Werner Gross és Az Emlékek II.: Bűn

Bűn

Mi a bűn? Meghatározhatja egyetlen halandó a bűnt? Létezik egyáltalán, mint jelenség, vagy pusztán mesterkélt próbálkozás, hogy az erőt és a gyengeséget egyenlőségre kényszerítsék? Átléphet-e az akarat a bűnök felett, hogy végül ki mondhassa: én vétlen vagyok?
     Ki mondhatja ki a bűnösséget? Ki hozhatja az ítéletet? Jogában áll-e egy halandónak megbélyegeznie a vele egyenrangút? Mitől válik kevésbé bűnössé az ítélet hozója, mint az, aki magán viseli az ítélet súlyát? A hóhér nem épp oly gyilkos, mint akinek a fejét veszi?
     Mennyi kérdés és milyen kevés a válasz. Hogy pontosabb legyek, válasz igenis sok létezik. Hiszen aki ítéletet hoz, a felsőbb jó nevében jár el. A bolond legalábbis ezt gondolja. Aki bűnt kiált, pusztán csak a köz javát védi. Én azt mondom, hogy csupán saját vétkeire keres mentséget. Ahány ember, ahány nézőpont, pontosan annyi a válasz. De még egyetlen bűnös szájából sem hangzott el vád, kevés hóhér feje hullott porba.
     Nem megválaszolni akarom ezeket a kérdéseket. Rég megértettem, hogy az is pusztán csak kis szelete volna az igazságnak. Sokkal egyszerűbb és kényelmesebb feladatom van. Újabb kérdéseket teszek fel. Miért? Dithrillel való találkozásom okán.
     Egy leckét jól megtanultam a vele töltött idő alatt: ha más vagy, másként látod a világot, ha másként látod a világot, előbb-utóbb megbélyegeznek. Miért? Mert ilyen a dolgok természete. De mégsem kérdezi meg senki, hogy mit tegyen az, akinek a bűne pusztán a másképp látás? Mit tegyen az, akinek a bűne csupán a lét? Hol a joga annak, akit egyszerűen bűnössé tesznek? Hol a joga annak, aki létezésével veszélyezteti az erőset és a gyengét?
     Létezik a kard, ami forgatója kezét metszi le. Létezik a vad, ami az üldözője vérét ontja. Biztosan tudom, hogy létezik a bűnös, aki a legártatlanabb az ártatlanok között.

– – –

Másfél nap telt el, amióta Dithrill berobbant az életembe. Másfél nap, de én csak akkorra határoztam el, hogy meglátogatom.
     Az izgalom a gyomromba mart, amikor a kilincsre tettem a kezem. Az én birtokomon volt, az én viskómban, amit oly nagyon szerettem. Azon a délutánon mégis féltem és izgatott voltam. Valami új, valami ismeretlen költözött az unalomig ismert falak közé. Fenyegetett és csábított, akár egy tiltott gyümölcs.
     Minden ellenérzésem felülírta a vágy, ami felé hajtott. A vágy, amit az illatával szívtam magamba az első pillanatban. Nem, a szerelem váratott magára és még csak a testi vágy sem hajtott. Ismerni akartam, tudni és a részévé válni annak a megmagyarázhatatlan jelenségnek, ami a létét lengte körbe.
Odabenn csend köszöntött és méz illatú parfüm, ami úgy lógott a langyos levegőben, mint a portól nehéz pókháló. Ragacsos, nyúlós és nehéz csapda egy tapasztalatlan férfi számára.
     Dithrillnek nyoma sem volt a hálóban, ahol az ajtóból is jól láthattam volna. Nem köszöntött, még egy halk sóhajt sem hallatott.
     Valami egészen másra, valami ismerősre, de mégis oda nem illőre figyeltem fel.
     Halkan sercent, aztán csönd, majd újra és újra egyre gyorsabban. Hangos, tompa puffanást hallottam a dolgozómból, aztán megpillantottam őt.
     Egy vastag, bőrkötésű könyvet szorongatott, akár egy szemérmes diáklány. Már-már úgy tűnt szégyelli magát, de a tekintete elárulta. Játékos volt és valahol a mélyén egy cseppnyi gúny bujkált.
     Ismertem azt a könyvet, túl jól és túl rég. Az enyém volt és nem a legjobb olvasmány. Hogy miért? Fél gondolatokkal, fél mesékkel és értelmetlen mondatokkal volt teleírva. Az el nem készült munkáim kriptája. Hogy miért egy ilyen vastag, finom díszítésű könyvbe írtam őket? Maradjunk annyiban, hogy akkor stílusosnak gondoltam.
     – Az a könyv az én tulajdonom! – törtem meg a pillanatnyi csendet.
– Valóban? Azt hittem, hogy a Werner Gross felirat a gerincén pusztán csak a sors tréfája.
– Nem volt jogod hozzá! – vágtam rá legkevésbé sem barátságosan.
– Valóban – ismételte és közelebb lépett. A felemás szemében rideg fény csillant. Megremegtem. – Miből gondolod, milyen téveszme hitette el veled, hogy a jogaimat vitathatod? – Hideg, érzéketlen mosolyt villantott. – Elolvastam és nem csak ezt. – A háta mögé, egy termetes kupacra bökött. – Azt mind.
– Mit gondolsz? – Az ifjúi sértettségem helyét rögtön átvette az alkotói hiúságomból fakadó kíváncsiság.
– Egy pohár bor mellett beszélhetünk róla. – Olyan közömbösséggel mondta, mintha ezer és egy éve cimborák lettünk volna. – Remélem nem felejtetted el!
     Kinyitottam az áhított bort, amit sehogy sem tudtam volna elfelejteni. Mert mégis mi lehetne fontosabb egy fiatal, sebesült nő számára, mint egy palack jó bor? Az idő végül őt igazolta, és ez a kellemetlen vágy és legkevésbé sem gazdaságos szokás végül rám is rám ragadt.
     – A könyvek, az írásaid egyszerűen közhelyesek. – Nem kertelt, nem beszélt mellé. Egy pohár borral a kezében döfött tőrt a szívembe. – Kivéve az, amit a kezemben láttál. – Ezzel a mondattal pedig meg is forgatta azt.
– Az nem... – kezdtem volna a magyarázatot, de leintett.
– Pontosan tudom, mi ez. Pontosan tudom, mire szolgál, és azt is, hogy illetlenség volt bele olvasnom.
– Az igazat megvallva az egészbe illetlenség volt beleolvasnod. – A sértettség újra rám talált. – De ha már így alakult, miért az? Mi a vonzó a fél gondolatokban és a soha be nem fejezett mesékben?
     Közel hajolt, zavarba ejtően közel. A tekintete rabul ejtett és nem eresztett. Méz, fenyőgyanta és a bor illata csak megerősítette ezt a pillanatnyi rabságot.
– Mégis mi? – Úgy törtem meg a végtelennek tűnő csendet, mintha ezzel kiszabadulhattam volna a hálóból, amibe gabalyodtam.
– A lehetőségek – súgta a fülembe. – A lehetséges végkifejletek végtelen sora. Mi lehetne ennél csábítóbb? – Hátra dőlt a székben és egy nagy kortyot ivott. – A többi írásod egyszerűen kézenfekvő megoldásokkal szolgál olyan problémákra, amiket mindenki unalomig ismer már.
     Hogy miként jutott erre a következtetésre? Nos, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. De akkor, ott, ha nem is értettem mire célzott, hittem neki.
     Csend, kínos, titkokkal teli hallgatás ült ránk. Volt valami kétséges, valami fenyegető a némaságban. Ott lapult a mélyén egy kérdés és milliónyi lehetséges válasz. Várt és némán szövögette azt a hálót, ami végül belénk fojtotta a szót.
     – Elmondom, ki vagyok – válaszolta meg a fel sem tett kérdést. – Ennyivel tartozom.
     A tényen, hogy istenekről és isteni háborúkról kezdett beszélni, még csak-csak túltettem magam. Pontosan úgy hangzott, akár egy régi, kopott mese. Ez a mese mégis más volt, mint amivel álmatlan éjszakákon altatják a gyermekeket. Ahol azt hittem, véget ér, ott kezdődött igazán. Egyre kellemetlenebb, egyre sötétebb dolgokról kezdett beszélni és én hallgattam. Csüngtem a szavain, a hangjával sodródtam és úgy kapaszkodtam bele, mintha csak az lett volna az egyetlen dolog, ami megmenthet az őrülettől.
     Mesélt a breggeni háború kínkeserves éveiről. Az Enyészet ura, Ishamar visszatérésének sötét napjairól és ezen a ponton félbe kellett szakítanom.
     – Breggeni háború? – kérdeztem hitetlenkedve. – Breggenbe volt háború? Hiszen vagy kétszáz éve nem él ott senki.
– Ebben igazad van. Amiről beszélek az régebben történt.
– Nem hiszek neked. – Frissítő kortyot ittam a borból, mintha csak kijózaníthatott volna az őrült feltevésből. – Rengeteg történelmi feljegyzést volt szerencsém tanulmányozni. Nem kettő, nem háromszáz, hanem öt, hatszáz évre visszamenőleg. – Újabb korty ital, és fölényes magabiztosság. – Egyetlen említést sem találtam Breggenről. Pedig Pagonytól a Világ Fogáig bejártam Ammorát. – Nem tudtam és nem is akartam leplezni a gúnyos vigyort, ami az arcomra terült. – Kérlek fejtsd ki az álláspontodat!
– Ott voltam – felelte halkan.
     Bevallom, ezen a ponton nevetni akartam, de valamilyen csoda, vagy megérzés bennem tartotta szerencsémre. A feltételezés is nevetségesnek tűnt. Ilyen hosszú életet ember nem élhetett. Tény volt akkor is, és tény most is. Egyetlen kivételről, egyetlen módról tudtam. Egyes mágusok képesek voltak megőrizni a testüket fiatalnak. Nos, bármennyire is különleges volt ő, biztosan nem volt mágus.
     – Lehetetlen – mondtam erőltetett nyugalommal. – Ha igazat beszélnél, akkor te most mennyi is…
– Igen, annyi – vágta rá a legnagyobb nyugalommal. – Hidd el, igazat beszélek!
– Bizonyítsd! – Ez volt az, amit nem gondoltam végig és nem lett volna szabad kimondanom sem.
     Egyetlen szívdobbanásnyi pillanat volt. Eleinte csak táncoló csillagokat láttam és borzasztó fájdalom hasított a tarkómba. Majd megpillantottam a szemét, azt a csodálatos szempárt. Tűz égett bennük, hideg, gyilkos lángok.
     Hanyatt feküdtem, székestől borított fel Dithrill. A csípőmön ült és szorított. Combjával a derekam, kezével a karjaimat szegezte a földhöz olyan erővel, hogy mozdulni sem bírtam. Megfeszült, akár egy gyilkolásra kész vad. Közel hajolt, annyira közel, hogy az arcomon éreztem a perzselő leheletét.
– Halálosztó vagyok – sziszegte. – Nézz rám! – parancsolta és én engedelmeskedtem. – Mit látsz? Milyennek látsz? Átlagosnak? – Ekkor megcsóváltam a fejem. – Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! – Még erősebben feszült nekem. – Breggenben harcoltam az Enyészet seregei ellen. Katona vagyok és Halálosztó. Mágusok manipulálták a testem és az elmém, hogy még tökéletesebb fegyverré tegyenek úgy, mint több ezer társamat. Többek között ezért olyan a külsőm amilyen és ezért élek még mindig. Hiszel, vagy bizonyítsam még az igazam? – Bólintottam, de nem voltam biztos benne, hogy miért.
     Egy percig csak bámult és szorított. A földre borult bor illata egyre erősebben és egyre józanítóbban hatott rám. Félni kezdtem, egy pillanatra hittem és ez megrémített. A lehetséges igazságok közül egyikben sem számoltam az ő igazságával.
     Végül a szorítása enyhült és a tűz kialudt a szemében. A következő, amit megpillantottam a felismerésből fakadó ijedtség volt.
     Felsegített a földről és szó nélkül vizsgálta meg a fejem. Halk sóhajjal fejezte be, majd helyet foglalt és töltött mindkettőnknek a kiborult ital helyett.
     – Bocsáss meg! Talán az ital, vagy csak túl rég nem voltam emberek között.
– Mi a bűnöd? – Nem tudom mi vitt rá, hogy ezt kérdeztem.
– A háború – felelte ridegen.
– A háború? Ishamar és az Enyészet ellen vívott háború, már ha jól értem. – Felbátorodtam kissé. – Egy több száz éve történt háború, ami egyszerűen eltűnt a történelemből. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ahhoz sem kell zseninek lenni, hogy kitaláljam, ki nyerte a világért folytatott harcot. Végtére is itt vagyunk, nem?
– Ki nyerhet egy ilyen háborún? – Bánat, gyászos szomorúság csendült a hangjában. – Ha arra gondolsz, valóban sikerült visszaszorítanunk az Enyészetet.
– De mégis, ha igazad van Dithrill, valakinek maradnia kellett volna. Valakinek a mágusok közül, vagy a társaid, a Halálosztók közül, aki ezt elmondhatta volna. Egy ilyen mértékű esemény nem tűnik csak úgy el a világból. – Próbáltam a józan ész, a valós érvek világa felé terelni.
– Ami azt illeti mindenki halott, kivéve egy embert. Ő még él.
– Ki az?
– Dienna. – Olyan halkan mondta ki a nevét, mintha csak attól félne, hogy megidézi vele.
– Dienna – kiáltottam fel. – Az a Dienna? A Szende? Te ismered Szendét?
– Akkor közel álltunk egymáshoz. – Lehorgasztotta a fejét, mintha szégyellné.
– Közel? Mit jelentsen ez? Dienna nem az a fajta, hiszen ezt mindenki tudja. Szendének nincs szíve, nem érdekli semmi és senki.
– Fogalmazzunk úgy, hogyha Szende a tűz, én nyakig merültem az izzó parázsba. Ami pedig a pletykákat illeti, Szendének igen nagy szíve van.
– Értsem úgy?
– Értsd, ahogy akarod Gross. Nem szeretnék róla beszélni, most nem.
– Felkereshetnéd, segíthetne. Egy olyan mágus mint ő, megszabadíthatna az üldözőidtől. Hiszen hatalmas befolyása van az udvarban. – Nagyot nyeltem. – Tulajdonképpen ő maga a hatalom.
– Szende nem fog segíteni. – Kis kortyot ivott az italából. – Szende üldöztet.
     A jól ismert némaság újra ránk talált. Csak néztük egymást szótlanul, mégis minden érzés ott volt körülöttünk a borgőzös levegőben. Sajnálat, bánat és egy pillanatra a megértés. Dithrill titka attól a ponttól összekötött minket és hozzáláncolt egy olyan világhoz, amiről nem is sejtettem, hogy létezik.
     – Sajnálom, de meg kell kérdezzem – törtem meg a csendet.
– Tudom. Tedd hát fel!
– Miért? Miért üldöztet Dienna?
     Mintha kissé megremegett volna. Mintha a kérdés megrémítette volna. Nem volt váratlan és biztosan számított rá, egyszerűen számítania kellett.
     Mély levegőt vett és lassan lehunyta a szemét.
     Utazott.
     – A háborún senki sem nyert, de sokan nyerészkedni akartak. Túl értékesnek, túl nagy erőnek tartottak minket. Turfen, a Birodalom akkori királya éppúgy, mint a mágustorony, a magáénak akart tudni minket. Szomorú és gyalázatos események követték a vitákat, és úgy fordult a hatalom, hogy az számunkra a legrosszabbat hozta. – Egy sóhaj erejéig megállt. – Ha nem lehet mindenkié, hát ne legyen senkié. Ez volt az elv. Nem tartott sokáig háborús bűnössé nyilvánítani minket. – Ismét felsóhajtott, ám ezúttal meg is remegett. – Hetekig tartott Gross. Kivégzések, máglyák, kötél. Minden, ami belőlünk maradt porrá lett. Bárki, aki szót emelt értünk, vagy beszélt rólunk, az osztozott a sorsunkon. Mi volt a vétkünk? Mondd! Mi? – Zokogott, kiabált és a földhöz vágta a poharat. – Hát bűn, hogy léteztünk? Bűn, hogy éltünk? – Hangja elcsuklott, a zokogása néma remegésbe torkollott.
     Nem tudtam mit felelhetnék. Mit mondhattam volna? Ki voltam én, hogy nyugodt szívvel ráolvassam a bűnt?
     De feloldozást sem nyújtottam neki. Nem oldozhattam fel az alól, amit nem én róttam ki rá.
     Hallgattam. Hosszan, kínosan, akár a vádlók, ha a lelkiismeret szikrája megcsillan a lelkükben. Hallgattam, az ártatlanok, a vétlenek csendjével és néztem.
     Az erős, büszke nő nem tűnt többnek egy zokogó leánynál, akit az élet sanyargatott és megtaposott. Ebben a halk, keserves zokogásban csendült fel a múlt, a jelen, a jövő és a vágy, a kérlelés.
     Feloldozásért könyörgött. Feloldozásért a bűnök alól, amiket el sem követett. Irgalmat várt egy idegentől, de csak hallgatást kapott.
     Ez a pillanat egyike azoknak, amiért egész életemben szégyenkeznem kellett volna. Habozás helyett meg kellett volna adnom neki, amire vágyott. Gondolkozás nélkül kellett volna tiszta szívvel feloldoznom. Legalább nekem.
     Én pedig kételkedtem és kétségbeesetten kapaszkodtam a valóság foszlányaiba. A szívem mélyén tudtam, hogy a világ, a valóság, amit oly görcsösen szorítok, megszűnt, szertefoszlott, akár a sötét víz felett lengedező pára a hajnali széltől. Hallgattam.
     – Bocsáss meg! – rebegte a könnyeivel küszködve. – Nem kellett volna... – Belefojtottam a szót.
     Öleltem. Fogalmam sincs hogyan, de ott voltam. Az elmém, vagyis az elmémben lakó racionális, a megfontolt Werner Gross még mindig a székben ült és hallgatott. De én ott voltam és szorítottam, mintha csak az életembe kapaszkodtam volna.
     Karcsú volt, már-már idegennek hatott az érzés. Reszketett, akár egy ázott madárka. Reszketett, majd egyszer-egyszer megfeszült. Tudtam nem erre várt, de csak ennyi jutott, egy egyszerű ember egyszerű, jelentéktelen gesztusa.
     Aztán valami megváltozott. Megéreztem a karcsú ujjait a lapockámon. Vadul mart belém, jeges horogként akadt a bőrömbe az érintése. Markolt, mint aki soha sem akar elereszteni, mint aki a végzetébe kapaszkodik.
     A görcsös szorítás lanyhulni látszott. Bizsergett a bőröm, de ilyet még soha sem éreztem. Varázslatos volt a szó legszorosabb értelmében. Varázslatos és hideg. Dithrill keze mindig hideg volt, akár a mágusoké.
     Az arcát a mellkasomhoz szorította, és a reszketése lassan szabályos légzéssé tompult, végül csak halkan szuszogott, mint aki alszik.
     – Nem lett volna szabad, nem lett volna szabad – ismételgette suttogva. – Sajnálom, sajnálom én csak... – Elakadt a hangja és újra megszorított, ezúttal gyengédebben.
– Tudom – feleltem olyan nyugalommal, mint az, aki igazat mond.
     Sok asszonyt, nőt és leányt öleltem életem során. Mind emberi volt, mind ismerős. Vággyal és bujasággal teli, egyszerű és megmagyarázható gesztusok. Dithrill ölelése után mindez pusztán tucat, olcsó vásári ámításnak tűnt.
     Másképp ölelt, mást súgott a ki nem mondott szavakkal. Nem volt benne bujaság, sem a pillanatban lángot lobbantó hév. Sokkal mélyebb és fenségesebb érzések szorultak közénk. Az összetartozás, az emberi létből fakadó ősi ösztön, az oltalom vágya és az oltalmazó karok védelme. Abban a pillanatban gyengeségbe burkolództunk, amiből mind a ketten csak erősebben bújhattunk elő.
     Ott volt még a mágia. Az a lehetetlen, megfoghatatlan erő, amiből Dithrillnek csak kevés jutott, de én azonnal éreztem a bőröm alatt. Hidegen bizsergett, mégis az otthon melegét idézte. Egyszerre taszított és vonzott minket. Úgy feszült meg közöttünk, akár egy rugó.
     Ezer év, vagy egyetlen pillanat telt el? Nem tudtam, nem számított. De valami elemi félelem a zsigereimbe mart. Valami, amit még meg sem értettem, de már utol is ért.
     Dithrill eleresztett. Magamra hagyott a köztünk megszakadt valóság partján. A távolságba, ami közénk ékelődött, belefért egy egész világ és ezer év bánat.
     – Bocsáss meg – rebegte, mintha mást már nem is mondhatott volna. – Kérlek, hagyj magamra! Nem akarom, hogy... – Nem fejezte be a mondatot, csak elfordult tőlem.
     Lassan eszméltem fel, de a felfoghatatlan, a gyűlölt valóság nem hagyott nyugodni.
     A viskóm ajtaja előtt álltam és a kopott öreg ajtót bámultam csendben. Azt az ajtót, ami áthatolhatatlan falként választott el tőle.
     Nem tudom, miként jöttem ki a házból, nem tudom felidézni. Kedvesen kísért ki? Esetleg dühösen? Igazából a mai napig nem tudom. Nem számít.
     Elsőre tapasztaltam meg azt a kínt, azt az ürességet, ami aztán az évek alatt már-már állandósult, köznapi állapot lett az életemben.
     Először éreztem meg a mohó vágyat, aminek fényében minden elsötétült. A vágyat, ami világokat perzselhetett volna fel. Szerencsére nem állt módomban ilyesmit tenni, mert esküszöm megtettem volna gondolkodás nélkül. Csak a pillanat, csak az a különleges érzés számított, semmi és senki más. Szégyellem, de még Lydiáról is megfeledkeztem abban a percben. Ennyi év távlatából és a tapasztalatok egész hadával a hátam mögött, már cseppet sem csodálkozom, hogy egy olyan vad, féktelen bestia, mint Dienna sem volt képes sokáig ellenállni ennek az érzésnek, ennek a jelenségnek. Megértem, hogy akár milliókat is megölt volna, akár az egész világot lángba borította volna, ha csak azon múlik, hogy megkaparintsa. Szerencsére nem azon múlott, de ez már egy másik mese.
     Elveszettnek, magányosnak éreztem magam a Renner felé vezető úton. Egyetlen társam, a csípős, késő esti hideg némán borult rám.
     Valami megmagyarázhatatlan erő kényszerített rá, hogy megálljak. Különleges, zsigerből jövő erő. Nevezzük ösztönnek. Megálltam és visszafordultam, hogy búcsúképpen megpillantsam a kis ház halványan derengő fényeit.
     Volt ott valami más is, a sötétben lapult és az éjszakába burkolózott breggeni fenyves fái közül lesett rám. Irtózatos bestia volt, szinte ráomlott az apró ház apró fényeire, de végül mégsem tette.
     Visszavonult a sötét erdő némaságban úszó oltalmába. Csak suttogott. Halkan és vészjóslóan.
     Esküszöm, egy pillanatra hallottam, mit suttog a breggeni erdő. Tisztán és kivehetően hallottam, nem ismertem a szavakat, még is megértettem. Halált suttogott Breggen réme.
     Feltámadt a szél.

– – –

Hogy bűnös volt-e Dithrill? Igen.
            Hogy az őt ért vádak, a háború, vagy a léte volt a bűn? Esetleg a megannyi kioltott élet és áthágott törvény volt a bűne? Legkevésbé sem. Ezeket a bűnöket kiváltotta, vezekelt értük csaknem egész életében, és ő ezt pontosan jól tudta. Sohasem panaszkodott.
            Még is volt egy bűne, egyetlen végzetes hibája, amit soha senki sem olvasott rá. És én most vénségemre, az idő fátyolos foszlányain át megteszem. Ráolvasom és kikényszerítem a néma vallomását, mert így helyes. Mert a makulátlan emlék pusztán csak illúzió, és a hiedelmekkel ellentétben van valami, amit még az idő sem tud megszépíteni és semmissé tenni.
            Kimondom, ki kell mondanom, mielőtt a halál engem is elragad. Ha én nem teszem, talán nem teszi már senki. Dithrill bűnös.   A bűne pedig az, hogy egyetlen szívdobbanásnyi időre is kételkedni mert az ártatlanságában.