Torzuló Emlék

Torzuló Emlék

A szirénekről: Az Enyészet eljövetelének hírnökei. Véletlenszerűen bukkantak fel és hirtelen tűntek el. Vélhetően az egyetlen olyan báb, ami saját akarattal és intelligenciával rendelkezik. Őrület, paranoia, rejtélyes eltűnések, öngyilkosságok és gyilkosságok jellemezték tevékenységüket. Sajnálatos módon kevés dokumentációt sikerült készíteni róluk, de a legelfogadottabb elmélet szerint, minden esetben annak az alakját ölti fel, aki után a leginkább vágyakozik az áldozat.
Werner Gross: Az Enyészet Évei

– – –

Dienna a szobájában elmélkedett. Újra és újra végig gondolta az elmúlt hetek eseményeit. Alapos részletességgel elemezte a lázadást, a bukást és a tizenkét mágus halálát. Akármennyi elméletet állított fel, akárhogyan próbált magyarázatot találni ugyanarra a következtetésre jutott mindig: valaki kétségtelenül elárulta őt és az ügyet.
       Halkan sóhajtott és a kifújt levegővel próbálta a ködös gondolatokat is messzire űzni. Másfele akart fordulni, mást akart érezni, mást akart tenni. Valamit, ami kimossa szájából az árulás keserű, ragacsos ízét.
       Hanyag mozdulattal intett és egy borospalack lassú köröket leírva felé indult a levegőben, halk koppanással állt meg a kis asztalon. Újabb kelletlen mozdulatot követően pedig, öblös cuppanással köpte ki a dugót.
– Száraz vörös, sohasem unom meg – súgta az első korty után.
       Nem volt a legésszerűbb ötlet, Dienna mégis a bor nyújtotta tompa mámor mellett döntött. Tudatában volt, hogy cseppet sem segít a helyzetén az ital, de ez a legkevésbé sem érdekelte. Pihenni akart, elengedni a fájdalmat a kétségeket. Látni akarta Aleat, hívatta is, de nem érkezett válasz.
       Újabb pohár bort töltött magának. A gondolatok lassulni kezdtek, mintha csak nyúlós ingoványba ragadtak volna. Egyetlen gondolat nem akart eltűnni a mámorban. Az amelyik Alea körül forgott és egyre inkább aggodalomra késztette. Hiszen az ifjú katona, ha egyéb kötelességei miatt nem is tudott eleget tenni a hívásnak, üzenetet mindig küldött. Mindig ugyanazt az egy szót üzente: igyekszem.
       Már éjfél is elmúlott, de üzenet nem érkezett.
– A francba is! – Földhöz vágta a kristálypoharat és kiviharzott.
A folyosón halványkék lidérces fények táncoltak, üres volt és élettelen, mint minden éjjel. A mágusok tornyában nem volt illendő az éjszaka közepén botorkálni, Dienna mégis belefutott egy fiatal tanoncba.
– Mit keresel itt ilyenkor? – szegezte neki a kérdést.
– Én... én csak... – Idegesen gyürködte fekete talárját.
– Erre nincs időm – közölte Szende ridegen. – Nyomás vissza a hálóba! Ha még egyszer itt talállak, elbúcsúzhatsz a talárodtól. – Gyűlölte a dirigáló tanár szerepét, de ő volt a mágustorony vezetője, így kénytelen volt magára erőltetnie.
       Odakinn a városban zavaró, nyugtalanító csend fogadta. Gratherm éjszakái hírhedtek voltak a dorbézolásokról és a kétes alakokról, de ezúttal túl békés volt minden.
       Összehúzta magán a fekete köpenyét és a fejébe húzta a csuklyát. Nem szerette ezt a ruhadarabot, csak akkor viselte, ha kerülnie kellett a feltűnést. Útnak indult a hideg párától csillogó macskakövek végtelen tengerén.
       Mélyen a gondolataiba temetkezett, hála a friss levegőnek a bor mámorát maga mögött hagyta. Céltalanul bolyongott a kihalt, füstös utcák útvesztőjében. Minden egyes lépéssel egyre mélyebbre merült a húsba maró kétségben. Minden eltelt perccel egyre messzebbre szökött előle a valóság. Ő pedig észrevétlenül merült alá a groteszk világba, ami az idők kezdete óta az árnyak mögött lapult.
       – Szende itt vagyok – szólította a múlt egy távoli hangja. – Gyere!
Felkapta a fejét és megtorpant, az üres utcában nem látott senkit. Csak a nedves macskaköveken megcsillanó holdfény hívogatta. Nem kifejezetten szeretett éjjel Gratherm utcáin lófrálni, de most minden más volt. Ez az út túl mutatott már az érzékelései határán.
       Alámerült a mágiában és kutatni kezdett. Szövevényes, halványan pulzáló szálak sokasága szőtt elé gyönyörű hálót. Rég nem látta már ezeket, rég nem érdekelték, mert tudta, hogy milyen fájdalmat képesek okozni.
       Egykoron őt is összekötötte egy ilyen szál valakivel. Valakivel, aki ezt a mágikus kapcsot erővel szakította ketté. Még most ennyi év után is megremegett attól a gyötrő fájdalomtól, amit akkor érzett. Mintha húsát tépték volna csontjáról, mintha ezernyi kést döftek volna a testébe, mintha a lelkét tépték volna ketté.
       Halkan sóhajtott, sírni akart, de már rég nem ismerte a módját. A maga mögött hagyott fájdalmat, kínt és szenvedést mélyre temette. Ettől lett ő az aki, de még is titkon, csendes éjszakák fülledt magányában, mikor végre egyedül lehetett vágyakozni kezdett. Megakart bocsátani és békét, feloldozást akart nyerni egy feledésbe merült bűn súlya alól.
– Szende, ne várass! – súgta a sötétség. – Megleled amire vágysz.
Egy árnyat látott befordulni a sarkon. Megszaporázta lépteit, abban a pillanatban biztos volt benne, hogy őt látta.
       Mélységes csalódás lett úrrá rajta, amikor egy koszos, szakadt utcalánnyal találta szembe magát.
– Majdnem Szende – suttogta a távoli hang. – De még nem.
– Minden rendben? Meglehetősen pocsék az ábrázatod. – A szajha hangja kellemes volt, a maga módján már-már őszintének tűnt az aggodalma. – Nem kellene inkább haza menned?
– Keresek valakit – felelte kurtán.
– Hiszen már találtál. – Halkan kuncogott és közelebb lépett Szendéhez. – Ne is menj haza, gyere inkább hozzám!
– Nézd, a legkevésbé sincs kedvem a játékaidhoz! Most fordult be valaki itt. Láttad vagy sem?
– Itt állok egész éjszaka, még egy kósza kuncsaftot se tudtam fogni, te vagy az első, aki ide tévedt.
       Dienna csak legyintett és elviharzott. Nem volt dühös, nem volt indulatos, nem is igazán volt kedve hozzá. Másra akart gondolni, máshol akart lenni és mással. Ha őt nem is találja, talán Alea is enyhítheti a fájdalmat, amit érzett.
       Újra alámerült a mágiában. Fájó élvezettel csodálta a rengeteg pulzáló fonalat. Volt valami csábító abban, hogy az emberi sorsok és kapcsolatok mind-mind egy karnyújtásnyira voltak tőle. Mind kivéve a sajátja, ami elveszett valahol a feledés és kétség végtelen, sötét tengerében.
       Megtorpant, a hasához kapott, oda ahol egykoron a tőrt döfte az akitől nem tud szabadulni. Tompa, feszítő fájdalom, mint a sebben forgatott hideg acél. Nem bírta elfeledni az árulást, pont olyan keserű volt akkor, mint most. Most amikor elárulták az ügyét és őt. A lázadása elbukott, tizenkét követőjét végezte ki, mert ő is áruló volt. De Alea még élt és bízott benne, a remény és a megbocsátás utolsó fénye és még csak nem is sejti.
– Szende, gyere Szende! – A halkan suttogó lágy hangot sodort felé a hideg szellő.
– Ki vagy te? – üvöltött az éjszakába és kezét önkéntelenül az egykori seb helyére szorította.
– Hiszen tudod.
       Megremegett és tovább folytatta az útját a hang irányába. Egyre messzebb, egyre mélyebbre jutott a sötétségbe. Árnyak szegélyezték az útját. Lassan tekergőző kígyóként ölelték körbe, de fel sem fogta. Megbabonázva, már-már mániákus vággyal követte a hangot. Látni akarta, érezni és magához szorítani csak egy utolsó percre mielőtt szétszakad a világ. Mert pontosan jól tudta, ha ők ketten újra találkoznak minden megváltozik. Talán az ég a földre szakad, vagy talán valamelyikük meghal, mert a szeretet, ami összekötötte őket egykor, rég a feledés homályába veszett. Olyan volt akár egy távoli nyarakat idéző emlék, egy lopva kicsalt csók, édes, mámoros és a legkevésbé sem maradandó.
       Hirtelen tört rá, szinte természetellenesen gyorsan ragadta el a fáradtság. Minden lépés, minden mozdulat egy örökkévalóságnak tűnt, ólomsúlyú láncként nehezedett rá a megadás. Nem volt tovább, nem volt hova. Térdre borult a hideg köveken, nem tudott már harcolni és nem is akart. A múlt és az emlékek fekete zuhatagként borultak rá, hogy ott az éjszaka közepén végleg megroppantsák.
       – Hát feladod? – Halkan suttogott, mint aki egy rég elfeledett titkot mesél. – Most mikor már itt vagyok?
Óvatos, hangtalan léptekkel közeledett felé a feketébe öltözött nő, vörös-fekete haja úszott a levegőben. A sötétben szinte lángolt a tekintete. Boldogság pihent a felemás szempárban, az egyik szeme fehér volt, akár a napfénynél szikrázó hó, a másik pedig rubinvörös, mint Dienna szeme. Sápadt arca szenvtelenül nyugodt volt.
– Megtaláltalak – rebegte Dienna. – Annyi mindent kellene mondanom.
– Nem Szende, nem kell semmit mondanod. Mindent tudok, minden érzek. Megbocsátom neked, amit tettél, feloldozlak. – Hideg csókot nyomott az arcára és megölelte.
       Elvesztek ők ketten a mocskos sikátor sötétjében. Annyi év háború és szenvedés után végre békére leltek. Dienna arcán oly sok idő után először egy langyos könnycsepp gördült végig. Boldog volt és úgy kapaszkodott a nőbe, mintha csak az élete múlott volna rajta. Az öröm, a megkönnyebbülés olyan hévvel sodorta magával, hogy már fel sem fogta a rájuk telepedő sötét árnyak nyomasztó súlyát. Nem érezte a karjain lassan kúszó, testet öltő sötétséget. Nem akart tudomást venni arról a szúr fájdalomról, ami szüntelenül a koponyáját hasogatta. Jól ismerte, túl jól az Enyészet mágiáját és a fájdalmat, amit neki okoz, de nem tett ellene semmit. Csak lebegett a sötétség végtelen csendjében és nem eresztette a nőt.
– Sajnálom, borzasztóan sajnálom – suttogta, de választ nem kapott.
       Hasító fájdalom szúrt a hasába, pont oda, ahol egykor a tőrt döfték. Nem tudott a sebhez kapni, karjait feszítették az árnyak. Csak egy pillantást vetett rá. Ezüstösen csillanó markolat éktelenkedett a hasában.
– Miért? – kérdezte a fájdalommal küszködve.
– Vannak dolgok, amik nem változnak. Vannak dolgok, amiknek egyszerűen csak meg kell történnie.
       Dienna magára maradt ismét, egyetlen lélegzetvételnyi pillanat alatt tűnt el a nő. Üvöltött, küzdött az őt megbéklyózó árnyakkal. Mágiáért nyúlt és a végtelen sötétben kigyúlt egy halvány fény. Minden pillanattal, minden fájdalmas lélegzetvétellel erősebb és erősebb lett. Lángolt a lelke a fájdalomtól, és mágikus lángok borították az egész testét. Ő maga volt a megtestesült tűz, ami utat vág a sötétségben. Tűzcsóva hasította ketté a fájdalmat, a kínt és a megtestesült árnyakat. Újra és újra rá akart borulni az Enyészet, de Dienna minden próbálkozásnak gátat szabott. Őrület tombolt, zúgott a levegő a forró lángok nyomán. Halkan sistergett a végtelen üresség, de Dienna nem csillapodott. Még akkor sem, mikor a tűz miatt megritkult levegő fullasztó teherré vált. Az utolsó pillanatig lobogott az életet jelentő tűz, míg végül Szende ájultan esett össze.

– – –

Vastag, átláthatatlan párafelhő telepedett a sötét sikátorra. Az épületek ázott falát fekete korom borította. Macskakövek némelyike még halványan izzott az éjszaka sötétjében. Dienna pedig ájultan hevert a forró köveken.
            – Szende, mi a fene történt? – A ritka levegőtől zihálva beszélt Alea. – Mi a fene van? Térj már magadhoz! – Megpofozta az eszméletlenül fekvő mágust.
– Dithrill…– nyögte erőtlenül Szende.
– Ki a fene az a Dithrill? Miről beszélsz? Mindegy is, csak beszélj! Talpra kell állnod! El kell tűnnünk innen, nem vagyunk biztonságban. – Kezet nyújtott.
            Lassú, bizonytalan léptekkel indultak el. Dienna a katonába kapaszkodott, hogy talpon bírjon maradni.
– A mágustoronyba – közölte erőtlenül.
– Nem Dienna, oda nem vihetlek, nem biztonságos.
– Akkor a palotába.
– Neked most ott sem igazán biztonságos.
– Mi a fene folyik itt Alea? Hova menjek akkor?
– Valami történt Grathermben. Felzúdultak az emberek.
Dienna megtorpant megállásra késztetve a katonát is.
– Beszélj már érthetően a francba is! – Hangjában felcsendült az az indulatos követelés, amit sokan ismertek már a Birodalomban és aminek senki sem mert ellentmondani.
– Jól van. Megtámadtak minket.
– Kik?
– Nem tudom pontosan Szende, csak azt tudom, hogy ellepték az egész várost, ott vannak mindenütt. Elkaptak engem is és a járőrtársam. Furcsa kérdéseket tettek fel.
– Miféle kérdéseket?
– Rólad kérdezősködtek és a mágusok lázadásáról. Valami nincs itt rendben, azt mondták, hogy elárultál mindenkit és ezért fizetni fogsz. Igaz ez?
Dienna habozott egy percig, túl sok volt ez egy estére. Már maga sem tudta igazán, hogy hol van a helye ebben a gyötrelmes éjszakában.
– Nem árultam el senkit – bökte ki végül. – Hogyan szöktél meg?
– Túl könnyen, olyan könnyedén fegyvereztem le az őreimet, hogy kezdem azt hinni, hogy egyszerűen el is akartak engedni.
– Mi okuk lett volna elengedni?
– Nem tudom. Talán te. Talán azt akarták, hogy megtaláljalak.
– Hát megtaláltál. Hogyan tovább? – Egyre inkább tisztult a hangja, az új, valós probléma teljesen kijózanította.
– Tűnjünk el innen! Van egy régi ház a város mellett, elhagyott, eldugott hely. Oda fogunk menni, amíg ki nem találjuk, hogyan tovább.
            Eltökélt katona volt Alea. Soha sem esett pánikba és mindig volt egy terve. Mindig tudta, hogyan hozza ki a legjobbat egy vesztesnek tűnő helyzetből, éppen ezért kedvelte Dienna. Most pedig jobb szövetségest nem is kívánhatott volna tőle. Hálás volt Alea hűségéért és tudta, már biztos volt benne, hogy nem fogja sokáig titkolni előtte. Nem fogja elengedni, nem fogja veszni hagyni, mert Alea volt az ő megváltása és ha a világ a fejükre is omlik ők ketten talpon maradnak, mint egykoron Dithrillel.
– Vezess Alea! – közölte a legmélyebb nyugalommal és útnak indultak.