Fekete Rózsa
Fekete
Rózsa
Dienna megállt a halotti máglya
előtt. Halkan ropogott a tűz, éppen csak meggyújtották. A nedves fa savanyú,
sűrű füsttel kapott lángra. Szótlanul, rezzenéstelen arccal nézte, hogy a
remény és a boldogságra való esélye a fehér füsttel száll tova az éjszakai
égbolton.
Nehéz szívvel gondolt vissza a történtekre, és egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy hibázott. Megbánás és a gyász súlya sötét falként omlott rá, a valóság utolsó foszlányait is végleg elsöpörte.
Jelentőségét veszítette a lázadás, amit ő szított fel, jelentőségét vesztette a tény, hogy tervei kudarcba fulladtak. Abban a pillanatban még a mágusok jövője sem érdekelte. Magány és bánat rágta fakó szívét és immár másodszor kellett ezt végig csinálnia.
Nehéz szívvel gondolt vissza a történtekre, és egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy hibázott. Megbánás és a gyász súlya sötét falként omlott rá, a valóság utolsó foszlányait is végleg elsöpörte.
Jelentőségét veszítette a lázadás, amit ő szított fel, jelentőségét vesztette a tény, hogy tervei kudarcba fulladtak. Abban a pillanatban még a mágusok jövője sem érdekelte. Magány és bánat rágta fakó szívét és immár másodszor kellett ezt végig csinálnia.
– – –
Alea halkan sóhajtott és átnyújtott egy fél
cipót és egy almát Diennának.
– Sajnálom, ennyit tudtam hozni. – Hangjában őszinte sajnálat csendült. – Tudom, hogy nem vagy hozzá szokva az ilyen szegényes ételhez.
– Ettem már rosszabbat is – felelte és félbe törte a cipót, az egyik darabot vissza adta a katonának. – Egyél te is! De mondd csak, mi történt Grathermben, amióta elhagytuk?
– Annyi bizonyos, hogy rád vadásznak és nem az udvar megbízásából.
– Miből gondolod? – Nagyot harapott az almából. – Ki akarná a fejemet venni?
– Ezt most komolyan kérdezed? – Huncut mosolyt villantott a mágusra, ő pedig viszonozta.
– Valóban, nem gondoltam végig. Pontosítanék, ki nem akarja a fejemet venni?
– A király biztosan nem akarja, azok után amit láttam, bizton merem állítani, hogy jelenleg a király a legjobb barátod.
– Kétlem. De csak a kíváncsiság kedvéért még is mit tett a király?
– Dragen – felelte kurtán. – Zomend rájuk uszította Metszőt és a város őreit, meg néhány zsoldost. – Hangosan köhintett egyet, a cipó meglehetősen fojtós volt. – Nos nem sok túlélő maradt belőlük az összecsapások után. Lehet, hogy Dragen egy barom, de ez az ő terepe, nagyon érti a dolgát.
– A vezetőjüket sikerült elkapni?
– Nem. A foglyok nem beszéltek, bár karóba húzva, vagy kötélen lógva kevés embernek ered meg a nyelve. – Alea a legkevésbé nőies módon a földre köpött. – Mint mondtam Dragen érti a dolgát.
– Nem. Pont, hogy nem érti. Ha értené már rég visszatérhettem volna a városba, ezeknek az árulóknak a vezetője pedig halott lenne. – Hangosan felsóhajtott és közelebb lépett a nőhöz. – Ehelyett itt bujkálok, mint egy féreg, már második hete. – Megragadta Alea karját és erősen megszorította. – Nem bírom tovább. Vissza kell mennünk, muszáj.
– Szende, még túl veszélyes, nem engedhetlek vissza. – Megfogta a mágusnő kezét, az ujjaik egy pillanatra összefonódtak.
Diennát nem hagyta nyugodni a gondolat. Ezernyi dologról akart beszélni a katonával. Alea bár nem volt mágus, de még is meg volt a helye Dienna világában. Királyok és határok nélküli világban, aminek minden terhe csak a mágusok vállát nyomta volna. Egy olyan tökéletes világban lett volna Alea a társa, ahol a politika és pénz helyét a józanész veszi át, a szenvedés és kín helyét a csodák, mint az Ősök idejében.
– Nem kértem az engedélyed Alea – felelte nehéz szívvel.
Még egy szívdobbanásnyi ideig élvezte a lány érintését. Nagyon is emlékeztette Dithrillre. Keze hideg volt már-már élettelenül, akár egy mágusé. De Alea érintéséből hiányzott a mágia, az a mindenen keresztül vágó, lágy bizsergés, ami mindent összeköt és szét választ. Emberi volt, a maga egyszerű tökéletességében. Dienna ezt az egyetlen pillanatot több száz év vágyakozásával élte meg. Ha nem is volt minden ugyan olyan, ha ez a leány nem is volt Dithrill, akkor is kapaszkodott belé. Eleget várt, eleget rágódott és túl sok időt pazarolt el távoli árnyak hajszolásával. Békét talált a fiatal katona hideg érintésében. Egyetlen múló percre elhitte, hogy révbe ért.
Vége lett egyetlen pillanat alatt, túl gyorsan, hogy igazán felfogja. Egy egyszerű embernek csak szempillantás, egy lélegzetvételnyi idő, de Dienna egy egész élet vágyait sűrítette ebbe a pillanatba. Elmúlt, és a pillanattal veszett az ábránd is.
– Ideje indulnunk. – Hangosan sóhajtott és elengedte Alea kezét.
– Sajnálom, ennyit tudtam hozni. – Hangjában őszinte sajnálat csendült. – Tudom, hogy nem vagy hozzá szokva az ilyen szegényes ételhez.
– Ettem már rosszabbat is – felelte és félbe törte a cipót, az egyik darabot vissza adta a katonának. – Egyél te is! De mondd csak, mi történt Grathermben, amióta elhagytuk?
– Annyi bizonyos, hogy rád vadásznak és nem az udvar megbízásából.
– Miből gondolod? – Nagyot harapott az almából. – Ki akarná a fejemet venni?
– Ezt most komolyan kérdezed? – Huncut mosolyt villantott a mágusra, ő pedig viszonozta.
– Valóban, nem gondoltam végig. Pontosítanék, ki nem akarja a fejemet venni?
– A király biztosan nem akarja, azok után amit láttam, bizton merem állítani, hogy jelenleg a király a legjobb barátod.
– Kétlem. De csak a kíváncsiság kedvéért még is mit tett a király?
– Dragen – felelte kurtán. – Zomend rájuk uszította Metszőt és a város őreit, meg néhány zsoldost. – Hangosan köhintett egyet, a cipó meglehetősen fojtós volt. – Nos nem sok túlélő maradt belőlük az összecsapások után. Lehet, hogy Dragen egy barom, de ez az ő terepe, nagyon érti a dolgát.
– A vezetőjüket sikerült elkapni?
– Nem. A foglyok nem beszéltek, bár karóba húzva, vagy kötélen lógva kevés embernek ered meg a nyelve. – Alea a legkevésbé nőies módon a földre köpött. – Mint mondtam Dragen érti a dolgát.
– Nem. Pont, hogy nem érti. Ha értené már rég visszatérhettem volna a városba, ezeknek az árulóknak a vezetője pedig halott lenne. – Hangosan felsóhajtott és közelebb lépett a nőhöz. – Ehelyett itt bujkálok, mint egy féreg, már második hete. – Megragadta Alea karját és erősen megszorította. – Nem bírom tovább. Vissza kell mennünk, muszáj.
– Szende, még túl veszélyes, nem engedhetlek vissza. – Megfogta a mágusnő kezét, az ujjaik egy pillanatra összefonódtak.
Diennát nem hagyta nyugodni a gondolat. Ezernyi dologról akart beszélni a katonával. Alea bár nem volt mágus, de még is meg volt a helye Dienna világában. Királyok és határok nélküli világban, aminek minden terhe csak a mágusok vállát nyomta volna. Egy olyan tökéletes világban lett volna Alea a társa, ahol a politika és pénz helyét a józanész veszi át, a szenvedés és kín helyét a csodák, mint az Ősök idejében.
– Nem kértem az engedélyed Alea – felelte nehéz szívvel.
Még egy szívdobbanásnyi ideig élvezte a lány érintését. Nagyon is emlékeztette Dithrillre. Keze hideg volt már-már élettelenül, akár egy mágusé. De Alea érintéséből hiányzott a mágia, az a mindenen keresztül vágó, lágy bizsergés, ami mindent összeköt és szét választ. Emberi volt, a maga egyszerű tökéletességében. Dienna ezt az egyetlen pillanatot több száz év vágyakozásával élte meg. Ha nem is volt minden ugyan olyan, ha ez a leány nem is volt Dithrill, akkor is kapaszkodott belé. Eleget várt, eleget rágódott és túl sok időt pazarolt el távoli árnyak hajszolásával. Békét talált a fiatal katona hideg érintésében. Egyetlen múló percre elhitte, hogy révbe ért.
Vége lett egyetlen pillanat alatt, túl gyorsan, hogy igazán felfogja. Egy egyszerű embernek csak szempillantás, egy lélegzetvételnyi idő, de Dienna egy egész élet vágyait sűrítette ebbe a pillanatba. Elmúlt, és a pillanattal veszett az ábránd is.
– Ideje indulnunk. – Hangosan sóhajtott és elengedte Alea kezét.
– – –
Magasra csaptak a lángok
narancsszín, lidérces árnyakat rajzolva a gomolygó, sűrű füstbe.
A fájdalom, amit Dienna a tenyerében érzett eltörpült az mellett a belső, maró gyötrelem mellett, ami egész lényét mérgezte. Képtelen volt búcsút inteni, képtelen volt elengedni, és legfőképp nem tudott veszíteni.
Vér folyt végig a kézfején. A rózsa tövisei, amit a kezében szorongatott tövig mélyedtek tenyerébe. Kellemetlen feszítő fájdalom hasított puha bőrébe. Élvezte, úgy ahogy egykoron az életet is. Fájón, gyötrőn, de egy csodába merülve, mindenről megfeledkezve.
Arcához emelte a magányos virágot. Kellemes, bánatot feledtető illatot árasztott magából. A vörös szirmok tökéletes összhangban borultak egymásba. Apró csoda egy ilyen tökéletes virág, egyetlen természet alkotta tünemény. Dienna szerette a csodákat, egész életében csodákat hajszolt és most, hogy meglelte ezt az apróságot, nem állt készen, hogy elengedje.
– Dienna. Fogadd őszinte részvétem. – Kérges, öreg kéz szorította meg a vállát.
– Köszönöm királyom – felelte halkan.
A fájdalom, amit Dienna a tenyerében érzett eltörpült az mellett a belső, maró gyötrelem mellett, ami egész lényét mérgezte. Képtelen volt búcsút inteni, képtelen volt elengedni, és legfőképp nem tudott veszíteni.
Vér folyt végig a kézfején. A rózsa tövisei, amit a kezében szorongatott tövig mélyedtek tenyerébe. Kellemetlen feszítő fájdalom hasított puha bőrébe. Élvezte, úgy ahogy egykoron az életet is. Fájón, gyötrőn, de egy csodába merülve, mindenről megfeledkezve.
Arcához emelte a magányos virágot. Kellemes, bánatot feledtető illatot árasztott magából. A vörös szirmok tökéletes összhangban borultak egymásba. Apró csoda egy ilyen tökéletes virág, egyetlen természet alkotta tünemény. Dienna szerette a csodákat, egész életében csodákat hajszolt és most, hogy meglelte ezt az apróságot, nem állt készen, hogy elengedje.
– Dienna. Fogadd őszinte részvétem. – Kérges, öreg kéz szorította meg a vállát.
– Köszönöm királyom – felelte halkan.
– – –
A sikátorok végtelen
labirintusába már-már bele szédült Dienna.
– Miért erre jövünk? – kérdezte bosszúsan.
Alea nem a legjobb környéken vezette keresztül. Üres, kihalt sikátorok és csendes, sötét házak fenyegetőn meredtek rájuk. Még egy kóbor macskával sem találkoztak, és ez a tény Gratherm tekintetében igen aggasztó volt.
– Ez a város legkihaltabb része Szende. Itt biztosan nem keresne senki téged – felelte Alea és megszaporázta a lépteit. – Már nincs messze a kastély, ott biztonságban leszel.
Dienna megtorpant és egy gyenge mágikus impulzussal késztette megállásra a testőrét. Nem volt dühös rá, sőt kifejezetten hálás volt neki, de kétségtelenül érezte, hogy kezd kiesni önmaga szerepéből és ezt nem engedhette. Nem mutathatott gyengeséget, félelmet, az nem ő volt. Nem volt megmentésre szoruló elesett hercegnő, sem pedig testőrök háta mögé bújó törékeny tündérke.
– Jól van Alea, most megállunk és tisztázunk néhány dolgot – közölte a legnagyobb nyugalommal. – Először is hálás vagyok neked mindenért, de azt hiszem össze keversz valakivel. Nem kell menekítened, nem azért jöttem vissza a városba, hogy a palota falai között reszketve várjak, amíg Dragen levadássza az üldözőimet.
– Pedig bölcsebben tennéd. – Közelebb lépett Szendéhez. – Én pedig, ha kell kényszerítelek.
Dienna hangosan nevetett fel és az egyik omladozó vakolatú ház falának dőlt.
– Hogyan? Kíváncsivá tettél.
– Tényleg úgy gondolod, hogy ez a legjobb alkalom, hogy bizonyítsd a keménységed, az erőd? Tényleg nem lehetne, hogy máskor kérdőjelezd meg a képességeim?
– Oh, nem kérdőjelezek meg én semmit, pusztán nem szeretem, amikor úgy kezelsz, mint egy nyafogós libát, egyszerűen csak emlékeztetni szeretnélek rá, hogy mire vagyok képes, ha esetleg elfelejtetted volna.
– Te pedig elfelejted, hogy engem köt a hűség.
– Nocsak, ez érdekes. – Rideg mosolyt villantott a lányra. – Mi féle hűség? Mihez, kihez köt téged a hűség?
Alea hangosan sóhajtott, majd legyintett és tovább indult a sötét sikátorban. Cseppet sem volt ínyére, hogy egy ilyen helyen kezdjen elvi vitába Szendével.
– Hozzád – felelte végül és intett a mágusnak, hogy kövesse.
Már a negyedik keskeny, sötét sikátort szelték át teljesen szótlanul. Mélyen gyökerező kimondatlan dolgok feszültek közöttük és ez még a gyászos városképnél is nyomasztóbban hatott rájuk.
– Dithrillnek neveztél – törte meg a csendet végül Alea.
– Hogy mi? – Kissé hangosabban kérdezett vissza Dienna, mint szeretett volna.
– Dithrillnek, amikor megtaláltalak az utcán. Ájult voltál és mielőtt magadhoz tértél így neveztél. Ki az a Dithrill?
– Tudod mi az a Fekete Rózsa?
– Feltételezem egy virág – felelte unottan.
– Persze virág, ha azokra gondolsz, amivel a piacokon üzletelnek. – Hangosan sóhajtott és lelassította a lépteit. – Az igazi Fekete Rózsa teljesen más dolog. Inkább egy kép, egy árny, mintsem fizikai dolog.
– Hozzá szoktam már a sejtelmes gondolataidhoz Szende, de most még én sem igazán értelek. Hogy jön ez Dithrillhez?
– Képzeld el a leggyönyörűbb dolgot a világon, ami annyira csábít, hogy egyszerűen nem tudsz másra gondolni, mint hogy megkaparintsd. Ez a Fekete Rózsa. Egy kép, egy vágy, egy boldog élet folyton változó sziluettje.
– Ez nem igazán hangzik rosszul.
– Valóban? Mit teszel azzal, amire mindig is vágytál és sikerül megkaparintanod? Szorítod sohasem ereszted. Mit tesz a rózsa azzal aki túl erősen szorítja?
– Megszúrja. Még mindig nem értem igazán. Mégis ki ne tűrne egy kis fájdalmat, ha a boldogságát leli meg általa?
– Igazad van bárki elviselné, de tévedsz is. A Fekete Rózsát sohasem lehet elérni, sohasem tudod megkaparintani. Csak amikor a fájdalom olyan gyötrő, olyan kínzó, hogy nem bírod már tovább, akkor jön az igazi szenvedés. Akkor döbbensz rá, hogy amibe kapaszkodtál, amiért szenvedtél az sohasem volt a tied, sohasem érted el. Nem volt több, mint egy képzelet, egy délibáb az élet sivatagában, ami boldogsággal kecsegtet. A kudarc összetör, meggyötör és magányosság tesz. Ki tudja talán meg is öl.
– Hogy jön ez Dithrillhez?
– Ő az én Fekete Rózsám – felelte halkan.
Egy széles, kövezett útra értek. A város tompa fényei és az éjszakai mulatságok bódult hangjai ide már utat találtak. Megcsillantak a palota fényei, akár az égen a csillagok. Dienna végre ismerősnek érezte a környéket. Minden egyes megtett lépéssel egyre magabiztosabbá vált. Túl sokáig játszotta már az üldözött szerepét. Gyűlölte és unta, Aela minden aggodalma ellenére készen állt üldözővé válni. Szinte bódítóan hatott rá a gondolat, hogy nem sokára maga mögött tudhatja ezt a kellemetlen helyzetet. Újabb és újabb tervek kezdtek kirajzolódni szeme előtt, arról, hogy miként fogja a királyságot sárba tiporni és a mágusokat az őket megillető helyre ültetni. Egyetlen dolog volt, ami nem változott ezekben a tervekben, mégpedig Alea.
Túl gyorsan történt minden, még igazán ki sem szakadt a jövő gondolataiból, már egy újabb megoldhatatlannak tűnő helyzetben találta magát.
A házak ablakiból nyílvesszők meredtek rá, az idegek halkan ropogtak. A széles utat övező sikátorokból fehér maszkot viselő emberek özönlöttek ki. Alea pedig a földön térdelt. Egy karcsú, ívelt penge megcsillant a torkán.
Egy magas, karcsú alak közeledett felé. Rémisztően hatott a maszk látványa, mintha csak márványból faragták volna az arca helyére. Csak mikor igazán közel ért, akkor látta meg Dienna az ezernyi apró rúnát, amit bele véstek.
– Én nem tenném – közölte rekedt hangon a férfi és Dienna lángba borult kezére bökött. – Még a végén valaki olyan is meghal, akinek nem kellene.
– Engedd el! – sziszegte Dienna. – Neki ehhez semmi köze.
Gúnyosan nevetett fel a férfi, majd kivonta kardját és egyenesen Szendére szegezte.
– Hát ennyire ostobának nézel? Engedjem el, hogy aztán szénné égess minket. Ugyan Dienna, ne okozz csalódást!
– Ki a fene vagy te?
– Senki és mindenki. – Lassú léptekkel körbe sétált Dienna körül, a kardját egyetlen pillanatra sem eresztette le. – A nép vagyok és a jövő.
– Őrült vagy és halott – köpte epésen.
– Nem-nem. Ha őrült vagyok, akkor csak annyira, mint te Dienna. Mindent tudok rólad és arról amit tettél. – Halkan kuncogott és még közelebb lépett a mágushoz. – Már-már csodállak. Fellázítani a mágusokat és a király ellen küldeni őket nem nagy dolog, de hogy te látszólag ebből kimaradtál, hogy végig korona hűnek tetted magad és szemrebbenés nélkül végeztél a tizenkét legjobb mágussal egyszerűen lenyűgöz.
– Megtisztelő a rajongásod. – Hangjában olyan gyűlölet feszült, amitől szinte izzottak a szavai.
– Gondold csak el, ha mi ketten egy oldalon állnánk, csodákat teremthetnénk. – Már annyira közel állt a nőhöz, hogy a kard pengéje elérte a nyakát. – De sajnos az én terveim mások. Te egy királyok nélküli mágus világot vizionálsz, én pedig egy mágusok nélküli emberi világot. Kellemetlen helyzet.
– Az. – A hideg acél érintésétől borzongás futott végig rajta. – De Alea elfér az én világomban is és a tiedben is. Engedd hát el!
– Nagyon szívesen megtenném. – Hangosan sóhajtott. – De látva, hogy milyen fontos neked, remélem megértesz. – Vékony vágást ejtett Dienna fültöve alatt. – Csak még azt nem tudom, hogy mi okozna nagyobb fájdalmat neked. Látni meghalni őt és aztán eltávozni, vagy úgy meghalni, hogy nem tudod biztosan a sorsát?
Ez volt az a pont ahol a szavak jelentőségüket vesztették. A pont, ahonnan Dienna többé nem tudott megálljt parancsolni gyűlöletének és a mágiának. Akár az izzó láva a vulkánból, úgy tört fel belőle a mágia.
A kard amit a nyakához szorítottak vibrálni kezdett. Egyre gyorsabban, egyre forróbban. Végül a maszkos férfi elengedte és Dienna egyetlen intéssel megfordította a lebegő fegyvert. Egykori tulajdonosa hasfalába irányította, oly erővel, hogy a földre taszította azt. Majd egyetlen szempillantás alatt tova szállt egyenesen az Alea torkához kést szorító ember mellkasába. Elkésett. A nyílvesszők hangos süvítéssel száguldottak felé, de mielőtt elérték volna egy halványan pulzáló mágikus fal állta útjukat.
Dienna rezzenéstelen arccal bámulta, hogy Alea a földre rogy és felmetszett torkához kap. A gyűlölet, a pillanatnyi izgalom minden félelmén felül kerekedett.
Tűz lobbant fel, kék, zöld és vörös lángok csaptak fel mindenütt. A forró levegő gyilkos bestiaként üvöltött fel elnyelve a haldoklók utolsó sikolyait. Lángoltak a falak, lángolt az út még maga Dienna is lángba borult. Gyilkos, mindent felemésztő halál tombolt az utcán, csak egy apró kör maradt érintetlen, az amiben Alea feküdt.
Az utolsó sikolyok hangjával együtt tűnt el a tűz. Keserű, savanyú füst borult az utcára. Csak Dienna teste izzott a végtelen sötétben.
– Alea bocsáss meg! – súgta és mellé térdelt.
Tudta, hogy késő, tudta, hogy nem segít vele, de meg kellett tennie. Újra és újra végig húzta ujját a nő torkán. Érintése nyomán a hosszú, szélesre nyílt seb behegedt, de Alea tekintete élettelenül bámult a messzeségbe. Hiába a mágia, hiába a szinte korlátlan erő, életet még Dienna sem tudott fakasztani.
– Sajnálom – rebegte és ráborult.
– Miért erre jövünk? – kérdezte bosszúsan.
Alea nem a legjobb környéken vezette keresztül. Üres, kihalt sikátorok és csendes, sötét házak fenyegetőn meredtek rájuk. Még egy kóbor macskával sem találkoztak, és ez a tény Gratherm tekintetében igen aggasztó volt.
– Ez a város legkihaltabb része Szende. Itt biztosan nem keresne senki téged – felelte Alea és megszaporázta a lépteit. – Már nincs messze a kastély, ott biztonságban leszel.
Dienna megtorpant és egy gyenge mágikus impulzussal késztette megállásra a testőrét. Nem volt dühös rá, sőt kifejezetten hálás volt neki, de kétségtelenül érezte, hogy kezd kiesni önmaga szerepéből és ezt nem engedhette. Nem mutathatott gyengeséget, félelmet, az nem ő volt. Nem volt megmentésre szoruló elesett hercegnő, sem pedig testőrök háta mögé bújó törékeny tündérke.
– Jól van Alea, most megállunk és tisztázunk néhány dolgot – közölte a legnagyobb nyugalommal. – Először is hálás vagyok neked mindenért, de azt hiszem össze keversz valakivel. Nem kell menekítened, nem azért jöttem vissza a városba, hogy a palota falai között reszketve várjak, amíg Dragen levadássza az üldözőimet.
– Pedig bölcsebben tennéd. – Közelebb lépett Szendéhez. – Én pedig, ha kell kényszerítelek.
Dienna hangosan nevetett fel és az egyik omladozó vakolatú ház falának dőlt.
– Hogyan? Kíváncsivá tettél.
– Tényleg úgy gondolod, hogy ez a legjobb alkalom, hogy bizonyítsd a keménységed, az erőd? Tényleg nem lehetne, hogy máskor kérdőjelezd meg a képességeim?
– Oh, nem kérdőjelezek meg én semmit, pusztán nem szeretem, amikor úgy kezelsz, mint egy nyafogós libát, egyszerűen csak emlékeztetni szeretnélek rá, hogy mire vagyok képes, ha esetleg elfelejtetted volna.
– Te pedig elfelejted, hogy engem köt a hűség.
– Nocsak, ez érdekes. – Rideg mosolyt villantott a lányra. – Mi féle hűség? Mihez, kihez köt téged a hűség?
Alea hangosan sóhajtott, majd legyintett és tovább indult a sötét sikátorban. Cseppet sem volt ínyére, hogy egy ilyen helyen kezdjen elvi vitába Szendével.
– Hozzád – felelte végül és intett a mágusnak, hogy kövesse.
Már a negyedik keskeny, sötét sikátort szelték át teljesen szótlanul. Mélyen gyökerező kimondatlan dolgok feszültek közöttük és ez még a gyászos városképnél is nyomasztóbban hatott rájuk.
– Dithrillnek neveztél – törte meg a csendet végül Alea.
– Hogy mi? – Kissé hangosabban kérdezett vissza Dienna, mint szeretett volna.
– Dithrillnek, amikor megtaláltalak az utcán. Ájult voltál és mielőtt magadhoz tértél így neveztél. Ki az a Dithrill?
– Tudod mi az a Fekete Rózsa?
– Feltételezem egy virág – felelte unottan.
– Persze virág, ha azokra gondolsz, amivel a piacokon üzletelnek. – Hangosan sóhajtott és lelassította a lépteit. – Az igazi Fekete Rózsa teljesen más dolog. Inkább egy kép, egy árny, mintsem fizikai dolog.
– Hozzá szoktam már a sejtelmes gondolataidhoz Szende, de most még én sem igazán értelek. Hogy jön ez Dithrillhez?
– Képzeld el a leggyönyörűbb dolgot a világon, ami annyira csábít, hogy egyszerűen nem tudsz másra gondolni, mint hogy megkaparintsd. Ez a Fekete Rózsa. Egy kép, egy vágy, egy boldog élet folyton változó sziluettje.
– Ez nem igazán hangzik rosszul.
– Valóban? Mit teszel azzal, amire mindig is vágytál és sikerül megkaparintanod? Szorítod sohasem ereszted. Mit tesz a rózsa azzal aki túl erősen szorítja?
– Megszúrja. Még mindig nem értem igazán. Mégis ki ne tűrne egy kis fájdalmat, ha a boldogságát leli meg általa?
– Igazad van bárki elviselné, de tévedsz is. A Fekete Rózsát sohasem lehet elérni, sohasem tudod megkaparintani. Csak amikor a fájdalom olyan gyötrő, olyan kínzó, hogy nem bírod már tovább, akkor jön az igazi szenvedés. Akkor döbbensz rá, hogy amibe kapaszkodtál, amiért szenvedtél az sohasem volt a tied, sohasem érted el. Nem volt több, mint egy képzelet, egy délibáb az élet sivatagában, ami boldogsággal kecsegtet. A kudarc összetör, meggyötör és magányosság tesz. Ki tudja talán meg is öl.
– Hogy jön ez Dithrillhez?
– Ő az én Fekete Rózsám – felelte halkan.
Egy széles, kövezett útra értek. A város tompa fényei és az éjszakai mulatságok bódult hangjai ide már utat találtak. Megcsillantak a palota fényei, akár az égen a csillagok. Dienna végre ismerősnek érezte a környéket. Minden egyes megtett lépéssel egyre magabiztosabbá vált. Túl sokáig játszotta már az üldözött szerepét. Gyűlölte és unta, Aela minden aggodalma ellenére készen állt üldözővé válni. Szinte bódítóan hatott rá a gondolat, hogy nem sokára maga mögött tudhatja ezt a kellemetlen helyzetet. Újabb és újabb tervek kezdtek kirajzolódni szeme előtt, arról, hogy miként fogja a királyságot sárba tiporni és a mágusokat az őket megillető helyre ültetni. Egyetlen dolog volt, ami nem változott ezekben a tervekben, mégpedig Alea.
Túl gyorsan történt minden, még igazán ki sem szakadt a jövő gondolataiból, már egy újabb megoldhatatlannak tűnő helyzetben találta magát.
A házak ablakiból nyílvesszők meredtek rá, az idegek halkan ropogtak. A széles utat övező sikátorokból fehér maszkot viselő emberek özönlöttek ki. Alea pedig a földön térdelt. Egy karcsú, ívelt penge megcsillant a torkán.
Egy magas, karcsú alak közeledett felé. Rémisztően hatott a maszk látványa, mintha csak márványból faragták volna az arca helyére. Csak mikor igazán közel ért, akkor látta meg Dienna az ezernyi apró rúnát, amit bele véstek.
– Én nem tenném – közölte rekedt hangon a férfi és Dienna lángba borult kezére bökött. – Még a végén valaki olyan is meghal, akinek nem kellene.
– Engedd el! – sziszegte Dienna. – Neki ehhez semmi köze.
Gúnyosan nevetett fel a férfi, majd kivonta kardját és egyenesen Szendére szegezte.
– Hát ennyire ostobának nézel? Engedjem el, hogy aztán szénné égess minket. Ugyan Dienna, ne okozz csalódást!
– Ki a fene vagy te?
– Senki és mindenki. – Lassú léptekkel körbe sétált Dienna körül, a kardját egyetlen pillanatra sem eresztette le. – A nép vagyok és a jövő.
– Őrült vagy és halott – köpte epésen.
– Nem-nem. Ha őrült vagyok, akkor csak annyira, mint te Dienna. Mindent tudok rólad és arról amit tettél. – Halkan kuncogott és még közelebb lépett a mágushoz. – Már-már csodállak. Fellázítani a mágusokat és a király ellen küldeni őket nem nagy dolog, de hogy te látszólag ebből kimaradtál, hogy végig korona hűnek tetted magad és szemrebbenés nélkül végeztél a tizenkét legjobb mágussal egyszerűen lenyűgöz.
– Megtisztelő a rajongásod. – Hangjában olyan gyűlölet feszült, amitől szinte izzottak a szavai.
– Gondold csak el, ha mi ketten egy oldalon állnánk, csodákat teremthetnénk. – Már annyira közel állt a nőhöz, hogy a kard pengéje elérte a nyakát. – De sajnos az én terveim mások. Te egy királyok nélküli mágus világot vizionálsz, én pedig egy mágusok nélküli emberi világot. Kellemetlen helyzet.
– Az. – A hideg acél érintésétől borzongás futott végig rajta. – De Alea elfér az én világomban is és a tiedben is. Engedd hát el!
– Nagyon szívesen megtenném. – Hangosan sóhajtott. – De látva, hogy milyen fontos neked, remélem megértesz. – Vékony vágást ejtett Dienna fültöve alatt. – Csak még azt nem tudom, hogy mi okozna nagyobb fájdalmat neked. Látni meghalni őt és aztán eltávozni, vagy úgy meghalni, hogy nem tudod biztosan a sorsát?
Ez volt az a pont ahol a szavak jelentőségüket vesztették. A pont, ahonnan Dienna többé nem tudott megálljt parancsolni gyűlöletének és a mágiának. Akár az izzó láva a vulkánból, úgy tört fel belőle a mágia.
A kard amit a nyakához szorítottak vibrálni kezdett. Egyre gyorsabban, egyre forróbban. Végül a maszkos férfi elengedte és Dienna egyetlen intéssel megfordította a lebegő fegyvert. Egykori tulajdonosa hasfalába irányította, oly erővel, hogy a földre taszította azt. Majd egyetlen szempillantás alatt tova szállt egyenesen az Alea torkához kést szorító ember mellkasába. Elkésett. A nyílvesszők hangos süvítéssel száguldottak felé, de mielőtt elérték volna egy halványan pulzáló mágikus fal állta útjukat.
Dienna rezzenéstelen arccal bámulta, hogy Alea a földre rogy és felmetszett torkához kap. A gyűlölet, a pillanatnyi izgalom minden félelmén felül kerekedett.
Tűz lobbant fel, kék, zöld és vörös lángok csaptak fel mindenütt. A forró levegő gyilkos bestiaként üvöltött fel elnyelve a haldoklók utolsó sikolyait. Lángoltak a falak, lángolt az út még maga Dienna is lángba borult. Gyilkos, mindent felemésztő halál tombolt az utcán, csak egy apró kör maradt érintetlen, az amiben Alea feküdt.
Az utolsó sikolyok hangjával együtt tűnt el a tűz. Keserű, savanyú füst borult az utcára. Csak Dienna teste izzott a végtelen sötétben.
– Alea bocsáss meg! – súgta és mellé térdelt.
Tudta, hogy késő, tudta, hogy nem segít vele, de meg kellett tennie. Újra és újra végig húzta ujját a nő torkán. Érintése nyomán a hosszú, szélesre nyílt seb behegedt, de Alea tekintete élettelenül bámult a messzeségbe. Hiába a mágia, hiába a szinte korlátlan erő, életet még Dienna sem tudott fakasztani.
– Sajnálom – rebegte és ráborult.
– – –
Néhány
apró, narancsos fény pislákolt a máglyából maradt hamu között. Minden, ami Alea
volt a lángokkal és a füsttel hagyta el Ammorát.Dienna szinte tudomást sem vett a mellette álló királyról. Csak a rózsát figyelte és a keskeny, karmazsinvörös csíkokat, amit saját vére festett kezeire. A szúrós fájdalom még egyszer utoljára megkísértette, de végül a rózsa tövisei eleresztették fakó bőrét. Kövér vércseppek kúsztak végig az ujjain, újabb és újabb alaktalan vonalakat rajzolva kézfejére. Remegő kézzel simította végig a rózsa vörös szirmait és a szirmok feketévé váltak érintése nyomán. Egyetlen pillanatig nézte az éjsötét virágot, aztán az izzó parázsba hajította.
– Alea megfizette a hűség árát – szólt a király rekedt hangon.
– Tessék? – Megremegett a király szavaitól, mintha csak egy mámoros álomból ébredt volna.
– Alea fizetett meg a hűségedért és a sajátjáért. Nehéz sors, de ebben a játszmában mindig a kicsik esnek el először. – Megragadta a mágust és szembe fordította magával. – Te pedig megtanultad a leckét.
– Nem tudom miről beszélsz királyom – rebegte a könnyeivel küszködve.
– Pontosan tudod miről beszélek Szende. Veszélyes játékba kezdtél és úgy tűnik vesztettél. – Az izzó hamura bökött.
– Tudtad? Mindvégig tudtad?
– Persze, hogy tudtam. Nem te vagy az első és nem is te leszel az utolsó. Mindig lesz olyan, aki a korona ellen vonul, nyíltan vagy az árnyak mögött lapulva, mint te, de mindig lesz. Én pedig azért élek még, mert nagyon is jól ismerem ezt a játékot és mindig győzők. Tudtam a lázadásról, még szívességet is tettél vele, hogy nemzedéked legjobbjaival saját kezeddel végeztél. Ami pedig a rád vadászókat illeti, nem nehéz manapság találni mágia ellenes csoportokat, hála a te kis játékaidnak úgy szaporodnak akár a gomba az eső után. Egy kevés arany és egy királyi ígéret bőven elég az ilyen fanatikusoknak, már-már boldogan halnak meg, csak hogy megölhessék a nagy, zsarnok Diennát.
– Nos, úgy vélem, hogy holnapra már az én fejem is karóra lesz tűzve, vagy talán fellógatsz, esetleg oda löksz a kedvenc fanatikusaidnak? – Olyan közönnyel beszélt, hogy egy pillanatra még Zomend is megdöbbent.
– Nem Dienna, nem öletlek meg, még csak árulónak sem foglak kikiáltani.
– Meglehetősen ostoba vagy ha életben hagysz.
– Nem, most, hogy vesztettél és megtörtél ott vagy jó helyen, ahol vagy. Pontosan jól tudod, hogy mire vagyok képes a koronámért, éppen ezért fogod minden parancsomat és kérésemet teljesíteni. – Éles mosolyt villantott. – Végre valóban a királyságot fogja szolgálni a mágustorony és ezt neked köszönhetem. Végre a mágusok oda kerülnek, ahová tartoznak. – Közel hajolt Diennához és a fülébe suttogott. – Ha pedig ellenszegülsz, esküszöm neked, hogy a szeretett mágusaid fejével fogom kidíszíteni Gratherm utcáit. Megöletek mindenkit, aki csak gyanús. Ha egy utca kölyök kezében láng lobban, vagy egy szajha fényeket varázsol gyönyörében én ott leszek és esküszöm neked, hogy megöletem.
– Beteg és paranoiás világban élsz Zomend. Saját félelmeid fognak megölni.
– Nem, nem. – Hangosan felnevetett. – Az én világom tökéletes egyensúlyra épül. Szolgák vagytok Dienna és mostantól azt is fogjátok tenni, ami a szolgák dolga. Számotokra megszűnik a politika, a vagyon és a társadalmi rang fogalma. Olyan Birodalmat fogok teremteni, ami a normális, egyszerű embereké és nem a ti elkorcsosult praktikáitoktól megrészegült uraké. Gyönyörű, nem igaz?
Dienna kezei ökölbe szorultak. Egyetlen támadás elég lett volna és Zomend halott. De egy dologban igaza volt a királynak: megtanulta a leckét. Aleát elveszítette, mert túl gyorsan és megfontolatlanul lépett. Abban a pillanatban fogadta meg, hogy ezt a hibát soha többé nem követi el. Mélyen a király győzelemtől csillogó szemébe nézet és bólintott.
– Mondd csak Zomend! – kezdte halkan. – Tudod mi az a Fekete Rózsa?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése