Werner Gross és Az Emlékek I.: Szerelem
Szerelem
Életemben sok leányt, nőt és
asszonyt szerettem. Ha igazán őszinte szeretnék lenni azt mondanám, hogy
ifjúságom elillanó évei alatt szinte kötelességemnek éreztem szeretni. Örömet
loptam minden tétova csókkal, és így deresedő fejjel csak remélni merem, hogy
adtam is valamit cserébe. Éltem, élnem kellett, hogy mikor végleg megpihenek, a
mézédes bor és az asszonyi bájak bársonyos gondolatával búcsúztassam a világot.
Igen, így éltem én Werner Gross fiatalon, mikor az öregség rigolyái még nem kínoztak. Boldog évek voltak, akkor még szakállam rövidebb volt, de legalább nem deres. Barna szemeimen nem ült fátyolos hályog. A hajam, oh ez bántott nagyon hosszú ideig, mindig is nehezen viseltem a gesztenyebarna hajamba szemtelenül befurakodó, őszülő tincseket. Nos, mára már ez is csak egy emlék, erőtől duzzadó fiatalságom elsuhanó emléke.
Mámor és kéjvágy hajtott, amit én ostoba módon a szeretettel és a szerelemmel bélyegeztem meg. Ennyi év távlatából visszatekintve a tévedésem már-már zavarba ejtően súlyos. Kellett hozzá egy csoda, egy gesztenyeszín hajú, égkék szemű, karcsú és bájos csoda, hogy felnyíljon a szemem. Egy olyan tünemény, mint Lydia. A sors fintora, hogy egy grathermi bordélyban találkoztunk először. Persze, a szerelem később talált ránk. Hosszas tépelődés után indultam csak a keresésére. Furcsa, szívbemarkoló vágy hajtott felé, amit akkor nem igazán értettem. Rengeteg kétséges pillanat, érzés szegélyezte az utunkat. Végül egybekeltünk. Szép igaz? Mondhatnám, hogy ezzel vége és én révbe értem, de hazugság volna. Egyszerűen Lydia volt az első, akivel megismertem a tomboló szerelem csodálatos varázsát.
Svenna, igen az én aranyhajú, északi asszonyom viszont teljesen más arcát mutatta meg a szerelemnek. Azt az alakját, ami pont olyan, mint ő maga. Egyszerű, erős nem több, de nem is kevesebb, mint amit egy férfi kívánhatna. Ő volt az, aki a kétség legmélyebb mocsarában kezet nyújtott felém. Általa tanultam meg, hogy a sors és a minket formáló világ épp úgy lehet bölcsője a színtiszta szerelemnek, mint a pillanatban fellobbanó hév. Svenna otthont adott nekem mikor a világ magamra hagyott és megtanított hogyan harcoljak a démonaimmal. Mégis a legfontosabb, hogy általa tudok újra szeretni és bízni. Örökké hálás leszek neki, hogy ebben a feje tetejére állt világban végül a társam maradt.
Életemben háromszor éreztem a szerelem csodáját. Lydia rég meghalt és bár sok év telt el azóta, az utána maradt üresség most is marja a lelkem. Svenna a legcsodálatosabb északi asszony, akit valaha is ismertem. Megmutatta az élet és a szeretet valódi, emberi oldalát. De van egy olyan oldala a szerelemnek, amit csak kevesen ismernek. Rideg, akár a vérben úszó acél, olyan sötét, mint az Enyészet. Marcangol és kínoz, elveszi mindened és mikor magadra maradtál akkor is csak követel. A világ megváltozik és te megváltozol. Szomjazol rá, vágysz utána, de a boldogság nem lesz többé más, csak egy kihunyó csillag a távoli égbolton. Dithrill, még rágondolnom is nehéz. Oly távoliak az emlékeim róla, mintha más emberrel történt volna egy másik életben. De ő ott volt, velem volt. Csak most az utam végén értettem meg, hogy minden, amire az életemként gondolok tőle indult és hozzá ért vissza. A szenvedés és a kínok ellenére szerencsés fickónak tartom magam, hogy ismerhettem és egy kis időre osztozhattam azon a gyönyörön, amit ő jelent. Más volt, egyszerre volt ártatlan és bűnös. Ő volt a szabadság és a rabiga egy olyan világban, ahol a gyengédséget nem tűrte meg az élet. Tomboló vihar volt a létezés végtelen tengerén és ő maga volt a halálos csend. Életeket emelt magasra és sajnos sárba is taposott néhányat. Hosszú évek után sem tudom körülhatárolni azt a jelenséget, ami nem csak engem, hanem szinte mindent és mindenkit magával sodort a környezetében. Mert nem a személye, tettei vagy az érzelmei hatottak a világra. Egyszerűen csak meghatározó szerepe volt a létezés szövevényes hálójában. Nem idomult a világhoz, hanem a világ idomult hozzá, és ez a kifordult viszony söpört végig a környezetén. Láttam a valaha élt legszívtelenebb és egyben a legerősebb mágust a lábai elé borulni és könyörögni. Dithrill volt az egyetlen, aki előtt még Dienna, a Szende is leborult. Láttam királyokat és királynékat segítséget kérni tőle. Megrémít a gondolat, hogy egy egyszerű erdőkerülő lánya miként formálta Ammora sorsát. Persze volt idő, mikor erről én mit sem sejtettem.
Igen, így éltem én Werner Gross fiatalon, mikor az öregség rigolyái még nem kínoztak. Boldog évek voltak, akkor még szakállam rövidebb volt, de legalább nem deres. Barna szemeimen nem ült fátyolos hályog. A hajam, oh ez bántott nagyon hosszú ideig, mindig is nehezen viseltem a gesztenyebarna hajamba szemtelenül befurakodó, őszülő tincseket. Nos, mára már ez is csak egy emlék, erőtől duzzadó fiatalságom elsuhanó emléke.
Mámor és kéjvágy hajtott, amit én ostoba módon a szeretettel és a szerelemmel bélyegeztem meg. Ennyi év távlatából visszatekintve a tévedésem már-már zavarba ejtően súlyos. Kellett hozzá egy csoda, egy gesztenyeszín hajú, égkék szemű, karcsú és bájos csoda, hogy felnyíljon a szemem. Egy olyan tünemény, mint Lydia. A sors fintora, hogy egy grathermi bordélyban találkoztunk először. Persze, a szerelem később talált ránk. Hosszas tépelődés után indultam csak a keresésére. Furcsa, szívbemarkoló vágy hajtott felé, amit akkor nem igazán értettem. Rengeteg kétséges pillanat, érzés szegélyezte az utunkat. Végül egybekeltünk. Szép igaz? Mondhatnám, hogy ezzel vége és én révbe értem, de hazugság volna. Egyszerűen Lydia volt az első, akivel megismertem a tomboló szerelem csodálatos varázsát.
Svenna, igen az én aranyhajú, északi asszonyom viszont teljesen más arcát mutatta meg a szerelemnek. Azt az alakját, ami pont olyan, mint ő maga. Egyszerű, erős nem több, de nem is kevesebb, mint amit egy férfi kívánhatna. Ő volt az, aki a kétség legmélyebb mocsarában kezet nyújtott felém. Általa tanultam meg, hogy a sors és a minket formáló világ épp úgy lehet bölcsője a színtiszta szerelemnek, mint a pillanatban fellobbanó hév. Svenna otthont adott nekem mikor a világ magamra hagyott és megtanított hogyan harcoljak a démonaimmal. Mégis a legfontosabb, hogy általa tudok újra szeretni és bízni. Örökké hálás leszek neki, hogy ebben a feje tetejére állt világban végül a társam maradt.
Életemben háromszor éreztem a szerelem csodáját. Lydia rég meghalt és bár sok év telt el azóta, az utána maradt üresség most is marja a lelkem. Svenna a legcsodálatosabb északi asszony, akit valaha is ismertem. Megmutatta az élet és a szeretet valódi, emberi oldalát. De van egy olyan oldala a szerelemnek, amit csak kevesen ismernek. Rideg, akár a vérben úszó acél, olyan sötét, mint az Enyészet. Marcangol és kínoz, elveszi mindened és mikor magadra maradtál akkor is csak követel. A világ megváltozik és te megváltozol. Szomjazol rá, vágysz utána, de a boldogság nem lesz többé más, csak egy kihunyó csillag a távoli égbolton. Dithrill, még rágondolnom is nehéz. Oly távoliak az emlékeim róla, mintha más emberrel történt volna egy másik életben. De ő ott volt, velem volt. Csak most az utam végén értettem meg, hogy minden, amire az életemként gondolok tőle indult és hozzá ért vissza. A szenvedés és a kínok ellenére szerencsés fickónak tartom magam, hogy ismerhettem és egy kis időre osztozhattam azon a gyönyörön, amit ő jelent. Más volt, egyszerre volt ártatlan és bűnös. Ő volt a szabadság és a rabiga egy olyan világban, ahol a gyengédséget nem tűrte meg az élet. Tomboló vihar volt a létezés végtelen tengerén és ő maga volt a halálos csend. Életeket emelt magasra és sajnos sárba is taposott néhányat. Hosszú évek után sem tudom körülhatárolni azt a jelenséget, ami nem csak engem, hanem szinte mindent és mindenkit magával sodort a környezetében. Mert nem a személye, tettei vagy az érzelmei hatottak a világra. Egyszerűen csak meghatározó szerepe volt a létezés szövevényes hálójában. Nem idomult a világhoz, hanem a világ idomult hozzá, és ez a kifordult viszony söpört végig a környezetén. Láttam a valaha élt legszívtelenebb és egyben a legerősebb mágust a lábai elé borulni és könyörögni. Dithrill volt az egyetlen, aki előtt még Dienna, a Szende is leborult. Láttam királyokat és királynékat segítséget kérni tőle. Megrémít a gondolat, hogy egy egyszerű erdőkerülő lánya miként formálta Ammora sorsát. Persze volt idő, mikor erről én mit sem sejtettem.
– – –
A világ akkor még más volt. Ha
egyszerűen kellene jellemeznem, annyit mondanék, hogy a gyávák kora volt. Egy
megkeseredett, titkolt bűnöktől terhes világ. A szegény szegényebb volt, a
gazdag pedig még gazdagabb. Kemény, változást nem tűrő rend, ahol a hatalmat arannyal
és nem acéllal vívták ki. Kifordult, groteszk világrend, ahol az egykor dicső
északi harcosok a bányában robotoltak, az Ammorrával harmóniára és békére
törekvő tündék, pedig elzárkózva, csendesen éltek. A törpöket mindenki
hontalan, mocskos szájú csibésznek tartotta, még csak nem is sejtették, hogy
mennyi csodát köszönhetnek nekik.
Ebben a világban éltem én alig húsz esztendősen Lydiával. Szerencsések voltunk, mert azon kevesek közé tartoztunk, akik megtehették, hogy a minden bajt messze kerülve nyugodt, átlagos életet éljenek. Persze ma már a legkisebb kétely sem merül fel bennem azzal kapcsolatban, hogy mindez pusztán csak illúzió volt.
Renner mellett volt egy tisztességes méretű birtokunk. Lydia szülei tehetősek voltak és miután megbékéltek a gondolattal, hogy egyetlen lányuk egy naplopó igriccel házasodik össze, ezt adták nekünk. Kedves gesztusnak, vagy talán száműzetésnek szánták a nagyvárosi életből, nem számított. Boldogok voltunk és élveztük az életet a Breggen határán húzódó faluban.
Volt valami a birtokon, amit soha nem feledek el. Az a hely volt, ahol minden kezdődött. Csendes, nyugodt félreeső viskó, ahova csak én jártam, ha magányra vagy ihletre vágytam. Csak egy konyha, egy háló és egy dolgozó volt benn, de a kilátás minden puritánságát feledtette velem. Akárhányszor néztem ki az ablakon Breggen végtelen fenyveserdeje köszöntött, úgy terült el előttem akár egy smaragd óceán. Igazán tiszta időben még az egykori breggeni vár romos tornyait is lehetett látni. Egyszerűen gyönyörű vidék volt. Amilyen csábító és szép, éppen annyira halott is. Tiltott terület volt már nagyon hosszú ideje. Ha valakit rajtakaptak, hogy engedély nélkül átlépte a határt, azt egész egyszerűen felkötötték.
Ezt a veszélyes és mégis csábító vidéket csodáltam azon a késő őszi reggelen is, amikor kezdetét vette az őrület. Úgy emlékszem minden pillanatára, mintha csak tegnap történt volna. Borongós, ködös idő terült a néma birodalomra. Én a reggeli, forró teámat iszogattam, vastag, meleg bundába burkolózva. Fel nem tett kérdésekre kerestem a választ a végtelenbe bámulva. De a breggeni fenyves csak a halálról suttogott. Ha kicsit jobban figyeltem volna, ha nem vakít el az ifjúságomból fakadó tudásvágy, akkor talán megértettem volna azt, amit ésszel nem, csak szívvel lehet felfogni.
Lydia már napok óta távol volt. Szüleihez ment látogatóba, amiről én könnyű szívvel lemondtam. Sohasem haragudott meg érte, pedig ha ezúttal jobban unszolt volna és nem hagyja rám a csökönyös sértettségemet, akkor talán minden másképpen alakult volna. De ő az életével fizetett a szerelemért.
A hideg, fagyos levegő hamar visszakényszerített a viskóba. Unottan ültem le a dolgozómban terpeszkedő faragott asztal elé. Írni akartam, de hamar rádöbbentem, hogy a nyugodt, egyszerű élet nem kedvez a munkámnak. Görcsösen szorongattam a tollamat, de egyetlen szót, egyetlen kósza betűt sem tudtam papírra vetni.
– Kaland kell – sóhajtottam hangosan a felismerés jeleként.
A sors, a végzet hallotta meg a szánalmas kérésem? Pusztán csak a véletlen űzött tréfát velem? Igazából nem számít, de megkaptam, amit kértem.
Hangos dörömbölés riasztott fel a görcsös elmélkedésből. Gondolkodás nélkül, már-már ösztönösen indultam az ajtó irányába. Fel sem merült bennem a gondolat, hogy Lydia kivételével senki sem tud róla, hogy lakik itt valaki. Ajtót nyitottam, a kaland amire vágytam egyszerűen a karjaimba zuhant.
Durva szövésű, fekete köpenyt viselt, az arcát csuklya takarta. Erősen kapaszkodott belém és zihálva kapkodta a levegőt.
– Segíts kérlek! – Hangosan felköhögött aztán csend, a szorítás megszűnt.
Be kell vallanom, hogy egy pillanatra sem gondolkoztam el a történteken. Ott álltam a karjaimban összecsukló idegennel, és csak egyetlen kérdés merült fel bennem: hogyan segíthetnék?
Mielőtt teljesen a földre rogyott volna át nyúltam a térde mögött és az ölembe vettem. Könnyű volt, ijesztően könnyű. Az ajtót egy rúgással csaptam be magunk mögött és a hálóba indultam karjaimban a végzetemmel. Szólítgattam, míg az ágyra fektettem, de nem felelt. Teljes nyugalommal állapítottam meg, hogy elájult.
– Mégis hogyan segítsek, ha azt sem tudom mi a bajod? – kérdeztem inkább magamtól, mint tőle.
Akkor, abban a pillanatban vált csak valósággá mindez, mikor meghallottam a saját hangomat. Valaki ájultan fekszik az ágyamban, valaki, aki segítségre szorul és én nem tudtam miként segíthetnék.
A kétségbeesés keserű íze ült meg a számban. Valóság és a tehetetlenségemből fakadó düh vasmarokkal ragadta meg a gyomrom. Mielőtt teljesen eluralkodott volna rajtam, újra dörömböltek az ajtón.
– Üdvözöllek, a nevem Dragen – köszöntött egy nagydarab, szakadt inget viselő férfi. – A társaimmal – a háta mögött álló birodalmi kék-fehér vértet viselő katonákra bökött – egy szökevényt keresünk. Minden jel arra utal, hogy erre jöhetett.
– Szökevény? – kérdeztem tettetett unalommal.
– Háborús bűnös – legyintett és a vállam felett benézett a viskóba. – Veszélyes fajta. Gondolom a magadfajta jóembernek nincs szüksége veszélyre és bonyodalmakra. – Kezét tüntetőleg az övébe tűzött tőr markolatára tette.
– Persze, hogy nincs – feleltem. – Háborús bűnösök ezen a vidéken? Mégis hogy néz ki ez a férfi? – Egyszerűen fel kellett tennem a kérdést.
– Nő. – Foghíjas vigyort villantott rám és megveregette a vállam, mint egy régi barát. – Annyit mondok, hogy különleges és rögtön felismernéd, ha látnád. De feltételezem nem láttad.
– Nem – feleltem legyintve, de a szívem már-már a torkomban dobogott.
– Akkor gondolom nem bánod, ha bekukkantok kicsit ebbe a kalyibába.
– Ami azt illeti bánom – vágtam rá túlzottan élesen. Dragen tekintetéből ítélve nem igazán erre számított. – Bocsáss meg katona uram! – Mély alázatot csempésztem a hangomba és, hogy még hitelesebb legyen toporogni kezdtem. – A feleségem, az én drága hitvesem nagyon beteg, csak napjai vannak hátra, de lehet, hogy csak órái. Nem szeretném, ha az utolsó óráiban a házunkat felforgató katonákat kellene látnia. Ugye megérti? – Bár ne hazudtam volna ilyet.
– Az asszony meg a betegség nem játék az egyszer biztos – morogta. – Miféle ember volnék, ha nem tartanám ezt tiszteletben? – Azzal a katonái felé indult. – De mondok én neked valamit. – Visszafordult hozzám. – Engem nem lehet csak úgy átverni. Ha esetleg a farkadat többre tartod, mint az életed, ha valamilyen módon behálózott, ha megtudom, hogy hazudtál és bújtatod azt a szukát, visszajövök érted, kikötlek egy fához és elevenen nyúzlak meg. Csak, hogy tisztán lássunk én így fizetek az árulásért. – Búcsúképp a földre köpött, majd a katonákkal együtt távozott.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy mindent elmondok. De mire a gondolataim némileg rendeződtek, a katonák és Dragen már messze jártak. Nem maradt más választásom, mint sodródni az árral és reménykedni, hogy nem fulladok bele.
A hálószoba üres volt, csak egy véres folt éktelenkedett a fehér lepedőn, ahol az idegen feküdt. Egy pillanatra talán még a szívem is kihagyott az üres ágy látványától, aztán minden világossá vált. Erős, hideg kéz ragadott meg hátulról, a másik pedig borotvaéles hideg acélt szorított a torkomra.
Igazán fel sem fogtam mi történik, az egyetlen dolog, amire tisztán emlékszem az illata. Fenyőgyanta, füst és édes, méz illatú parfüm émelyítő keveréke. Igen, egyetlen határozott mozdulat választott el a haláltól és én mégis erre emlékszem a leginkább.
– Mi a neved? – A hangja tiszta volt és túl nyugodt.
– Gross – feleltem, mintha csak parancsra tettem volna.
– Örülök, hogy nem árultál el – mondta, de a kést nem vette el a torkomtól.
– Valóban? Furcsa módon fejezd ki a hálát. – Kezdett igazán bosszantani, hogy néhány percen belül ketten is a halállal fenyegetnek.
– Elmondom, hogy lesz – súgta. A hangjában volt valami, valami amitől a fiúból férfi lesz, valami amit ha megkaparint a férfi többé nem élhet nélküle. Bánat, vágy, nem tudom, de abban a pillanatban minden idegszálam megfeszült. – Kifizetem neked a rám kitűzött vérdíjat, te pedig soha sem láttál. – Már akkor éreztem, hogy ez nem járható út. – A másik ajánlatom, ha ez nem felel meg, hogy most egyetlen gyors mozdulattal véget vetünk ennek a kellemetlen helyzetnek. – Hogy őszinte legyek, ezt az ajánlatot sem tartottam igazán csábítónak.
– Nem kell pénz – feleltem idegesen.
– Az nagy kár – sóhajtotta.
– Ne, ne! – tiltakoztam a torkomnak még erősebben feszülő pengétől. – Egyszerűen csak nincs szükségem a pénzre. De nem engedem, hogy elmenj. – Máig nem tudom, hogy képes lettem volna-e akarata ellenére ott tartani.
– Még ha meg is akadályozhatnál benne, ugyan miért tartanál itt? Mi okod lenne rá? – Nem tudta leplezni a meglepettségét.
– Segítséget kértél nem? Segíteni akarok – győzködtem inkább magamat, mint őt.
– Nézd Gross! Rendes fickónak tűnsz, de átvertelek, hogy minél gyorsabban bejuthassak, bizonyára feltűnt, hogy üldöznek. Nem ájultam el és a segítséged nélkül is megoldom. Nem akarlak belekeverni ebbe. – Hangjában, mintha kedvesség csendült volna fel.
– Már bele kevertél. Mit gondolsz, milyen messzire jutsz? Hiszen vérzel, sebesült vagy. Nem tudom, miért üldöznek, és nem tudom kik ezek az emberek, de sebesülten nem jutsz messzire. – Nyertem. A penge lassan, habozva, de lekerült a torkomról.
– Tű, cérna van? Varrni tudsz? – Már a hálóból hallottam a hangját.
Eltartott egy darabig, míg tűt és cérnát kerítettem. Nem mertem bevallani, hogy fogalmam sincs a gyógyításhoz, a sebvarráshoz meg főleg. Kár lett volna elrontani az éppen szárba szökkenő bizalmat rögtön az elején ilyen aprósággal.
Mire a hálóba értem, ő már megszabadult a felesleges ruháktól. Bevallom meglepett, hogy a kezdeti bizalmatlanság után, ilyen gátlástalanul folytatjuk. De mint ma sem, akkor sem voltam teljesen ostoba. Hosszú vágás éktelenkedett az oldalán a bordái alatt és a jobb combján. Egy keskeny, opálos, homokszínű üvegből szúrós szagú, átlátszó krémet dörzsölt a sebek környékére.
Nem a gátlástalansága, vagy a lenge öltözete döbbentett meg igazán, hanem az arca. Valóban különleges volt. Fiatal, sápadt, de mégis olyan terhekről árulkodtak a vonásai, amit csakis az idő róhat az emberre. A felemás szempár egyszerűen rabul ejtett. Az egyik szeme fehér, akár a napfénynél szikrázó hó, a másik pedig rubinvörös. Csodálatos, egyszeri és felejthetetlen. Ugyanez a kettősség ott táncolt a hajában is, a vörös színt fekete, szabályos tincsek díszítették.
– Fertőzés ellen – bökött a tégelyre és válaszolta meg a fel nem tett kérdést. – Italod van?
– Bor – feleltem.
– Száraz?
– Édes.
– Kár. Száraz boros fickónak tűntél. Valami erősebb?
– Pálinka, vegyes. Igazán pocsék. Talán italoznál?
– Nem, de ahogyan az arcod elnézem, neked nem ártana egy. – Halvány mosolyt villantott. Ez volt az első őszinte, emberi megnyilvánulása, amióta találkoztunk. – Még a végén idegességedben a függönyhöz, vagy a takaróhoz varrsz hozzá. – Nem mertem bevallani, de ha nem lettem volna ideges, ennek a lehetősége akkor is fenn állt volna.
Mielőtt nekiláttunk én egy nagy korty itallal oldottam a feszültségem. Ő azonban a köpenye egyik rejtett zsebéből apró erszényt varázsolt elő. Száraz, apróra vágott leveleket öntött a tenyerébe belőle. Ütemesen, gyorsan rágta végül egy korty pálinkával kísérte le.
– Pagonyi Rengő – felelte az értetlenségemet látva. – Erős nyugtató, talán a fájdalom ellen is jó lesz. – Csak évekkel később nyert bizonyosságot, hogy ő aztán minden nyavalya ellen ezt a növényt használta. Főzött belőle teát, ette frissen, szárítva és persze alkohollal. Néha az az érzésem támadt, hogy semmi más haszonnövény nem terem Ammorán, csak Pagonyi Rengő.
Maga a sebvarrás – már ha lehet annak nevezni azt a kontárkodást, amit akkor műveltem – nem tartott sokáig. Mégis örökkévalóságnak tűnt számomra, mintha csak tudnám mit jelent az örökkévaló. Remegő kézzel és verejtékező homlokkal tettem azt, amihez egyébként sosem értettem. Ha tudta is, ha fájdalmat is okoztam neki, egyetlen szóval sem említette. Szünetet kért, ha kellett, inkább nekem, mint magának. Halkan dúdolt, hogy oldja a feszültséget. Egyetlen pillanatra sem engedte, hogy a fájdalom éket verjen a nyugalom és magabiztosság közé.
– Köszönöm, végül is örülök, hogy mindent jó helyre varrtál. – Lágyan mosolygott rám. – Viszont most arra kérlek, hogy távozz!
– Kiraksz a saját házamból? – csattant ki belőlem a felháborodás.
– Erről szó sincs. Pusztán szeretnék felöltözni, azt hiszem így is eleget láttál már.
Valóban, ehhez kétség sem fért, de a sebgyógyítás olyan mértékben lekötötte a figyelmem, hogy egy pillanatra sem jutott eszembe a meg nem nevezett bájak tengerén mélázni.
A dolgozómban vártam rá. Az ihlet, amit oly mohón hajszoltam, addigra már rám tört, akár egy zuhatag. Fojtogatott és sodort, szinte fájt, ahogy a gondolataim koponyám egyik szegletéből a másikba csapódtak. Nem tudtam betelni vele, nem tudtam, hogyan is csillapíthatnám. Egyetlen dolog volt csak biztos, hogy ezt megélni akarom és nem megírni. Ostoba voltam.
– Ki tud még erről a házról? – kérdezte és egy pénzes zsákocskát hajított a kezembe.
– Lydia, a feleségem. – Kimondani a nevét ebben a lehetetlen helyzetben olyan volt, mint egy éles pofon, ami a valóságba kényszerít.
– Szólsz rólam?
– Nincs itthon – hárítottam.
– Nem ezt kérdeztem. – Hangjában újra felcsendült a rideg akarat.
– Nem. Nem szólok – feleltem és megadtam magam.
– Akkor még maradok. – Rám kacsintott és a pénzre bökött. – Hoznál néhány dolgot nekem?
Felsorolt néhány nagyon alapvető és néhány kevésbé alapvető dolgot. A lista elején állt a száraz vörösbor. Hogy honnan ez a fene nagy bor mánia, még ma sem tudom. De szerepelt a listán szárított marhahús, gyümölcsök, gyógynövények és még egy szénceruza is. Szerencsémre mindet be lehetett szerezni a piacon és a pénz, amit adott bőven fedezte ezeket a triviális kiadásokat.
Miután felsorolta a beszerzendő dolgok listáját, kellemetlenül gyorsan kezdte sürgetni a távozásomat. Bevallom, dühös voltam miatta, de még inkább csalódott. A magam módján segítettem, nem árultam el, sőt még búvóhelyet is kínáltam neki. Éppen ezért fájt oly annyira a gondolat, hogy csak kihasználnak. De őszintén, mit várhattam egy ilyen helyzetben?
Már a bejárati ajtót nyitottam, mikor utánam jött és teljesen váratlanul karon ragadott.
– Nem szeretnék hálátlannak tűnni, de nagyon rég volt már, hogy bárki is önzetlenül segített. Ritka kincs.
– Az – feleltem egykedvűen, ezúttal nem is kellett rájátszanom. Köszönés helyett csak biccentettem és elindultam.
– A nevem Dithrill – szólt utánam. – A nevem Dithrill – ismételte, mintha ezzel megállíthatott volna.
Ebben a világban éltem én alig húsz esztendősen Lydiával. Szerencsések voltunk, mert azon kevesek közé tartoztunk, akik megtehették, hogy a minden bajt messze kerülve nyugodt, átlagos életet éljenek. Persze ma már a legkisebb kétely sem merül fel bennem azzal kapcsolatban, hogy mindez pusztán csak illúzió volt.
Renner mellett volt egy tisztességes méretű birtokunk. Lydia szülei tehetősek voltak és miután megbékéltek a gondolattal, hogy egyetlen lányuk egy naplopó igriccel házasodik össze, ezt adták nekünk. Kedves gesztusnak, vagy talán száműzetésnek szánták a nagyvárosi életből, nem számított. Boldogok voltunk és élveztük az életet a Breggen határán húzódó faluban.
Volt valami a birtokon, amit soha nem feledek el. Az a hely volt, ahol minden kezdődött. Csendes, nyugodt félreeső viskó, ahova csak én jártam, ha magányra vagy ihletre vágytam. Csak egy konyha, egy háló és egy dolgozó volt benn, de a kilátás minden puritánságát feledtette velem. Akárhányszor néztem ki az ablakon Breggen végtelen fenyveserdeje köszöntött, úgy terült el előttem akár egy smaragd óceán. Igazán tiszta időben még az egykori breggeni vár romos tornyait is lehetett látni. Egyszerűen gyönyörű vidék volt. Amilyen csábító és szép, éppen annyira halott is. Tiltott terület volt már nagyon hosszú ideje. Ha valakit rajtakaptak, hogy engedély nélkül átlépte a határt, azt egész egyszerűen felkötötték.
Ezt a veszélyes és mégis csábító vidéket csodáltam azon a késő őszi reggelen is, amikor kezdetét vette az őrület. Úgy emlékszem minden pillanatára, mintha csak tegnap történt volna. Borongós, ködös idő terült a néma birodalomra. Én a reggeli, forró teámat iszogattam, vastag, meleg bundába burkolózva. Fel nem tett kérdésekre kerestem a választ a végtelenbe bámulva. De a breggeni fenyves csak a halálról suttogott. Ha kicsit jobban figyeltem volna, ha nem vakít el az ifjúságomból fakadó tudásvágy, akkor talán megértettem volna azt, amit ésszel nem, csak szívvel lehet felfogni.
Lydia már napok óta távol volt. Szüleihez ment látogatóba, amiről én könnyű szívvel lemondtam. Sohasem haragudott meg érte, pedig ha ezúttal jobban unszolt volna és nem hagyja rám a csökönyös sértettségemet, akkor talán minden másképpen alakult volna. De ő az életével fizetett a szerelemért.
A hideg, fagyos levegő hamar visszakényszerített a viskóba. Unottan ültem le a dolgozómban terpeszkedő faragott asztal elé. Írni akartam, de hamar rádöbbentem, hogy a nyugodt, egyszerű élet nem kedvez a munkámnak. Görcsösen szorongattam a tollamat, de egyetlen szót, egyetlen kósza betűt sem tudtam papírra vetni.
– Kaland kell – sóhajtottam hangosan a felismerés jeleként.
A sors, a végzet hallotta meg a szánalmas kérésem? Pusztán csak a véletlen űzött tréfát velem? Igazából nem számít, de megkaptam, amit kértem.
Hangos dörömbölés riasztott fel a görcsös elmélkedésből. Gondolkodás nélkül, már-már ösztönösen indultam az ajtó irányába. Fel sem merült bennem a gondolat, hogy Lydia kivételével senki sem tud róla, hogy lakik itt valaki. Ajtót nyitottam, a kaland amire vágytam egyszerűen a karjaimba zuhant.
Durva szövésű, fekete köpenyt viselt, az arcát csuklya takarta. Erősen kapaszkodott belém és zihálva kapkodta a levegőt.
– Segíts kérlek! – Hangosan felköhögött aztán csend, a szorítás megszűnt.
Be kell vallanom, hogy egy pillanatra sem gondolkoztam el a történteken. Ott álltam a karjaimban összecsukló idegennel, és csak egyetlen kérdés merült fel bennem: hogyan segíthetnék?
Mielőtt teljesen a földre rogyott volna át nyúltam a térde mögött és az ölembe vettem. Könnyű volt, ijesztően könnyű. Az ajtót egy rúgással csaptam be magunk mögött és a hálóba indultam karjaimban a végzetemmel. Szólítgattam, míg az ágyra fektettem, de nem felelt. Teljes nyugalommal állapítottam meg, hogy elájult.
– Mégis hogyan segítsek, ha azt sem tudom mi a bajod? – kérdeztem inkább magamtól, mint tőle.
Akkor, abban a pillanatban vált csak valósággá mindez, mikor meghallottam a saját hangomat. Valaki ájultan fekszik az ágyamban, valaki, aki segítségre szorul és én nem tudtam miként segíthetnék.
A kétségbeesés keserű íze ült meg a számban. Valóság és a tehetetlenségemből fakadó düh vasmarokkal ragadta meg a gyomrom. Mielőtt teljesen eluralkodott volna rajtam, újra dörömböltek az ajtón.
– Üdvözöllek, a nevem Dragen – köszöntött egy nagydarab, szakadt inget viselő férfi. – A társaimmal – a háta mögött álló birodalmi kék-fehér vértet viselő katonákra bökött – egy szökevényt keresünk. Minden jel arra utal, hogy erre jöhetett.
– Szökevény? – kérdeztem tettetett unalommal.
– Háborús bűnös – legyintett és a vállam felett benézett a viskóba. – Veszélyes fajta. Gondolom a magadfajta jóembernek nincs szüksége veszélyre és bonyodalmakra. – Kezét tüntetőleg az övébe tűzött tőr markolatára tette.
– Persze, hogy nincs – feleltem. – Háborús bűnösök ezen a vidéken? Mégis hogy néz ki ez a férfi? – Egyszerűen fel kellett tennem a kérdést.
– Nő. – Foghíjas vigyort villantott rám és megveregette a vállam, mint egy régi barát. – Annyit mondok, hogy különleges és rögtön felismernéd, ha látnád. De feltételezem nem láttad.
– Nem – feleltem legyintve, de a szívem már-már a torkomban dobogott.
– Akkor gondolom nem bánod, ha bekukkantok kicsit ebbe a kalyibába.
– Ami azt illeti bánom – vágtam rá túlzottan élesen. Dragen tekintetéből ítélve nem igazán erre számított. – Bocsáss meg katona uram! – Mély alázatot csempésztem a hangomba és, hogy még hitelesebb legyen toporogni kezdtem. – A feleségem, az én drága hitvesem nagyon beteg, csak napjai vannak hátra, de lehet, hogy csak órái. Nem szeretném, ha az utolsó óráiban a házunkat felforgató katonákat kellene látnia. Ugye megérti? – Bár ne hazudtam volna ilyet.
– Az asszony meg a betegség nem játék az egyszer biztos – morogta. – Miféle ember volnék, ha nem tartanám ezt tiszteletben? – Azzal a katonái felé indult. – De mondok én neked valamit. – Visszafordult hozzám. – Engem nem lehet csak úgy átverni. Ha esetleg a farkadat többre tartod, mint az életed, ha valamilyen módon behálózott, ha megtudom, hogy hazudtál és bújtatod azt a szukát, visszajövök érted, kikötlek egy fához és elevenen nyúzlak meg. Csak, hogy tisztán lássunk én így fizetek az árulásért. – Búcsúképp a földre köpött, majd a katonákkal együtt távozott.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy mindent elmondok. De mire a gondolataim némileg rendeződtek, a katonák és Dragen már messze jártak. Nem maradt más választásom, mint sodródni az árral és reménykedni, hogy nem fulladok bele.
A hálószoba üres volt, csak egy véres folt éktelenkedett a fehér lepedőn, ahol az idegen feküdt. Egy pillanatra talán még a szívem is kihagyott az üres ágy látványától, aztán minden világossá vált. Erős, hideg kéz ragadott meg hátulról, a másik pedig borotvaéles hideg acélt szorított a torkomra.
Igazán fel sem fogtam mi történik, az egyetlen dolog, amire tisztán emlékszem az illata. Fenyőgyanta, füst és édes, méz illatú parfüm émelyítő keveréke. Igen, egyetlen határozott mozdulat választott el a haláltól és én mégis erre emlékszem a leginkább.
– Mi a neved? – A hangja tiszta volt és túl nyugodt.
– Gross – feleltem, mintha csak parancsra tettem volna.
– Örülök, hogy nem árultál el – mondta, de a kést nem vette el a torkomtól.
– Valóban? Furcsa módon fejezd ki a hálát. – Kezdett igazán bosszantani, hogy néhány percen belül ketten is a halállal fenyegetnek.
– Elmondom, hogy lesz – súgta. A hangjában volt valami, valami amitől a fiúból férfi lesz, valami amit ha megkaparint a férfi többé nem élhet nélküle. Bánat, vágy, nem tudom, de abban a pillanatban minden idegszálam megfeszült. – Kifizetem neked a rám kitűzött vérdíjat, te pedig soha sem láttál. – Már akkor éreztem, hogy ez nem járható út. – A másik ajánlatom, ha ez nem felel meg, hogy most egyetlen gyors mozdulattal véget vetünk ennek a kellemetlen helyzetnek. – Hogy őszinte legyek, ezt az ajánlatot sem tartottam igazán csábítónak.
– Nem kell pénz – feleltem idegesen.
– Az nagy kár – sóhajtotta.
– Ne, ne! – tiltakoztam a torkomnak még erősebben feszülő pengétől. – Egyszerűen csak nincs szükségem a pénzre. De nem engedem, hogy elmenj. – Máig nem tudom, hogy képes lettem volna-e akarata ellenére ott tartani.
– Még ha meg is akadályozhatnál benne, ugyan miért tartanál itt? Mi okod lenne rá? – Nem tudta leplezni a meglepettségét.
– Segítséget kértél nem? Segíteni akarok – győzködtem inkább magamat, mint őt.
– Nézd Gross! Rendes fickónak tűnsz, de átvertelek, hogy minél gyorsabban bejuthassak, bizonyára feltűnt, hogy üldöznek. Nem ájultam el és a segítséged nélkül is megoldom. Nem akarlak belekeverni ebbe. – Hangjában, mintha kedvesség csendült volna fel.
– Már bele kevertél. Mit gondolsz, milyen messzire jutsz? Hiszen vérzel, sebesült vagy. Nem tudom, miért üldöznek, és nem tudom kik ezek az emberek, de sebesülten nem jutsz messzire. – Nyertem. A penge lassan, habozva, de lekerült a torkomról.
– Tű, cérna van? Varrni tudsz? – Már a hálóból hallottam a hangját.
Eltartott egy darabig, míg tűt és cérnát kerítettem. Nem mertem bevallani, hogy fogalmam sincs a gyógyításhoz, a sebvarráshoz meg főleg. Kár lett volna elrontani az éppen szárba szökkenő bizalmat rögtön az elején ilyen aprósággal.
Mire a hálóba értem, ő már megszabadult a felesleges ruháktól. Bevallom meglepett, hogy a kezdeti bizalmatlanság után, ilyen gátlástalanul folytatjuk. De mint ma sem, akkor sem voltam teljesen ostoba. Hosszú vágás éktelenkedett az oldalán a bordái alatt és a jobb combján. Egy keskeny, opálos, homokszínű üvegből szúrós szagú, átlátszó krémet dörzsölt a sebek környékére.
Nem a gátlástalansága, vagy a lenge öltözete döbbentett meg igazán, hanem az arca. Valóban különleges volt. Fiatal, sápadt, de mégis olyan terhekről árulkodtak a vonásai, amit csakis az idő róhat az emberre. A felemás szempár egyszerűen rabul ejtett. Az egyik szeme fehér, akár a napfénynél szikrázó hó, a másik pedig rubinvörös. Csodálatos, egyszeri és felejthetetlen. Ugyanez a kettősség ott táncolt a hajában is, a vörös színt fekete, szabályos tincsek díszítették.
– Fertőzés ellen – bökött a tégelyre és válaszolta meg a fel nem tett kérdést. – Italod van?
– Bor – feleltem.
– Száraz?
– Édes.
– Kár. Száraz boros fickónak tűntél. Valami erősebb?
– Pálinka, vegyes. Igazán pocsék. Talán italoznál?
– Nem, de ahogyan az arcod elnézem, neked nem ártana egy. – Halvány mosolyt villantott. Ez volt az első őszinte, emberi megnyilvánulása, amióta találkoztunk. – Még a végén idegességedben a függönyhöz, vagy a takaróhoz varrsz hozzá. – Nem mertem bevallani, de ha nem lettem volna ideges, ennek a lehetősége akkor is fenn állt volna.
Mielőtt nekiláttunk én egy nagy korty itallal oldottam a feszültségem. Ő azonban a köpenye egyik rejtett zsebéből apró erszényt varázsolt elő. Száraz, apróra vágott leveleket öntött a tenyerébe belőle. Ütemesen, gyorsan rágta végül egy korty pálinkával kísérte le.
– Pagonyi Rengő – felelte az értetlenségemet látva. – Erős nyugtató, talán a fájdalom ellen is jó lesz. – Csak évekkel később nyert bizonyosságot, hogy ő aztán minden nyavalya ellen ezt a növényt használta. Főzött belőle teát, ette frissen, szárítva és persze alkohollal. Néha az az érzésem támadt, hogy semmi más haszonnövény nem terem Ammorán, csak Pagonyi Rengő.
Maga a sebvarrás – már ha lehet annak nevezni azt a kontárkodást, amit akkor műveltem – nem tartott sokáig. Mégis örökkévalóságnak tűnt számomra, mintha csak tudnám mit jelent az örökkévaló. Remegő kézzel és verejtékező homlokkal tettem azt, amihez egyébként sosem értettem. Ha tudta is, ha fájdalmat is okoztam neki, egyetlen szóval sem említette. Szünetet kért, ha kellett, inkább nekem, mint magának. Halkan dúdolt, hogy oldja a feszültséget. Egyetlen pillanatra sem engedte, hogy a fájdalom éket verjen a nyugalom és magabiztosság közé.
– Köszönöm, végül is örülök, hogy mindent jó helyre varrtál. – Lágyan mosolygott rám. – Viszont most arra kérlek, hogy távozz!
– Kiraksz a saját házamból? – csattant ki belőlem a felháborodás.
– Erről szó sincs. Pusztán szeretnék felöltözni, azt hiszem így is eleget láttál már.
Valóban, ehhez kétség sem fért, de a sebgyógyítás olyan mértékben lekötötte a figyelmem, hogy egy pillanatra sem jutott eszembe a meg nem nevezett bájak tengerén mélázni.
A dolgozómban vártam rá. Az ihlet, amit oly mohón hajszoltam, addigra már rám tört, akár egy zuhatag. Fojtogatott és sodort, szinte fájt, ahogy a gondolataim koponyám egyik szegletéből a másikba csapódtak. Nem tudtam betelni vele, nem tudtam, hogyan is csillapíthatnám. Egyetlen dolog volt csak biztos, hogy ezt megélni akarom és nem megírni. Ostoba voltam.
– Ki tud még erről a házról? – kérdezte és egy pénzes zsákocskát hajított a kezembe.
– Lydia, a feleségem. – Kimondani a nevét ebben a lehetetlen helyzetben olyan volt, mint egy éles pofon, ami a valóságba kényszerít.
– Szólsz rólam?
– Nincs itthon – hárítottam.
– Nem ezt kérdeztem. – Hangjában újra felcsendült a rideg akarat.
– Nem. Nem szólok – feleltem és megadtam magam.
– Akkor még maradok. – Rám kacsintott és a pénzre bökött. – Hoznál néhány dolgot nekem?
Felsorolt néhány nagyon alapvető és néhány kevésbé alapvető dolgot. A lista elején állt a száraz vörösbor. Hogy honnan ez a fene nagy bor mánia, még ma sem tudom. De szerepelt a listán szárított marhahús, gyümölcsök, gyógynövények és még egy szénceruza is. Szerencsémre mindet be lehetett szerezni a piacon és a pénz, amit adott bőven fedezte ezeket a triviális kiadásokat.
Miután felsorolta a beszerzendő dolgok listáját, kellemetlenül gyorsan kezdte sürgetni a távozásomat. Bevallom, dühös voltam miatta, de még inkább csalódott. A magam módján segítettem, nem árultam el, sőt még búvóhelyet is kínáltam neki. Éppen ezért fájt oly annyira a gondolat, hogy csak kihasználnak. De őszintén, mit várhattam egy ilyen helyzetben?
Már a bejárati ajtót nyitottam, mikor utánam jött és teljesen váratlanul karon ragadott.
– Nem szeretnék hálátlannak tűnni, de nagyon rég volt már, hogy bárki is önzetlenül segített. Ritka kincs.
– Az – feleltem egykedvűen, ezúttal nem is kellett rájátszanom. Köszönés helyett csak biccentettem és elindultam.
– A nevem Dithrill – szólt utánam. – A nevem Dithrill – ismételte, mintha ezzel megállíthatott volna.
– – –
A szerelem bonyolult és nehéz
dolog. Királyok törhetnek össze a súlya alatt, és briliáns elmék menekülhetnek
az őrületbe előle. Követel és elvesz mindent, amiről valaha is azt
feltételeznénk, hogy a mienk volt. Sanyargat és a legmélyebb sötétségbe taszít.
Rémes tettek és rémes gondolatok bölcsője. Fájdalom és kín, társas magány.
A szerelem egyszerű és könnyű dolog, akár az éj leple alatt a szeretők csókja. Boldogságot és varázslatot hoz. Megváltoztat mindent, és egyetlen pillanat alatt értelmet adhat az értelmetlennek. Gyönyörré varázsolhatja a sanyargást, begyógyíthatja a sajgó szívet. Szóra bírja a költőt és elhallgattatja az ostobát.
Kevés szerelmet ismertem, de azokat jól. Láttam, hallottam és tettem is őrültségeket a szerelemtől fűtve. Az egész világot felégettem volna egyetlen percért. Az életem eldobtam volna egyetlen utolsó csókért. De megnyugvást sohasem hozott más, csak az elmúlás. A képesség, hogy engedjem elszállni azt, ami soha sem volt az enyém. Megtettem, többször is, mint szerettem volna. Megszakadtam, megtörtem bele, csak azért, hogy valaki újra befoltozhassa a kopott szívemet. Öregségemre már tényként látom a nyilvánvalót. Látom, hogy az életem csakis erről a soha véget nem érő utazásról, körről szólt. Bánom e? Soha egyetlen pillanatra se bánom meg, hogy tudtam szeretni. Tudtam a békében és tudtam a legsötétebb órában is. Így éltem mert így kellett élnem.
Éppen ezért ki merem jelenteni, hogy minden mágiánál, minden tudományos vívmánynál és minden hatalomnál erősebb és veszélyesebb dolog a szerelem. Megtanultam, mert meg kellett tanulnom. Hogy ki volt a tanárom? Dithrill.
A szerelem egyszerű és könnyű dolog, akár az éj leple alatt a szeretők csókja. Boldogságot és varázslatot hoz. Megváltoztat mindent, és egyetlen pillanat alatt értelmet adhat az értelmetlennek. Gyönyörré varázsolhatja a sanyargást, begyógyíthatja a sajgó szívet. Szóra bírja a költőt és elhallgattatja az ostobát.
Kevés szerelmet ismertem, de azokat jól. Láttam, hallottam és tettem is őrültségeket a szerelemtől fűtve. Az egész világot felégettem volna egyetlen percért. Az életem eldobtam volna egyetlen utolsó csókért. De megnyugvást sohasem hozott más, csak az elmúlás. A képesség, hogy engedjem elszállni azt, ami soha sem volt az enyém. Megtettem, többször is, mint szerettem volna. Megszakadtam, megtörtem bele, csak azért, hogy valaki újra befoltozhassa a kopott szívemet. Öregségemre már tényként látom a nyilvánvalót. Látom, hogy az életem csakis erről a soha véget nem érő utazásról, körről szólt. Bánom e? Soha egyetlen pillanatra se bánom meg, hogy tudtam szeretni. Tudtam a békében és tudtam a legsötétebb órában is. Így éltem mert így kellett élnem.
Éppen ezért ki merem jelenteni, hogy minden mágiánál, minden tudományos vívmánynál és minden hatalomnál erősebb és veszélyesebb dolog a szerelem. Megtanultam, mert meg kellett tanulnom. Hogy ki volt a tanárom? Dithrill.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése