Istenek Otthona

Istenek Otthona

Kezdetben vala a sötétség. Ismerős igaz? Nem, az én mesém nem így kezdődik. Ha kezdetben sötétség lett volna, talán meg sem történik az a rengeteg csoda, ami Ammorát behálózta a végtelen idők szívszaggató vánszorgása során.
Tehát kezdetben nem sötétség volt, hanem két entitás, az egyszerűség kedvéért nevezzük őket isteneknek. Luzenda, az istenanya és Ishamar, mindannyiunk atyja. Ők ketten nem egy világban születtek, nem ugyanazon létsíkon éltek, mégis érezték egymást és érezték a vágyat, ami szinte meghajlította az őket egymástól elválasztó, végtelen ürességet. Nem törődtek bele a szerelmüket és vonzalmukat megbéklyózó felfoghatatlan távolságba. Ishamar ettől bölcsebb és elszántabb volt. Hiszen mi ösztönözné jobban egy férfi szívét, mint a csillapíthatatlan vágy? Mi hervaszthatná jobban egy leány szívét, mint a be nem teljesült szerelem?
Ishamar puszta akaratát és könnyeit képlékeny sárrá gyúrta. Olyan sár volt ez, ami azelőtt nem létezett. A létsíkokat elválasztó határ nem fogta az anyagot. Így mindenek atyja lassan gömbé formálta, és a kettejük között húzódó határ vonalára lökte a sárgolyót. Ammora, így nevezte el, talán még maga sem tudta, mily csodák otthona lesz ez a hely. Nem is sejtette, mikor együtt lépet Luzendával a sárgolyó felszínére, hogy attól a pillanattól fogva minden véglegesen megváltozott.
Szerelmük beteljesedése érdekében testet öltöttek. Luzenda maga volt az alakot öltött fényesség, ereiben arany vér lüktetett, szíve nem volt kevesebb, mint a megtestesült szeretet.
Ishamar testét a kavargó sötétség formázta meg, elméjében álmok és valósággá vált gondolatok milliói cikáztak, vére pusztán fekete sár volt, melyből bármit megformálhatott.
Szerelmük gyümölcse volt Nirman az istenek elsőszülöttje, Ishamar legkedvesebb fia. Őt követte Turven kinek tudása és bölcsessége lenyűgözte még isteni szüleit is. Később született meg az ikerpár  Cath és Raghal egy lány és egy fiú. Ők nem voltak oly hatalmasak, mint fivéreik, de már anyjuk méhében is őrülten szerették egymást. Szerelmükből négy gyermek született: Keirawen, Samon, Agherta és Taren.
Luzenda szánta gyermekeit, hogy egy sivár sárgolyón kell élniük ezért lelke egy szeletét kifeszítette Ammora köré, megteremtette a kék eget s rajta az aranylón csillogó napot és az ezüst szívű holdat. Szívének egy apró darabját a bolygó magjába hajította és másnapra lüktető, élettel teli környezet borította be Ammorát.
Az istenanya mégis leginkább unokáit sajnálta, akik isteni származásuk ellenére apróbbak és elesettebbek voltak szüleiknél, ezért megajándékozta őket.
Keirawen hatalmat kapott a természet felett. Hallhatta mit üzennek a széllel a fák. Láthatta a világot a sasok szemén keresztül és tekintetétől minden vad megszelídült.
Samon karjaiba oly erő szorult, amivel a puszta sziklát is porrá tudta morzsolni.
Agherta a fagyot kapta ajándékként. Lépte nyomát dér lepte és ha szőke haját meg borzolta körülötte havazni kezdett. Hogy ajándéka soha ne legyen terhére Agherta vére folyton izzott, akár a vulkán gyomrában fortyogó láva.
Taren a legkisebb mindannyiuk közül kapta a tudást ajándékba. Elméje oly roppant módon tágult, hogy megérezte és megértette az Ammorát körülölelő ürességben meghúzódó hatalmas erőket. Ezeket az erőket akaratának megfelelően tudta hajlítani és irányítani, így teremtette meg a mágiát.
Luzenda, hogy unokáinak is isteni hatalmasságot adjon, vérükből megteremtette azok képmásait. Benépesítették Ammorát és Ősökként kezdték emlegetni a négy testvért.
Így éltek békében a világot megalkotó istenek és azok képmásai évezredeken át, de mint minden történetben itt is beköszöntött az elkerülhetetlen. Eljött a pont, ahol a világ eseményei drasztikus és megmásíthatatlan változás útjára léptek. Bármennyi fájdalmat és kínt hordozott magában ez az esemény, be kell látni, hogy enélkül Ammora egy békés ám, de sivár hely lenne, ahol nem születhettek volna meg végtelen szerelemben izzó mágusnők, vadászból lett királyok és ahol még egy özvegy erdőkerülő lánya is olyan nyomott hagyott a világban, ami előtt királyok és királynék is fejet hajtottak.

– – –

Egy csendes éjszakán, mikor Ishamar békés álmok mezején szendergett, meglátogatta valami. Valami, ami az Ammorát körüllengő ürességben tanyázott. Egyidős volt a létezéssel és lassan, de elkerülhetetlenül leigázott mindent ami az útjába került. Testes pókként mászott végig a béke andalgó szigetén. Ez a pók, ez a kísérteties árny, oly mérget csepegtetett Ishamar elméjének zuhatagába, ami észrevétlen mérgezte meg egész lényét. Végül nem maradt semmi, nem maradt béke, nem maradt szeretet. Egyetlen gondolat lengte körül napjait és éjszakáit. Az elmúlás mindent felemésztő árnya telepedett rá.
Ishamar bár isten volt nem tudta legyőzni a fejében fertőként terjedő gondolatot. Egy álmatlan éjszakáján felkereste legkedvesebb gyermekét Nirmant és az elmúlás démonának nyomására álmában fojtotta meg elsőszülöttjét.
Luzenda végtelen haragjában kitaszította egykori szerelmét. Száműzte Ishamart egy olyan helyre, ami nem volt különb az Ammorát körülölelő végtelen ürességnél, Ishamar örökre fogságban esett az Enyészetben.
Az Enyészetben nem volt sem nappal, sem éjszaka. Nem létezett sem idő, sem, tér még anyag sem. Nem talált semmi mást Ishamar csak saját szörnyű tettének örökkön forrongó gondolatát, ami végleg az őrületbe taszította. Végül kínjai közepett elhatározta, hogy megtölti élettel az Enyészetet, hogy legalább a magány ne gyötörje, hogy legyen valaki, aki osztozik tetteinek terhén vele. Feláldozta egész fizikai lényét és önmaga vérét ontotta, hogy gondolataiból, testéből és véréből új élet születhessen. Ám mérgezett elméje akaratából pusztán lélektelen, üres és groteszk lények születtek. Ishamar megteremtette az első bábokat, akik azóta is szakadatlan születnek az Enyészetben. Istenük testét falják és vérét isszák, ők épp úgy, mint Ishamar vágynak újra visszatérni Ammora felszínére.
Luzenda tomboló dühe hamarosan kialudt és helyét átvette a gyász és a bánat. Csillapíthatatlan fájdalmat érzett, mert gyermekei, unokái és önmaga is belekóstoltak a halandóság keserű vizébe. Bánatában szíve darabokra hasadt és szétrepült a világban fényes ragyogó pontokkal töltve meg az Ammorát körülölelő űrt. Szívének szilánkjai most is távoli csillagokként ragyognak az éjszakai égbolton.
Bátyjuk halálától és anyjuk gyászától megkeseredve, Cath, Ragharl és Turven elhagyták Ammorát és sohasem tértek vissza.
A bolygó az Ősöké és azok képmásaié maradt.
Keirawen megtalálta Luzenda szívének egy darabját és messze futott vele a világban, míg egy kietlen pusztára érve összeroskadt. Megmaradt isteni ajándékával maga köré szólította az óriástölgyeket és temérdek állatot. Megteremtette Pagony erdejét, ahol szentélyt emelt és töretlen kitartással őrizte Luzenda szívének utolsó darabját: az Arany Vért.
Népe sokáig bolyongott a világban hontalanul, míg végül meglelték Pagonyban az Arany Vért óvó ősüket. Hatalmas, üvegkupolás várost emeltek Keirawen szentélye köré és letelepedtek, hogy részt vállalhassanak ősük terhéből. A tündék máig Pagonyban élnek és mélyen a föld alatt, az óriástölgyek gyökerei között őrzik Luzenda utolsó maradványát.
Agherta és Samon nem hitték el, hogy ilyen szörnyűség megtörténhet. Elhatározták hát, hogy feltörnek a fellegekbe szüleik után és bizonyosságot szereznek. Hóból, jégből és sziklából óriás hegyet emeltek, a Világ Fogát és annak csúcsáról bepillantást nyertek az Ammorát körülölelő végtelen semmibe. Luzenda szívének szilánkja ragyogása szinte elvakította őket, de őseiket nem lelték. Magukra maradtak a világban és ettől a felismeréstől megroppantak.
Samon messze menekült a Világ Fogától és mélyen a föld alá költözött népével. Ásni kezdett és kutatni a bolygó közepében, hogy megtalálja azt az apró szív darabot, ami életet teremtett Ammora kietlen felszínén. A törpök mai napig a föld alatt élnek és kutatnak. Óriás tárnákat vájnak a bolygó kérge alá és szebbnél szebb kincseket hoznak fel, de az élet forrását nem sikerült meglelniük.
Agherta fenn maradt népével a hegyen és hóval, jéggel siratta el őseit, míg nem egész Észak és a Világ Foga a fagy birodalmává nem változott. Az Északiak máig a hegyen és a hegy körül élnek, Agherta roppant ereje pedig úgy megacélozta testüket, lelküket, hogy a legnagyobb és legbátrabb harcosokká váltak.
Taren magára maradt népével. Nehezen osztozott testvérei gyászában. A történtekben, köszönhetően kivételes tudásának, meglátta a lehetőséget. A gyász súlyát semmivé szaggatta a gondolat, hogy Ammora immár csak az övék. Tudásának és akaraterejének hála roppant méretű, díszes városokat emelt az emberek számára. Fontosnak látta tovább adni a tudását, így iskolákat és mágus tornyokat építetett birodalmában.

– – –

Az új világban új rend született. A régi csodák kihunyóban voltak, az istenek és az Ősök ideje lejárt. Halandó, egyszerű, de annál tevékenyebb népek vették át az istenek helyét. Luzenda és Ishamar történetét pedig az idő vasfoga egyszerű legendává rágta. Senki sem fohászkodott többé az istenanyához és senki sem rettegte már az Enyészetet.
Az egyszerű népek új csodákat teremtettek maguknak. Anygaias kézzel fogható csodákat. Pénzt, háborút, gazdagot és szegényt. Uralkodók hajtották rabigába a szolgákat, majd a szolgák elmetszették az uralkodók torkát. Bonyolult világ lett Ammora egyszerű lényeknek.
Ez a világ, ez a rend tökéletes lehetőséget teremtett Ishamar és bábjai számára, hiszen a megtört és elkínzott lélek szinte üvölt az Enyészet után. Kérleli és hívja, míg a groteszk szörnyűség végre utat talál ismét Ammora felszínére. Gyötört lelkekből pedig bőven akad, egy igazságtalan, bonyolult világban.
Vajon belátják valaha is, hogy az Enyészet eljövetelét önmaguk idézték elő? Ha felismerik az igazságot másképpen cselekszenek? Felteszik valaha is a kérdést, hogy mi lesz ha Ishamar isteni jogán úgy dönt, hogy világuknak vesznie kell?
Ez egy bonyolult világ, ahol nincs helye kérdéseknek. Másfajta csodák és értékek mutatják az utat. De egy bizonyos: Ishamar úton van és Ammora népei között már most ragályként terjed az Enyészet őrjítő csábítása.