Egy Boszorkány Meséje III. : Az Utolsó Csillag

Az Utolsó Csillag

Szeretném, ha valamit megértenél mielőtt a történetem emberi oldala véget ér. A tény, hogy egyszer már meghaltam önmagában puszta talányok ezreit szülte meg még számomra is. Pedig a válasz, amit hosszú évtizedekig kerestem, ott volt a legelső pillanatban, amikor még csak éppen megcsillant az értelem szikrája gyermeki fejemben. Az élet és a halál pusztán csak állapot. Egy szövevényes sorsokkal szegélyezett út egy-egy állomása. Nem állandó és nem végleges. Egyszerűen csak eszköz és nem cél.
     Az én halálom is csak egy eszköz volt, ami egyetlen célt szolgált. Általam pusztult egy egész falu. Az ő haláluk is csak eszköz volt, mely az egész világot a végső cél felé sodorja. Bonyolult igaz? Hiszen az emberi elme túl egyszerű ahhoz, hogy egy ilyen sorslavinát átláthasson. Sokkal egyszerűbb a világot mozgató erőket jóra és rosszra osztani. A szerelem jó, a bánat rossz. Az élet minden, a halál semmi. Egyszerű felfogás egyszerű lényeknek és amennyire egyszerű, pont annyira téves.
     Micsoda elképesztő pazarlás és önámítás a feltételezés, hogy az Enyészet pusztán gonoszságtól létezik. A kígyó mérge sem gonoszságból öl, a természetéből fakadó ösztöneinek engedelmeskedik.
     Az egyetlen gonoszság és kegyetlenség, ami a világot uralja az az emberi létből fakad. Ez az a pont, az az egyetlen végleges igazság, ahonnan visszatérünk a történetemhez.

– – –

Az ismeretlentől való félelem szagától szinte bűzlött az egész falu. Nem hibáztatom őket, Jeff meséi az előző éjjel történtekről engem rémítettek meg a legjobban. Elmesélte, hogy őrjöngve vergődtem a máglya mellett. Érthetetlen szavakat üvöltöttem az éjszakába. De ami mindenkit megrémített azok az árnyak voltak. Bestiális alakot öltő gomolygó sötétség kísért. Ez a fenevad oltotta ki a tüzeket és mikor minden fény kialudt lakmározni kezdett belőlem.
     Pont olyan ostobán néztem rá, mint te most rám. De hittem neki, mert a szemében kavargó félelem szinte a lelkembe mart. Bármily képtelenségnek is tűnt a meséje hittem neki. Jeff igaz, hogy kissé együgyű volt, de szeretett és sosem hazudott volna nekem. Három éjszakán át gubbasztott mellettem. Még akkor sem hagyott magamra, mikor az Enyészet terjedése már a testemet is rágni kezdte. Tucatszor mosta fel a fekete vért, amit a padlóra hánytam. Kitartóan tisztította a sebeket, amiket az árnyak vájtak a testembe. Soha sem fogom elfelejteni a tekintetét, a bánatát, ahogy a torzuló arcomat fürkészte.
     Jobban félt, mint én és talán még több kínt állt ki. Én már máshol jártam, valahol az álom, az ájultság és tudatlanság közös mezején vártam az ítéletet. A fájdalmat és a kínt magam mögött hagytam, csak lebegtem a lázálmoktól lidérces békesség tengere felett.
– Szörnyű dologra készülnek – súgta fülembe Jeff, – nem tehetek már semmit. Szavai egy pillanatra visszarántottak a félelem és a fájdalom valóságába. Szürke falak között feküdtem és ő ült mellettem. Olyan volt, mint az utolsó csillag az égen, tudtam, hogy kifog hunyni, de valahol a torzuló lelkem mélyén melegséggel töltött el még utoljára. Megakartam érinteni, de csak egy fintorra maradt erőm.
     Erős kezek ragadtak meg, durván szorítottak, ahogyan Jeff sohasem nyúlt volna hozzám. Felrántottak a verejtékemtől vizes párnák közül és cibálni kezdtek. Jeff üvöltését elnyomta valami mély, dübörgő hang, amit vélhetően csak én hallottam. Mire levonszoltak a földszintre vezető meredek lépcsősoron elvesztettem az eszméletemet.
     Éles fájdalomtól tértem magamhoz. Mire a szemem is kinyitottam, újra lesújtott a kovács kalapácsa. Elviselhetetlen kín szaladt a térdeimtől a gyomromig, végül a számon buggyant ki. Hánytam, újra és újra.
– Így már nem mész sehova. – Halkan szitkozódva állt fel mellőlem a kovács, akinek oly sokat segítettem életemben és aki oly sokszor lelte kedvét bennem. Leköpött és rám vicsorgott. – Rohadt boszorkány – sziszegte és távozott.
     Kikötöttek egy karóhoz és eltörték a térdemet nehogy szökni próbáljak. Inkább valami perverz szadizmus vezérelhette őket, mint sem a szökésemtől való rettegés, hiszen lábra állni se tudtam egyedül. Egy napig lógtam a karóhoz függesztve, testemet pedig csak a karom tartotta. Furcsamód kezdtem hálás lenni azért, hogy sohasem etettek túl.
     A kínzó fájdalom néhány óra múltán puszta zsibbadásba torkollott. Én pedig hol az eget, hol a földet bámultam. Nem tehettem mást, mint elmélkedtem. Nem értettem a körülöttem zajló eseményeket. Nem értettem miért pont velem történik. Miért engem akar az Enyészet, hiszen életemben soha sem hívtam. Tudatosan biztos nem.
     Az éjszaka csendes esővel köszöntött. Lüktető sebeimet hűtötte, mintha csak maga az ég sietett volna segítségemre. Sírtam, csendesen és békésen, akár az eső.
     A sárban cuppogó léptek hangja zengte be a némaság végtelen nyúlós tengerét. A távolban egy kutya vonyítani kezdett, egy pillanattal később elhallgatott.
     Fehér köpenybe öltözött alak jelent meg előttem. Az arcába húzott, vizes csuklya alól kibukó arany fürtjei szinte világítottak az éjszakában. Némán, lehajtott fejjel állt velem szemben, kezében egy fából faragott tálat tartott. Amikor közelebb lépett hozzám, akkor éreztem meg a mindent átható tavasz illatot, ami körül lengte a különös látogatót. Megnyugtatott a puszta jelenléte, az illata, a tény, hogy valaki még rám talált ebben a szörnyűségben és nem sajnálta magát eláztatni, hogy szemben állhasson velem. Egyetlen pillanatra újra embernek éreztem magam.
     Lassan térdelt le elém és gondosan kettőnk közé fektette a tálat. Egy keskeny csíkot tépett a köpenyéből és a rózsaillatú vízbe merítette, lágyan mosni kezdte a sebeimet. Az illatos, langyos víz simítása eltüntette a fájdalmat és megmelengette a lelkemet. Némán tisztította ki a sebeimet. Mikor felrepedt ajkaimból kibuggyanó vért is letörölte elhajította a ruhát. Éles villanással lobbant fel a láng és egy szempillantással később nyoma sem volt a véres rongynak.
     Újra térdre ereszkedett előttem és csókot nyomott a szilánkosra tört térdeimre. A fájdalom, amely ólomsúlyként húzott enyhült, majd lágy langyosság vette át a helyét.
     – Ki vagy te? – kérdeztem sajgó torokkal. – Miért vagy itt?
     Csendesen felállt, egyetlen pillanatra sem nézett rám, soha nem láttam az arcát. Felvette a faragott tálat a sárból és néhány lépést hátrált. Halk sóhaját, mintha tavaszi szellő kísérte volna.
– Itt vagyok mert itt kell lennem – felelte, de hangját az elmémben hallottam, mint sem a fülemben. – Búcsúzni jöttem gyermekem, mert elhagysz, de mint jó anya nem hagyhatom, hogy fájdalommal a testedben indulj útnak. Búcsúként magamra veszem a kínjaid, hogy soha ne feledd: nem vagy egyedül, egy csillag neked is ragyog az égen.
     Szólni szerettem volna, vagy talán zokogni nem is tudom, ez a néhány szó akkor, mintha messze söpörte volna bennem kígyózó Enyészetet. Mire szóra nyitottam a számat a látogató eltűnt és nem hagyott hátra mást csak a csendes esőt, ami gyászindulóként dobolt a háztetőkön.
     Újra magányos lettem és a fájdalmam tovaszállt, de helyét valami sokkal rosszabb vette át, félelem költözött a szívembe. Olyan félelem, ami a felismerésből fakad. Engedtem az Enyészet csábításának, éreztem az erejét és éltem az erejével. Mindezért fájdalommal fizettem, mert aki az árnyakból merít, az többé nem élhet a fényben. Akkor értettem meg igazán először, hogy az élet és Ammora kitaszított magából, de az Enyészet még nem fogadott be. A két világ peremén álltam és vártam az ítéletet. Tudtam, hogyan fog kezdődni az utazásom, a zsigereimben éreztem, hogy nem kell sokat várnom, hogy az Enyészet kapui kitáruljanak és elnyeljenek végleg. Akkor éreztem először megbánást a történtekkel kapcsolatban. Furcsán hangzik tudom, hiszen épeszű ember sosem paktálna le a sötétséggel. Én addig a pontig nem is éreztem, hogy van választásom. Egyszerűen csak sodródtam az események árjával.  Borzasztó érzés volt felismerni a tényt, hogy végig volt más út, de a legszörnyűbb mégis az volt, hogy ettől a ponttól fogva elvesztettem a lehetőséget, hogy vissza forduljak. Ki tudja, talán ez is csak az Enyészet játéka volt, ekkora már ez sem számított, hiszen ezek olyan kérdések, amit egy ember aligha válaszolhat meg.

– – –

Hajnalban keltek és némán munkához láttak. Az asszonyok rőzsét és fát hordtak, pontosan oda ahol néhány nappal ez előtt az ünnepi tűz égett. A férfiak pedig két faragott oszlopot vittek oda, amit beástak a földbe, majd láncot fűztek rá. Némán dolgoztak, felém sem fordították a tekintetüket. Távolinak tűnt már a fájdalom, amit közönyüktől éreztem. Távoli volt már maga a világ is melynek nem voltam részese pusztán csak szemlélője. Olyan ez, mint a lázálom, fel fogod és látod, de erőd nincs változtatni. Hiába vakított a felkelő nap, hiába gyötörte testemet az éhség és a szomjúság, mindez már csak egy elmúló világ kegyetlen búcsúja volt. Tudtam, hogy ami rám vár az mellett ezek a kínok elenyészők. Szinte már kívántam, hogy oldozzanak el és vezessenek a vesztőhelyemre. Akartam, látni akartam azt ami a fény mögött vár. Dühített a tétlenség, dühített a tény, hogy az emberek, akik között felnőttem és éltem, délben nyugodtan ebédelnek, pedig a véremet akarták venni. De hiába a harag és hiába a gyűlölet, ha nem volt hozzá hatalmam, hogy kiéljem, akkor még nem.
     A nap már bőven túl lehetett a zeniten, amikor két férfi lépett elém. Hosszú késeket hoztak magukkal, mintha csak azért jöttek volna, hogy felkoncoljanak. Elvágták a kezemet szorító köteleket és én azonnal arccal a földre borultam. A zsibbadó fájdalom csak néhány pillanat múlva indult útjára elgémberedett végtagjaimon keresztül. Erősen a ragadtak meg és a porban vonszoltak a földbe vert oszlopokig, amit körbe raktak rőzsével és ágakkal. Emlékszem az egyik férfi szitkozódott és nagyokat köpött a földre, míg vonszolt.
     A gallyak és tövisekkel tarkított ágak össze vagdosták csupasz lábaimat, de egy hangot sem hallattam. Ez volt az én gyermeteg és erőtlen bosszúm. Megfogadtam, hogy bármilyen kínoknak is tesznek ki engem, nem adom meg az örömöt nekik, hogy lássák a fájdalmam.
     Megborzongtam a durva vas hideg érintésétől, amikor az oszlopokhoz láncolták kezeimet. Kegyetlen és hideg szerszám, furcsa módon úgy gondoltam, hogy illik a helyzetemhez.
     – Lássátok hát a boszorkányt! – Egy csuklyát viselő nő lépett elő a tömegből. – Tanúi voltatok mind, hogy Elie nem evilági erőkkel paktált le, ami csakis az Enyészetből származhatott. Láttátok, hogy a fény ki alszik körülötte és mindnyájan tanúi voltatok, hogy árnyakkal hált és játszadozott. – A tömeg hallgatott, a szónokoló nő fáklyát ragadott és lassú léptekkel közeledett. – Nézzétek csak meg, hiszen magatok is látjátok, a szeme feketébe fordult, hiszen az Enyészet már az elméjében tanyázik. Haja fehérré fakult, hiszen elhagyja az élet. Ez a nő ki oly sok fájdalmat okozott nekünk, ez a boszorkány ki nem szégyellte megkörnyékezni urainkat és fiainkat, most megmutatta igazi arcát. – Elhallgatott és a tömeg felé fordult. Magasra emelte a fáklyát. – A boszorkányt meg kell égetni – kiáltotta és az emberek hangosan megismételték.
     A tűz ropogása távoli dobogásnak tűnt csak számomra. A lángok vakító fényének bűvöletében szinte megfeledkeztem a fájdalomról. Egyetlen dolog ért csak el a kínok közül, az saját testem égett keserű szaga. Úgy kísértett az önkívület peremén akár egy lidérces álom. Sikoltanom kellett volna, fohászkodnom és az életemért könyörögni, hiszen elevenen égettek el. Nem tettem. A lángok között, a fény tengerében megpillantottam valamit. Egy apró sötét foltot, ami úgy terebélyesedett a tűzben, akár a vízbe cseppenő tinta. Elnyelte a hangokat, elnyelte a fényeket, semmivé szaggatta a fájdalmat, amit éreznem kellett volna. Mohó vadként falta fel körülöttem a világot és vele engem is. Kiragadott a tűzből, de legalábbis egy részemet, mert a testem nem volt több, mint hamu és por.
     Egyedül álltam a sötétség végtelen otthonában. Haza tértem. Most már ismertem, nem volt többe idegen, nem volt különös, hanem a legtermészetesebb állapottá vált. Az emberek boszorkánynak gondoltak és az Enyészet végül felkínálta a hatalmat, hogy azzá válhassak.
     Megpróbálom leírni neked, hogy milyen is volt megtapasztalni az Enyészet mindent elsöprő mágiáját. Mély kút, talán feneketlen, amiből meríteni készültem. Ebben a kútban megtestesült sötétség kavargott. Úgy bugyogott akár a forró kátrány és én nem bírtam tovább átadtam magam neki.
     Szinte hallottam csontjaim ropogását, a mágia mindent elsöprő ereje egész lényemet roppantotta meg. A hasonlat, hogy a bőröm alatt éreztem is kevés lenne kifejezni azt a mélységet, amennyire mélyen átjárt. Erő és hihetetlen vágy ragadott magával félre söpörve mindent, ami egy ember életében fontos. A szeretet, a harag, a bánat oly távoli érzésekké váltak, akár az égen derengő csillagok. A felismerésből és tudásból fakadó rideg közöny nehéz súlyként telepedett rám.
     Magamban éreztem mindenek atyját Ishamart. Puszta jelenléte, az erő, ami sugárzott belőle letaglózott. Egyetlen pillanatra megérezhettem az istenek erejét, megértettem tetteik okát, amit halandók sohasem érthetnének. Vágytam rá, közelebb akartam érezni magamhoz, közelebb még attól is ahol most volt. Egész lényem, a puszta létezésem odaadtam volna csak még egy pillanatért. De mielőtt a vágy összezúzott volna Ishamar eltűnt és vele együtt az Enyészet is.
     Újra Ammora felszínén voltam, szél voltam és felhő, árnyék és hang. Minden voltam és mégis semmi. Kedvemre járhattam az árnyak között vagy éppen Ammora és az Enyészett között. Gondolatnyi ideje lehettem még csak újra a világban, de mindent megértettem. Az érzékelés teljesen más módján tapasztaltam meg a világot.
     Vissza akartam térni Ishamarhoz, de tudtam, hogy nekem itt szánt feladatot. Így az Enyészet helyett a faluba tértem vissza, ahol földi maradványaim között még izzott a parázs.
     Szélként söpörtem félre a hamut megfeketedett csontjaimról. Akár Ishamar egykoron, pusztán akaratom erejéből és húsomból maradt hamuból újra kovácsoltam a testet, kit egykor Elieként ismertek az emberek. Épp olyanná, amilyennek utoljára láttak.
     Egykori testem oly idegennek tűnt, mintha soha sem lett volna az enyém. Érzékeim és a világ megtapasztalása ismét emberi korlátok közé szorult. De a tudás és a felismerés olyan erőt adott, amivel egy ember sem bír. Felismertem, hogy a test nem több pusztán egy eszköznél, formálható és ha kell eldobható. Nem számít sem a fájdalom sem fáradtság, a testet pusztán az akarat erejével le lehet győzni. A felismeréstől sokkal fontosabb a tudás, mert a halálom pillanatától fogva tudom, hogy az Enyészet ereje soha sem hagy már el.
     Lassú, bizonytalan léptekkel sétáltam át a parázson egyenesen a csuklyát viselő nőhöz tartottam. Tudtam, hogy gyűlölnöm kellene, tudtam, hogy bosszúvágyat kellene éreznem. De csak közönyt éreztem még akkor is mikor ujjaim a bőre alá nyomtam és testébe utat engedtem az Enyészetnek. Térdre rogyott előttem és akár a szárított gyümölcs úgy összeaszalódott. Megvetést kellett volna éreznem, vagy elégtételt, de csak az üresség kongott bennem a látványától.
     A falusiak dermedten álltak és bámultak, mint a levágásra szánt barmok. Némán reszkettek, végül egy fiatal férfi lépett elő sorok közül.
– Elie – szólított meg Jeff. Távoli élet emléke sarjadt fel bennem az ismerős hang hallatán. – Elie, kérlek bocsáss meg nekünk! Kérlek bocsáss meg nekik, hiszen nem tudták mit tesznek.
– Elie, Elie – ismételgettem, furcsának idegennek éreztem e nevet. – Jeff – folytattam, de már ezt sem éreztem magaménak. – Bocsássak meg Jeff? – A kérdés önmagában is jelentéktelen volt, a válasz sem számított már.
     Talán kezet kellett volna nyújtanom neki, ahogy ő is tette oly sokszor. Talán rá kellett volna vezetnem az útra amin én is jártam. Egyszerűen csak el kellett volna engednem, hogy új helyet találjon a világban. De ezek a dolgok nem így működnek, hiába tudtam és tudom, hogy Jeff jó volt hozzám nem érzek semmit, ha erre gondolok. Pusztán egy tény, egy átléphető, jelentéktelen tény.
     A Enyészetből nyert mágia vad rohamként tört rám. Nem tudtam visszafogni és nem is akartam. Egészen lényem mélyéről tört fel és sötét vihar módjára szakadt ki belőlem, pusztán jeges zsibbadást hagyva maga után. Kavargó, örvénylő hamufelhő ölelte körbe testemet, majd néhány pillanattal később a falusiakra zúdult. Jeff túl közel állt hozzám, szenvtelenül néztem végig, ahogy a hamu viharban semmivé foszlott néhány szívdobbanásnyi idő alatt.
     Nem sikoltott fel senki, még csak egy sóhaj sem hagyta el a szájukat. A savanyú hamu túl gyorsan végzett velük. Némán, csendesen tombolt a halál aznap és nem hagyott maga után mást csak görcsösen megfeszült, hamuval borított testeket.
     Mondhatnám, hogy elégtételként szolgált látni, hogy a sok évnyi gyötrelmem forrásai néhány pillanat alatt semmivé váltak. Nem szoktam hazudni, így most sem teszem. Az elégtétel hűsítő megnyugvása sosem jött el. Pusztán testeket láttam, üres héjak voltak, amik csak arra vártak, hogy valaki értelmet adjon a létezésüknek. Én megtettem, mert meg kellett tennem és mert Ishamar és az Enyészet megadta a képességet hozzá. Megtöltöttem az üres héjakat az árnyak mágiájával. Bábokat csináltam akár csak Ishamar. Akik egykor emberek voltak, apák, anyák és gyerekek, most üres, lelketlen katonái voltak az Enyészetnek. Nem beszélnek, nem gondolkoznak egyetlen parancsot követnek és egyetlen célt szolgálnak. Hús a seregben, tégla a falban és semmi több, ezek a bábok.

– – –

Létezésem végtelennek tűnő óráiban néha még elgondolkozom azon, hogy mi történt volna, ha a fény felé fordulok? Ha gyötört lelkem elbírja a terhet, amit rámértek, akkor talán boldog anya, vagy férfiak szívét kifacsaró szerető lettem volna. De lehet, hogy meg maradtam volna a kis Elie, aki senkié és mindenkié. Nem tudom a válaszokat és azt sem, hogy miért teszem fel a kérdéseket.
     Az Enyészet elvett mindent és cserébe csak hatalmat adott. Hatalmat a halál felett, hatalmat Ammora erői felett. Sosem érzek megbánást, nem érzek fájdalmat sem pedig szeretetet, üres vagyok, akárcsak egy báb. Talán az is vagyok, csak az értelem szikrája még ott pislog az elmémben. Apró szikra, de elég fényt ad, hogy a letaposott emberi életek kanyargó ösvényén néha napján megkérdőjelezzem tetteim. Fel-fel sejlik elmém egy félsz zugában, hogy a végtelen sötétségben valahol ott pislákol még egy utolsó csillag nekem is. Ki tudja, talán egy napon, mikor már a fájdalom foszló emlék lesz csupán, mikor a harc értelmét veszti, akkor talán megkeresem az utolsó csillagot és végül Elie a boszorkány új mesét mond majd.