következik ebből? – Megvontam a vállam. – Itt én vagyok a törvény. – Egy pillanatra elhallgatott, fenyegetően mért végig ismét. – De nem fenyegetni akarlak Gross. Te okos embernek tűnsz, téged nem lehet. A bugris parasztok betojnak egy kis keménykedéstől, bármit megtesznek, ha a tekintetem a szeretett lányuk felé fordul. De te okos vagy. – Iszonyú gyorsasággal vágta az asztalba a kését. Egy pillanatra mintha mindenki elhallgatott volna a fogadóban. – Legkevésbé sem fenyegetlek, csupán felhívom a figyelmed a lehetséges következményekre.
     Egy pillanatra elméláztam a kést bámulva. Egyszerű, durva és valószínűleg sokat használt szerszám volt.
     Kétségbeesetten kutattam egy frappáns válasz után, mintha csak egyetlen jól felépített monológ kihúzhatott volna abból a szürreális rémálomból.
     A megoldás hangosan csörtetve, birodalmi kék-fehérben érkezett.
– Parancsnok úr – köszöntötte Dragent.
– Mit akarsz katona? – Még csak rá sem nézett az alig húsz esztendős, borostás képű katonára.
– Átkutattunk mindent. – Tétova mozdulattal a kardja keresztvasához nyúlt. – Nem találtunk semmit és senkit.
     Furcsa elégtételt és páni félelmet éreztem a szavak hallatán. Örültem Dragen kudarcának és részben ettől is féltem. De jobban féltem Dithrill miatt. Mi van ha nem látom többé? Mi van ha azt gondolja, hogy elárultam? Talán még Dragen ígéreteinél is rosszabb sors vár rám.
     Nem sok időm maradt ezen gondolkozni. Dragen lesöpört mindent az asztalról és kirántotta belőle a kést.
– Bassza meg, basszátok meg! – üvöltötte. – Mindenki hülyének néz? Hülyének nézel baszd meg? – A katona arcába üvöltött, a hangja remegett a dühtől. – Te igric! – Felém fordult és rám szegezte a kést. – Veszélyes játékba kezdtél, de én, majd én megtalálom a módját, hogy dalolj.
– Uram... túl sokan hallják... nem kellene – hebegte a borostás.
– Nem érdekel, bugris parasztok, nem érdekelnek. – A katonára szegezte a kést. – Te pedig személyesen fogsz felelni Dienna úrnőnek. Elegem van abból, hogy az úrnőm előtt én szégyenkezek azért, mert ti még a saját pöcsötöket sem tudjátok megtalálni segítség nélkül. – Lejjebb eresztette a kést és a hangját. – Ha valamilyen csoda folytán Dienna életben hagy, ígérem, hogy én magam kötlek fel. Megértettél katona?
– Meg, uram!
– Tűnjünk el innen! – fejezte be és elindultak. – Veled még számolunk igric – bökte vissza a válla felett.
     Akár egy bőszült bika, úgy vonult ki Dragen. Nem hagyott maga mögött mást, csak kétséges csendet és tétován összeakadó pillantásokat. Nem volt kérdés, a mulatság véget ért, még a bűvös sarok a lépcső alatt is kiürült.
     Mire észbe kaptam már én is az utcát róttam. A hideg, csípős levegő kijózanított, én pedig újra és újra végiggondoltam a történteket.
     Kapaszkodót kerestem. Bármit, ami megcáfolja a történteket. Akármit, ami messze űzi Dragen fenyegetését, vagy akár őt magát.
     Hosszú utat tettem meg az éjszakában, cseppet sem meglepő, hogy a viskóm előtt kötöttem ki. Lélekben felkészültem egy romba döntött, esetleg felgyújtott épület látványára.
     Tökéletes épségben állt. Sőt, halvány, hívogató gyertyafény táncolt az ablakban. Csábított, olyan volt, akár az utolsó fénysugár a végtelen éjszaka előtt. Biztonságot, meleget, megnyugvást ígért.
     Odabenn kellemes langyosság köszöntött. Halványan derengő fény szűrődött ki a dolgozóm ajtaja alatt.
     Egy fenyegető rémálomból a lehető leghihetetlenebb álomba csöppentem, amint beléptem.
     Dithrill ült a faragott támlás székemben. Csupasz lábát átvetette a karfán. Csak a fekete köpenyt viselte, kezében pedig a be nem fejezett írásaimmal teli könyvet tartotta.
     – Szervusz – köszöntött a lehető legnyugodtabb hangon. – Nem számítottam rád ilyen későn. – Ekkor nézett csak fel a könyvből és én, mint mindig, akkor is elvesztem abban a csodálatos szempárban, megrogytam a tekintete alatt.
– De Dragen és az emberei... – kezdtem kábán.
– Tudom. Itt voltak – felelte, még mindig túl nyugodtan.
– Dragen, hiszen... veszélyes – hebegtem, de igazából nem találtam a megfelelő szavakat.
– Valóban. Jól látod. Dragen veszélyes – közölte és a vele szemben lévő szék felé biccentett. – Foglalj helyet kérlek!
     Leültem. Hitetlenkedve bámultam rá, mintha csak az életbe visszatérő halottat láttam volna. Végül nagy kínok árán néhány értelmesnek tűnő gondolat lehorgonyzott az elmémet sújtó viharban.
– Hogyan? – böktem ki.
– Dragen veszélyes, igazi veszedelem, valóságos sorscsapás. – Halkan megköszörülte a torkát. – De Dragen felettébb ostoba is és meglehetősen gyáva.
– Gyáva? – Egyszerűen képtelen voltam elfogadni ezt a tényt.
– Mit gondolsz miért nem ő jött ide? Had találjam ki, amíg azok a suhancok itt kutakodtak, addig Dragen nálad próbálkozott. Igazam van? – Bólintottam. – Gyáva féreg, egy utolsó szukafattya. Fél tőlem. Egyszer összeakaszkodtunk és hagytam neki egy kis emlékeztetőt. – Lehunyta a szemét. – Akkor kellett volna megölnöm.
– De nem értem, hogy nem találtak rád?
– Rám találtak. – Becsukta a vaskos kötetet és az asztalra hajította.
– Tessék? – csattantam fel.
– Itt voltam, rám találtak. De Dragen amellett, hogy rendkívül ostoba, egy szadista barom. Ez az én szerencsém.
– Miféle szerencse ez?
– Meglehetősen nagy. Az embereit pont olyan élvezettel kínozza, mint az üldözötteket. Éppen ezért Dragen katonái esetleg csak hírből ismerik a lojalitás fogalmát. – Rideg, számító mosolyt villantott. – Gondolom a többit már magadtól is kitalálod. Egy kis pénz ide, néhány szívesség oda, és nem is láttuk egymást azokkal a szerencsétlenekkel, akiket ide küld meghalni.
– Ennyi... általában – fűzte hozzá. – Néhány esetben azonban kénytelen felfedni azt a kellemetlen tulajdonságomat, ami még Dragen szadizmusánál is nagyobb félelmet keltett bennük. – Sokat sejtető pillantást vetett rám. – Néhányukat megkínoztam, volt, akit egyszerűen levágtam. – Halkan sóhajtott. – Talán most is azt kellett volna tennem.
– Képes lennél rá? Nem hiszem. – A Dragen előtt reszkető és hebegő fiatal katona fájdalomtól torzult, halott arcát láttam egy pillanatra.
– Rosszul hiszed. Képes lennék, de attól, hogy valamit képes vagyok megtenni, nem jelenti azt, hogy meg is akarom, vagy meg is kell tennem.
– Akkor Dragen sohasem hagy fel az üldözéssel?
– Amíg Dienna unszolja, addig biztosan nem. – Újra hideg mosolyt villantott. – Ez a barom azt gondolja, hogy ha Dienna lábai elé hajítja a fejemet, akkor el is nyeri vele a szívét. Mint említettem, ostoba, naiv és legkevésbé sem ismeri Szende motivációit.
– Ettől én nem lettem sokkal nyugodtabb, pusztán megtudtam, hogy nem elég, hogy idióta, de még mániákus is.
     Dithrill felállt a székből és hozzám lépett. Megsimította az arcomat. Inkább volt nyugtató, mintsem csábító.
– Dragen nem árthat nekünk – súgta halkan és én egy percre elhittem. Akkor még nem tudtam, hogy Dithrill se tévedhetetlen.
– Nem tudom miért, de hiszek neked. – Hangosan sóhajtottam és ezzel a sóhajjal egy pillanatra minden gondom elszállt. – Ne haragudj, de nekem sok volt mára a mániákus őrültekből és a borból. – Nehéz volt kimondani, de a fáradtság megtette helyettem. – Jobb lesz, ha elmegyek.
– A feleséged bizonyára aggódik már.
– Lydia Grathermben van, ezúttal még csak nem is bánom. – Kényszeredetten, illedelmesen, de legkevésbé sem őszintén mosolyogtam rá.
     Elindultam, ott hagytam a dolgozóban, így tűnt helyesnek. Mert valahol a zsigereimben éreztem, hogy ez az éjszaka semmi jót sem tartogat nekem.
     A bejáratnál ért utol. Megremegtem az érintésétől. Karcsú ujjai jeges bilincsként szorították a csuklómat.
– Ne menj el! – kérlelt halkan. – Nem kellene egyedül lenned. – Még erősebben szorította a kezem. – Ami azt illeti, nekem sem.
     Mennem kellett volna. Sietnem kellett volna, rohanni a pillanat elől.
     A bor, vagy ugyanaz a fáradtság állított meg, ami még az imént indulásra késztetett? Hogy valóban menni akartam-e? Volt-e értelme egyetlen pillanatra is ellenkeznem az őt övező erővel szembem? Nem emlékszem, valószínűleg jelentőségét veszítette az akaratom vele szemben.

– – –

A veszély vérszomjas bestiaként tornyosult aznap éjjel a fejünk fölé. Nem lapult a sötétség rejtekében, nem ámított a hamis biztonság illúziójával. Tisztán, kivehetően és vicsorgó pofával bámult rám.
            Én pedig, bár felismertem, nem vettem tudomást róla. Hagytam, hogy a biztonságot jelentő illúziók messze űzzék. Hagytam, hogy egyetlen érintés, egyetlen halk kérlelés feledtesse velem az ezeréves ösztön, szinte csontba maró figyelmeztetését.
            Hátat fordítottam az üvöltő halálnak. Tudomást sem akartam venni róla. Nem akartam küzdeni vele. Hagytam hát, hogy rám telepedjen, hogy egyszer s mindenkorra berágja magát az életembe.
            Hogy mit tettem akkor hát aznap este?
            Dithrill ölébe hajtott fejjel aludtam a legnagyobb nyugalommal, és messze űztem a világ minden veszélyének a gondolatát.