Egy Boszorkány Meséje I. : Másféle Kezdet

Másféle Kezdet

Mindig is tudtam, hogy többre vagyok hivatott. Mindig is sejtettem, hogy amit látok, amit érzek az szinte semmi. Semmi, ami óv, ami az érzékeimet a boldog tudatlanság sáros posványába tapossa.
Korlátok vettek körül egész életemben, gondosan, óvón takarva el szemem elől az igazságot. Olyan egyetemes és mély igazságot, melyet az ember csak akkor ért meg, ha az ép elme súlyától végleg megszabadul. Elszakad a racionális köteléktől, ami a valóságban tartja az elmét.
     Létezésem szinte végtelennek tűnő óráiban merengve gondolok vissza a keserű napokra. Az egyszerű vágyódás mézédes ízét még most is a számban érzem. De ez elmúlt, akár a nyári fülledt éjszakák. Az Enyészet hideg záporként mosott el bennem mindent, ami ehhez a világhoz – Ammorához– köt.
     Figyelsz rám igric? Nem azért hoztalak ide, hogy a szádat tátsad! Megegyeztünk, írd meg a történetem és az összes tudásom megkapod. Válaszokat kapsz a fel sem tett kérdésekre és ha elméd nem roskad meg a súlyától megértheted az Enyészet és az imádott isteneid természetét.
     Mint minden a világon ez is lassan történt meg. Ember voltam én is, kedves és csinos leány. Elie, igen egykor így hívtak. Tudod mit? Te is hívhatsz így, kedvemre való lenne. Egyetlen dologban voltam más, valójában apróság, de úgy gondolom, hogy az összes esemény erre az egy apró tényre vezethető vissza. Árva voltam. Nem vagy te bolond ember, tudod te milyen a sorsa egy árva lánynak. Nem mondod ki, de a szemed elárul. Tudod jól, hogy egy árva lány senkié és ami senkié az előbb-utóbb mindenkié. Ezzel kezdődik az én mesém.

– – –

Dorhem volt a falu neve, ahol éltem. Unalmas egyszerű falu, a maga unalmas ám, de legkevésbé sem egyszerű lakóival. Fontos megértened, más idők jártak akkor. A falubeliek zöme sohasem merészkedett a falu melletti erdőn, az Éj Erdőn túlra. Zavaros, babonás emberek voltak mind egy szálig. Én is az voltam. A világ dolgairól csak az utazók meséiből értesültünk, azok pedig, mint köztudott színesek és zagyvák. Az elfogyasztott alkohol mennyiségétől függően lettek egyszerű, koszos útonállókból először vérszomjas zsoldoscsapatok, akik kedvtelésből ölnek és fosztogatnak. Végül pedig, hogy ha már ez a feltételezés sem alapozta meg kellőképpen a félelmüket, akkor a már említett útonállók hirtelen természetfeletti lényekké, boszorkányokká és egyéb bestiális förtelmekké nőttek, amiket egyenesen az Enyészettől származtattak.
     Az igazat megvallva, belátom ennyi év távlatából, hogy talán nem is tévedtek akkorát. De mégis a félelem, ami úgy lüktetett az egyszerű emberek világában, mint a pezsdítő vér az erekben sohasem akart alább hagyni. Mindenért, amit nem tudtak megmagyarázni, minden rosszért, ami érte őket okolniuk kellett valakit vagy valamit. Én pedig őket okoltam. Mert míg szörnyektől és haragvó istenektől rettegtek észre sem vették, hogy a legnagyobb gonosz már régen bennük lakozott. Szörnyek voltak a szememben, átkozott bestiák, megvertek, sanyargattak és mikor felcseperedtem másként is kedvüket lelték bennem.
     Jön a kis Elie, mondogatták, dobj neki egy garast és a kis boszorkány teljesíti minden kívánságod. Annyiszor hallottam ezt, hogy még álmaiban is kísértett. A sors fintora, hogy már akkor is boszorkánynak tartottak, mikor még csak éppen suttogott hozzám az Enyészet. Talán, ha kedvesebbek lettek volna velem, talán, ha kezet nyújt valaki és segít, akkor meg sem hallom az Enyészet hívó szavát. De, mint láthatod nem így történt.

– – –

Jól emlékszem az éjszakára, mikor minden elkezdődött.
     A falu lázasan készült a Lángoló Szüzek Éjszakájára. Egész nap és éjjel dolgoztak, természetesen már előre mulattak. Míg ők a fényt és az életet készültek ünnepelni engem lassan csókolt meg az Enyészet, de ne rohanjunk ennyire előre.
     Azon az éjszakán a falu fogadójában, ami olyan jelentéktelen volt, hogy még nevet sem adtak neki, meglátogatott a fogadós. Tisztán emlékszem rá. Pocakos férfi volt, az a fajta, akinek jól áll a kötény. Emlékszem a fájdalomra, ahogy az izzadt borostás arca kidörzsölte a bőrömet. Emlékszem a nyájas, kedves szavaira, amivel durvaságát próbálta palástolni. Élénk a gondolat, ami addig kavargott elmémben, amíg ő gyarló élvezetét lelte bennem. Sajnálatot éreztem, nem ő miatta, de még csak nem is keserűnek vélt sorsom miatt. Feleségét sajnáltam, aki talán éppen akkor is lenn dolgozott, hogy a fogadót felkészítse a másnapi ünnepségre. Hidd el, nem voltam rossz ember!
     – Köszönöm Elie. – Búcsúztatott a fogadós, olyan színlelt kedvességgel, amivel csakis a szajhákat szokták megtisztelni. – A bort megtarthatod. – A kis szekrényen pihenő palackra bökött. – Csak, hogy ne maradj fizetség nélkül.
– Én köszönöm uram – feleltem azzal az alázatos hanglejtéssel, amit elvártak tőlem.
     Amint a férfi távozott én kioltottam a szobában az összes gyertyát. Nem bírtam elviselni a látványát. Még azt a kis lyukat is képesek voltak színültig tölteni gyötrelemmel.
     Sírnom kellett volna, zokognom és saját életem felett érzett keserűségemet kiönteni magamból. De nem így tettem. Az első fájdalmas éjszakám óta megfogadtam, hogy nem sírok és nem könyörgök. Magamba zártam mindent, erre volt szükségem. Fortyogó kátrányként kavargott bennem az összes fájdalom, amit az évek során nekem okoztak, testem és elmém maga volt a feneketlen üst. Talán, ha akkor engedtem volna, hogy ez a gyűlölet elhagyjon engem, talán akkor minden másképpen alakult volna. De, mint láthatod nem így történt.
     A szoba üres, árnyékba borult falát bámultam és remegő kézzel rendezgettem az éjfekete hajamat. Emlékszem a kis foghíjas hajkefére, amit a fogadós feleségétől kaptam. Bármi is történjen egy nőnek ügyelnie kell a hajkoronájára, mindig ezt mondogatta. Hogy engem próbált vigasztalni az ilyen kijelentéseivel, vagy önmagát mai napig sem tudtam megfejteni.
     Szerettem azt a sötét falat, tükör híján csak azt néztem. Minél tovább néztem annál erősebben érett meg bennem a gondolat. A sötétség visszanéz. Az emésztő feketeségből bámul rám az anyagtalan lét. Valami lakik benne, valami, ami túlmutat az érzékek valóságán. Soha sem láttam, soha sem éreztem, de egyre biztosabbá váltam a létezésében.
     Először azt gondoltam, hogy csak a szemem káprázik. Felmerült bennem a sejtés, hogy talán megőrültem. Most már tudom, hogy az őrültség csak sokkal később köszöntött be. Amikor megpillantottam a sötétségben förgetegként kavargó árnyakat. Amikor megérintettem a megtestesült Enyészetet és amikor először szólt hozzám az elmúlás hangja pusztán aprócska lépés volt az őrületbe vezető úton.
     Nehéz lesz szavakba önteni, amit akkor éreztem. Hideg borzongás futott végig az egész testemen. Meg kellett volna riadnom tőle. Bizonyosan félnem kellett volna, de ekkor életemben először valami egészen különös érzés fogott el, haza tértem. Az anyagtalan sötétség minden porcikámat átjárta, átölelte és bennem hagyta az eltörölhetetlen nyomát. Talán mosolyogtam, már, ha egyáltalán volt testem. Mert olyan világba kerültem, ami túl mutat az érzékelés minden határán. A sötétség és a fény jelentőségét vesztette. Háló vett körül, az Enyészet hálója. Elzárta előlem a valóság utolsó foszlányát is. Talán lebegtem, talán feküdtem nem tudtam megítélni. Hangokat hallottam, de nem a fülemben, egyenesen az elmémben zakatolt. Nem szavakkal szólt hozzám, pusztán mély, recsegő duruzsolással, én mégis megértettem. Vedd el a tied! Vedd el ajándék, mantrázta.
     Aranyló fény ragyogta be a hálót, ami körül vett. Egyetlen apró szilánkból sugárzott ez a rengeteg fény. A távolban még több, ember számára felfoghatatlan mennyiségű szilánk ragyogott, akár a nyári égbolton a csillagok.
– Vedd el! – Olyan erővel dörrent rám a parancs, hogy az anyagtalan létem megremegett.
– Mi ez? – kérdeztem.
A hang nem felelt. Ez alkalommal nem szólt hozzám többet.
     A fényébe bámultam. Fogalmam sem volt mi az, de hívott és olyan vágy támadt bennem egyetlen pillanat alatt, amelyet soha életemben nem tapasztaltam. Érte nyúltam, az enyém volt és úgy öleltem magamhoz, mint a legdrágább kincset. A vágyakozás egy szempillantás alatt elmúlt és a fény kialudt.
     Hangos dobbanás térített magamhoz. Az ágy szélén ültem és a sötét falat bámultam. A foghíjas hajkefe még mindig a kezemben volt. Semmi sem változott csak az árnyak tűntek el, visszaköltöztek alaktalan világuk rejtelmes zugaiba. A keserű fájdalom, ami a kétes látomásban elhagyott lassú kígyóként kúszott vissza testembe és lelkembe. Minden változatlan maradt. Minden, kivéve a fogadó pultjára terült férfit.
     Aznap éjjel, a Lángoló Szüzek Éjszakája előestéjén egy férfi meghalt. A fogadós feleségének sírása gyászos szimfóniaként zengte be az ürességet. Sajnálatot éreztem, de nem a keserűnek vélt sorsom felett, még csak nem is a földre fektetett, lepellel letakart fogadós miatt. A feleségét sajnáltam, aki a fogadó egyetlen díszes szobájában magányosan zokogta álomba magát. Bizton állítom, nem voltam rossz ember.

– – –

Egyetlen hűtlen férj halálával kezdődött minden. Az ajándék, amit kaptam az ő élete volt. Ezt akkor még nem tudtam, nem is sejtettem, hogy mi jár a nyomomban. Pusztán egy ember halálát láttam, nem egy végzetes eseménysorozat kezdetét, melynek végén csak pusztulás várt a falura és rám.