Egy Boszorkány Meséje II. :Árnyölelés

Árnyölelés

A Lángoló Szüzek Éjszakája vidáman indult, még nekem is.
     Bár a falu lakói megrökönyödve álltak a fogadós hirtelen halála előtt, az élni akarás és a mulatság utáni vágy hamar elüldözött minden kétes gondolatot a fejükből. Az emberek már csak ilyenek, megrökönyödve állnak a halál előtt. Úgy tesznek, mintha nem ez lenne végezetül mindannyiuk sorsa. Fejet hajtanak, zokognak és egy rövid időre elméláznak saját végzetük elkerülhetetlenségén. De végül, mikor a halott már a füsttel szál messze, vagy a férgek között alussza végtelen álmát, akkor mulatni kezdenek. Lerészegednek és dicsőítik azt, akit egész életükben szidalmaztak. Mulatnak mondván: az elhunyt sem akarná másképp, nem akarná, hogy vörösre sírt szemmel az eget bámulva érte sóhajtozzunk.
     Én láttam a halottakat. Láttam már azon az éjszakán, amikor a faluban, mindenki más részegen ünnepelve táncolt az óriás máglya körül. Egyetlen dolgot elárulhatok, a halottak nem akarnak semmit és senkit csakis a halált.

– – –

Padon ücsörögtem, messzebb a hatalmas máglyától. A fénye még így is vakítóan erősnek tűnt. Keserű füstjét messze sodorta a szél, mintha ezen az éjszakán valóban minden rossz tova szállna. Hitték, hogy most maga Luzenda a fényességes istenanya óvja életüket. Bár a Lángoló Szüzek Éjszakája tünde eredetű ünnep, az emberek azért megtalálták a módját, hogy maguk is kivegyék a részüket belőle.
     Csak nekem nem járt díszes ruha és igazi mulatság. Nem táncolhattam az újbortól megrészegült fiatalokkal. Nem ragadhattam karon a nekem tetsző férfit és vonulhattam vele az éjszaka rejtekébe. Nekem nem járt más csak a merengés és kétes ábrándok egy normális életről.
     – Szervusz Elie. – Jeff ült le mellém két korsó almaborral a kezében.
Egy lágy mosollyal és biccentéssel köszöntöttem. Kedves fiú volt, alig múlt tizenöt esztendős és az egyetlen ember a faluban, aki nem csak szolgálóként tekintett rám. Árnyékként járt a nyomomban, egyszer még azon is rajta kaptam, hogy leskelődik utánam, amíg a patakban mosakszom. Mégsem haragudtam rá soha igazán, mert bár kissé együgyű volt, de talán pont ebből fakadóan nem tűnt el belőle az eredendő kedvesség és jóindulat, amit a rideg számítás öl meg minden emberben.
     Merengve figyeltem a Jeff szemében ütemesen felvillanó lángok fényét. Végül a kezembe nyomta az egyik korsót, a sajátjából pedig nagyot kortyolt.
– Miért nem mulatsz a többiekkel? – kérdeztem inkább udvariasságból, mint kíváncsiságból.
– Hiszen mulatok nem látod? – Mosolygott és a vállamra tette kezét. – Vagy talán arra gondolsz miért nem ugrálok bolond módjára a tűz körül?
– Arra – feleltem és bele kóstoltam a mézédes almaborba. – Semmi hasznod abból, ha csak körülöttem lófrálsz. Menj élj és mulass!
     Felpattant a padról és a földre dobta korsóját. Váratlanul ragadta meg a derekam és magasra emelt. Csak halkan sikkantottam egyet. Körbe fordult velem néhányszor, majd óvatosan leeresztett.
– Táncolnál velem? – kérdezte bohókásan.
– Jeff, ne bolondozz! Mondtam, hogy semmi hasznod…
– Abból, ha körülötted lófrálok – felelte gúnyosan. – Nem érdekel. Táncolni szeretnék veled Elie. Ma éjjel minden lánynak jár egy tánc.

     Táncoltunk messze a máglyától és a gúnyos tekintetek tengerétől. Ez a játékos tánc azon ritka pillanatok egyike volt rövid életemben, melyre nem közönnyel vagy keserűséggel gondolok vissza. A rideg közöny csendes óceánján egyetlen apró sziget.

     Jeff megsimította az arcomat – Hozok még egy italt – közölte és a két üres korsóval elindult a máglya és a tömeg irányába. Üveges szemmel bámultam, ahogy a mulatság végtelen forgataga magába elnyeli, akár egy cifra színű szörnyeteg pofája.

     Nem tudom mi alakulhatott volna másképp, ha Jeff nem hagy magamra. Lehet semmit nem változtatott volna a jelenléte, lehet ő is látta volna az Enyészet megtestesült iszonyatát, de az is lehet, hogy az ő ártatlan jelenléte önmagában megakadályozta volna, hogy belegabalyodjak abban a sötét, végtelen hálóba, ami többé nem eresztett.

     Egyetlen pillanat alatt, mintha a világ fagyott volna meg körülöttem. A máglya távoli, meleg fénye megfakult, az árnyak pedig megnyúlottak. Eleinte lassan közeledtek, a harmatos fűben kúsztak, mint a férgek. Lomhán, unottan tekeredett a bokámra az árnyék. Érintése nyomán hideg remegés rázta meg testemet. Nem a félelem taglózott le. Egyáltalán nem féltem, csak az elkerülhetetlen dolgok felismeréséből áradó nyugalomtól borzongtam meg.

     Megakartam érinteni a testetlen sötétséget, ami apró kígyóként tekeredett a bokámra, de testem nem engedelmeskedett a zsigerben született ösztön parancsának. Mozdulatlan voltam, akár a sűrű, hideg levegő, ami észrevétlen telepedett rám.

     Fülsüketítő vijjogás tört elő a mulatság harsány hangjaiból, aztán csend, síri csend. Mintha az egész világ egyetlen vad sikolyba öntötte volna fájdalmát, hogy kínját kiadva magából örök hallgatásba burkolózzon.

     Egyetlen hang, egyetlen távoli nesz kavarta fel a csendesség kietlen tavát. Torkom szakadtából üvöltöttem, a félelem, ami eddig messze elkerült a csontomba mart. Berágta magát a bőröm alá és mint ezernyi féreg belülről falt. Életemben nem éreztem ilyen félelmet és talán nem is fogok. Sokszor mondták, hogy az ember fél az ismeretlentől, de én pont azért rettegtem, mert felismertem, legalábbis részben azt, ami rám lesett. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem a haláltól féltem, mert a halál ettől kegyesebb.

     A halál csak egy állomás, egy pont, ahonnan ezerfelé vezet még út, de van közöttük néhány, amire még most is azt mondom, hogy nem szabadna létezniük. Veszélyes, sötét utak, amiket kín szegélyez. Néha ezek az utak vissza kanyarodnak Ammora felé. Aki végigjárja magán hordja annak minden nyomát. Ilyen utat jártam be én is és ilyen utat járt be a fogadós, mert akkor éjjel velem szemben állt a megdermedt világban.

     Teste gyötört volt és fehér akár a mész. Mondhatnám, hogy keresztül döfött a tekintetével, de hazugság volna. Fürkésző sötétség áradt üres szemgödréből. Mégis mintha lényem velejéig hatolt volna. A szemében lakozó sötétség ölelte körbe csupasz testét, akár egy árnyékból szőtt palást.

     Kifejezéstelen arccal bámult, száját szóra nyitotta, de csak elhaló sóhaj hagyta el fekete ajkait. Remegő kézzel mutatott rám, majd szinte azonnal eltűnt.

     A bokámat ölelő árny megfeszült és jeges fájdalommal a bőrömbe mart. Tekergőző féregként kúszott a testembe. Térdre borultam üvölteni akartam, de elhagyott az erőm. Nem láttam mást csak a távoli csillagok hideg fényét. Állítólag Luzenda meghasadt szívének darabjai. Mégis hogyan lehet, hogy egy istennő szívének darabjai ilyen gúnyos, csillogó táncot járnak az felett, akit elemészt a sötétség? Tudod mit éreztem a csillagokat bámulva? Ürességet, kitaszítottságot, mintha maga Luzenda tagadta volna meg az életet tőlem. Magamra hagyott az Enyészet sodrában. Lemondott rólam és ekkor én is lemondtam róla. Abban a pillanatban, ahogy a gondolat át suhant halandó elmém homályos útvesztőjében, a testemet átjáró sötét árny takaróként borult rám. Akkor láttam utoljára a csillagokat, de mai napig emlékszem rájuk. Luzenda gúnyos tánca az idők végezetéig belém égett.

     A keserű sötétségben fáztam. A valóság, mint olyan szempillantás alatt jelentőségét vesztette. Olyan csendet és olyan sötétséget, amit akkor tapasztaltam sehol sem találsz Ammorán, hiszen nem evilági. Egyetlen érzés kerülgetett a teljes megsemmisülés szélén. Éreztem, hogy idegen vagyok. Kitaszított az élet, de az elmúlás sem fogadott még be.

     Egyszeriben mély, dübörgő üvöltés szakította ketté a végtelen ürességet. Vörös fények pislákoltak felettem, egy vörös szempár. Óriás volt, akár egy hegy és én ott álltam a lábánál sikoltozva. Remegtem és zokogtam. Futnom hasztalan lett volna, pusztán hangya voltam az Enyészet óriása előtt. Észre sem kellett volna vennie olyan apró voltam, de a bestia mégis engem kémlelt.

     Halk összefüggéstelen suttogás lengett körbe. A hang irányába fordultam és a sötétségben megpillantottam a hálóként összefonódó hidak végtelen kavalkádját. Millió torz test menetelt rajtuk halkan suttogva. Halottak, őrültek, élők és a meg nem született lények serege menetelt. Testet öltött árnyak martak a sorokba. Úgy csaptak le akár sólyom a prédára. Messze hajították a lelketlen vázakat és azok a mélybe zuhantak, egyenesen az Enyészet kapuin át.

     Vonzott a mélység. Ösztön szülte vágy késztetett a párkány szélére, amin álltam. Vágytam az Enyészet után, vágytam látni Ishamart. Lehunytam a szemem és elrugaszkodtam. A zuhanás felpezsdítette bennem a vért. Az élni akarás vágya oly távoli volt, mint a csillagok fénye.

     Egy árny kapott el. Alaktalan karmait a húsomba vágta. Újra rám talált a halandóság keserűsége. Égő fájdalom járta át a karomat. Végül az árny egy kőhídra helyezett és szerte foszlott.

     Halottak százai bámultak rám üres szemgödrükből. Egyetlen lépést sem tettek felém csak némán kémleletek. Végül egyikük térdre ereszkedett, majd követték társai.

–Hamarosan – zengték és homlokukat a földre szorították.

Nem értettem mit akartak és mielőtt bármit is szólhattam volna karmok sújtottak le rám. Újra és újra húsomba vágtak az árnyak. Éles, szúró fájdalom járta át a hasam. Oda kaptam, de nem láttam semmit csak a patakzó fekete véremet. Bármi is döfött belém a magasba emelt. Üvöltöttem, de hangomat elnyelte a messzeség. Nem maradt semmi csak a vörös szemű óriás és az Enyészet árnyai, amik marcangoltak. Utolsó kétségbeesett sikolyomat, a hegy méretű bestia üvöltése nyelte el. A testemet tartó árnyak el eresztettek és én újra zuhantam egyenesen az Enyészet kapuja felé. Nem volt semmi, ami gátat szabhatott volna a pusztulásomnak. Ez a gondolat furcsamód megnyugtatott, így lehunytam szemem és átadtam magam az eszméletvesztés óvó karjainak.

– – –

Csípős fájdalom térített magamhoz, mint mikor sót szórnak a friss sebbe. Emberfeletti akaraterő kellett hozzá, hogy kinyissam a szemem.

     Jeffet pillantottam meg elsőként. Fáklyát tartott a kezében és rémülten nézett rám. Mögötte sorakoztak a falu lakói, ki kaszát tartott, volt ki fejszéjét szorongatta idegesen.

– Mit tettél? – remegő hangon kérdezte Jeff, de én nem tudtam válaszolni.

     Akkor, aznap éjjel össze szabdalt testtel, a saját vizeletemtől átázott ruhában a patakparton fekve, a falusiak szemében megláttam az igazságot. Az emberek nem a haláltól, vagy a halottaktól félnek igazán, hanem az ismeretlentől, a dolgoktól, amit nem értenek. Ez a félelem oly erős, hogy még egy megkínzott leányt is képesek lettek volna felkoncolni. Utólag el kell ismernem az lett volna életük legbölcsebb döntése. Mert immár az Enyészet rágta testem. Bár Jeff szeretete akkor éjjel megóvott a haláltól, de ahhoz már kevés volt, hogy megállítsa a bennem ragályként terjengő Enyészet mindent elsöprő erejét.